Az 1957-ben Nobel-díjjal jutalmazott Albert Camus nemcsak könyveiben vallotta a szabadság mindenek felett való szerepét, hanem magánéletében is: a sármos író nem volt a hűség mintaképe.
1959 szilveszterét Albert Camus dél-franciaországi otthonában ünnepelte családja és barátai körében. Felesége, Francine és gyermekei mellett jelen volt régi barátja, a Gallimard kiadó tulajdonosának unokaöccse feleségével és lányával együtt. Január másodikán Francine úgy döntött, ideje visszatérni Párizsba. A gyerekekkel együtt vonatra szállt, Camus azonban szeretett volna még egy napot maradni, és úgy határozott, inkább Gallimard-ékkal tér vissza a francia fővárosba.
A baleset
Másnap Gallimard-ék luxusautójával, egy 1956-os Facel Vega FV3B-vel indultak észak felé. Háromszáz kilométer után megpihentek, az éjszakát Thoissey-ben, egy fogadóban töltötték, majd január 4-én folytatták útjukat. A nedves idő ellenére Michel Gallimard tövig nyomta a gázpedált: a luxusautó 145 km/óráss sebességgel száguldott a Nationale 5-ös autópályán Párizs felé. Párizstól száz kilométerre, Villeblevinben azonban az autó megcsúszott, letért az útról, majd egy fának csapódott. Az anyósülésen ülő Camus azonnal meghalt, Michel Gallimard hét nappal később, a kórházban vesztette életét. A hátsó ülésen utazó Janine Gallimard és lánya, Anne súlyos sérüléseket szenvedtek ugyan, de túlélték a balesetet.
Egy Nobel-díjas író gyermekkora
Albert Camus 1957-ben, 43 évesen kapta meg az irodalmi Nobel-díjat. Az 1913-ban született, apa nélkül, írástudatlan, siket édesanyja és ugyancsak analfabéta nagyanyja mellett felnőtt Camus óriási utat tett meg a legjelentősebb elismerésig: egy algériai nyomornegyedben, egy villany és víz nélküli lakásban töltötte gyermekkorát. Zsarnoki természetű nagyanyja korán munkára akarta fogni, és Camus csak egyik tanárának köszönhette, hogy továbbtanulhatott – nem véletlen, hogy a Nobel-díj átvételekor tartott beszédében éppen neki mondott köszönetet:
„Nélküle, aki szeretettel nyújtotta kezét a szegény kisgyermek felé, aki egykor voltam, a tanítása és példamutatása nélkül mindez nem történt volna meg.”
Csak gimnazistaként szembesült azzal, hogy mekkora a társadalmi különbség közte és osztálytársai között: „Szégyelltem a szegénységemet és a családomat (…). Korábban mindenki olyan volt, mint én, és a szegénység számomra olyan természetesnek tűnt, mint a levegő ebben a világban” – emlékezett vissza. A fiatalember végül csatlakozott a gimnáziumi focicsapathoz, így társai hamarosan befogadták, ám amikor a tuberkulózis jelei kezdtek rajta mutatkozni, kénytelen volt abbahagyni a sportot. Filozófia szakra iratkozott be az egyetemre, ahol 1936-ban végzett, ekkortól kezdve jelentek meg írásai is, algériai francia lapoknál dolgozott újságíróként (főként az arabok és berberek elleni bírósági perekről tudósított).
1934-ben nősült meg először: barátja menyasszonyát, Simone Hiét vette feleségül. A gyönyörű, jó családból származó lány azonban hamarosan a kábítószerek rabja lett, és folyamatosan csalta Camus-t. Az író sem volt éppen a monogámia szobra, 1937-ben legalább három, számára élete végéig fontos nővel ismerkedett meg: Christiane Galindo gépírónővel, akivel élete végéig szerelmi viszonyt folytatott; Blanche Balain színésznővel (aki verseit később Camus segítségével adatta ki) és a zongorista-matematikus Francine Faure-ral, akit 1940-es válása után feleségül is vett.
A szabadság nevében
A házaspár Párizsba költözött. A második világháború évei alatt az addig is baloldali érzelmű Camus csatlakozott a francia ellenálláshoz. Párizsban a Paris Soir munkatársa lett, közben pedig szövegein, köztük első regényén, a magyarul sokáig Közönyként emlegetett, ám a legújabb kiadásban valós címén, Az idegenként fordított L’étranger-n dolgozott, amely 1943-ban jelent meg, óriási visszhangot kiváltva. Többek között a francia egzisztencializmus egyik legjelentősebb képviselője, Jean-Paul Sartre méltatta, s a két író között barátság szövődött. Barátságuk azonban később, politikai okok miatt ellenségeskedésbe fordult: Camus az 50-es évek elején szembekerült a francia baloldali értelmiséggel, köztük Sartre-ral, amikor szakított a kommunizmussal. 1956-ban méltatta a magyar szabadságharcosokat, így írt a forradalomról:
„Létezik egy igazi Európa, mely abban egységes, hogy az igazság és a szabadság nevében ellenszegül a zsarnokságnak. A magyar szabadságharcosok ezrei ma ezért az Európáért halnak meg.”
Szeretők, barátnők, levelezőtársak
Amikor egy ízben megkérdezték Sartre-t, melyik Camus-könyvet szereti a legjobban, azt mondta: „A bukást, mert ebben Camus elrejtette magát.” A bukás (1956) egy sikeres, jóvágású párizsi ügyvéd vallomása, aki nem segít egy fuldokló nőnek, majd rádöbben, hogy hazugságban él. A fuldokló nőt Camus valószínűleg második feleségéről, Francine-ról mintázta: igyekezett rábeszélni a nyitott házasságra, és bár eleinte úgy tűnt, Francine elfogadja a javaslatot, később férje hűtlenkedése miatt idegösszeomlást kapott. Házasságkötésük után négy évvel az íróban mindent elsöprő szenvedély lobbant fel a spanyol származású színésznő, María Casarès iránt.
De nem ő volt az egyetlen. Szinte beleszédülünk, annyi nő neve került elő az elkövetkező tizenöt évben elküldött Camus-levelekben. Például Mamaire Paget-é, aki Arthur Koestler író felesége volt: Camus egy hetet töltött vele Avignonban, majd részleteket olvasott fel neki készülő, A pestis című regényéből. Vagy a 19 éves Patricia Blake, a Vogue gyakornoka, aki 1946-ban, az Amerikai Egyesült Államokba tett útja során kalauzolta az írót, és aki – akárcsak Camus összes szeretője és barátnője – gyönyörű volt. Camus éppen vele vacsorázott, amikor megtudta, hogy neki ítélték oda a Nobel-díjat. De viszonya volt Catherine Sellers amerikai színésznővel (aki A