Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen a Dívány!
A ma már kevéssé ismert, kiváló novellista Kádár Erzsébet bántalmazásba hajló kapcsolatának az írónő tragikus és korai halála vetett véget.
1946. április 1-jén illusztris társaság gyűlt össze Keresztury Dezsőnél a Ménesi úti Eötvös Collegiumban. A magyar irodalom színe-java megjelent a találkozón, amelynek célja egy írói akadémia megalapítása volt. Illyés Gyula, Tamási Áron, Márai Sándor, Szabó Lőrinc, Vas István, Ottlik Géza és Zelk Zoltán mellett jelen volt a Révai Könyvkiadó irodalmi vezetője, Illés Endre, és – egyetlen nőként – a novellista Kádár Erzsébet. Utóbbi kettőt immár kilenc éve szenvedélyes – és Kádár Erzsébetnek sok szenvedést okozó – szerelmi viszony fűzte össze. Illés Endre nem tudhatta, hogy egyik utolsó találkozásuk lesz a Ménesi úti: néhány hét múlva Kádár Erzsébet 46 évesen, gázszivárgás következtében életét vesztette.
Művész, anya, szerető
A nyúlánk, karcsú, divatosan ondolált hajú Kádár Erzsébet és az egyenes tartású, mindig elegáns Illés Endre az 1930-as évek elején ismerkedett meg a Budapesti Hírlap szerkesztőségében. Illés nős ember volt; Kádár (születési nevén: Csernovics) Erzsébet pedig már egy évtizede elvált. Az erdélyi származású, nemesi felmenőkkel rendelkező nő mindössze 19 évesen, 1920-ban ment feleségül egy grúz származású íróhoz, Dadányi Györgyhöz. A férfi nagy nőcsábász hírében állt, de gazdag volt, tekintélyes birtokokkal rendelkezett, így a szülők sem ellenezték az esküvőt.
Erzsébet húszévesen lett anya, házassága azonban hamar véget ért: férje rendszeresen megcsalta, ráadásul egy nemi betegséggel is megfertőzte. Hazaköltözött a szüleihez, beadta a válókeresetet, majd családjával együtt áttelepült Budapestre. A trianoni békediktátum következményeként a család elszegényedett, nehéz körülmények között éltek; Kádár Erzsébet kislányát, Évát hol nagymamájára, hol leánynevelő intézetekre bízta. Dödényi Éva visszaemlékezése szerint Kádár Erzsébet „nem volt jó anya, mindent kötelességből csinált, nem volt benne melegség”. Kegyetlen őszinteséggel az írónő is hasonlóképpen vélekedett:
„Sohasem szerettem Évát. Legalább nem úgy, ahogyan anyák szeretik gyerekeiket.
Nem vagyok anya, nem a »gyengéket« szeretem, hanem a nálam erősebbeket, okosabbakat, akikre felnézhetek.”
A Baumgarten-díjas írónő
Kádár Erzsébet mindig is tehetségesen rajzolt, de csak 1924-ben iratkozott be a Képzőművészeti Főiskolára, ahol egyik mestere Szőnyi István volt. Bár képeivel tárlatokon vett részt, és ösztöndíjjal Olaszországban is tanult, a festészetből nem tudta fenntartani magát. 1931-ben illusztrátori állást vállalt a Budapesti Hírlapnál, idővel cikkei is megjelentek, 1935-ben pedig Reggeltől estig című novellája egy pályázaton a legjobb négy közé került. A festészet háttérbe szorult az életében, viszont keresett és népszerű szerző lett: 1940-ben és 1946-ban is Baumgarten-díjjal jutalmazták. Életében egyetlen kötete jelent meg: Harminc szőlőskosár címmel, 1944-ben adta közre novelláit, de a háború sújtotta Budapesten a könyvnek nem volt nagy visszhangja.
"Kevés vagyok neked"
Az írónő ekkor már évek óta szerelmi kapcsolatban állt a nős Illés Endrével. Viszonyuk 1937 júniusában kezdődött, de már kezdetben sem volt felhőtlen az öröm: Illés rendszeresen féltékenykedett, különféle jelzőkkel illette („hazug”, „csaló”, „olcsó, meztelenkedő”), Kádár Erzsébet pedig, noha a kapcsolat elején elfogadta, hogy a férfi nem fog válni miatta, szenvedett a szeretői státusztól. Illés biztatta Erzsébetet, hogy írjon, és szakértő szemmel segítette ezen az úton, emellett azonban súlyos kisebbrendűségi komplexust plántált belé. Erzsébet attól félt, hogy a férfi rossz írónak tartja, s ezért fogja elhagyni. „Kevés vagyok neked” – fogalmazza meg egyik levelében.
„A görög isten te vagy, s én a földi nő, akit megszerettél”
– vázolta egy másik levelében kettejük kapcsolatának dinamikáját, az alá-fölérendeltségi viszonyt, amely részéről nem volt mentes némi mazochizmustól és kiszolgáltatottságtól sem. Erről tanúskodnak levelei is: „Évekig azt hittem, írnom csak neked szabad”, „lélekzeni sem tudok nélküled” – írta.
Csók és festék
Mindazonáltal volt benne annyi önreflexió, hogy időnként felismerte, hogy nem egészséges ez a dinamika: kötete címadó elbeszélésének szánt, Csók és festék című novellájában pontosan egy ilyen aszimmetrikus viszonyt örökít meg: egy tehetséges, de bizonytalan festőnő és az őt megalázó, karrierista férfi szerelmét.
Kapcsolatukban 1945 őszén következett be a legnagyobb törés, amikor Illésnek új barátnője lett, egy húszéves lány. Kádár Erzsébet még a szerkesztőségből is távozott, hogy ne kelljen Illés Endrével találkoznia, de a férfi végül visszatért hozzá. Dödényi Éva szerint édesanyja bizakodó lelkiállapotban volt 1946 tavaszán, amikor bekövetkezett a tragédia: az írónőt holtan találták lakásában, a szivárgó gázcsap mellett.
A szerető bűntudata
Illés Endre – aki 1957-től a Szépirodalmi Könyvkiadó nagy hatalmú igazgatója volt – élete végéig nem tudott (és talán nem is akart) szabadulni Kádár Erzsébet emlékétől.
Naplójegyzeteinek állandó szereplője lett hajdani szerelme, s még évtizedekkel Erzsébet halála után is hozzá fohászkodott segítségért.
A tragikus szerelemről szóló visszaemlékezései „...talpig nehéz hűségbe” címmel halála után, 1988-ban jelentek meg. Megrázó olvasni, ahogyan a 78 éves férfi azért könyörög, hogy megismételhesse az életét; várja, hogy Erzsébet odaátról küldjön jeleket, s a sírnál érzett fenyőillatot és az ott repkedő pillangókat is üzenetként értelmezi. 1985-ben, egy évvel halála előtt, túl a nyolcvanon már csak ennyit ír: „Erzsébet! Endre”. Talán egy élet bűntudata sűrűsödött össze ebben a két névben.
Vas Istvánnak, aki 1948-ban azt jósolta, hogy Kádár Erzsébet munkásságát „sem elfelejteni, sem folytatni nem lehet”, úgy tűnik, nem lett igaza. Halála után a kétszeres Baumgarten-díjas írónőt Illés Endrén kívül szinte mindenki elfelejtette. (Borítóképünk illusztráció. A cikk fő forrása Szilágyi Judit A kegyetlenség írója című tanulmánya, amely a Borgos Annával közösen írt Nőírók és írónők című kötetben jelent meg, 2011-ben.)
Kapcsolódó: A Baumgarten-díj rangos elismerés volt, József Attila azonban csak halála után kapta meg
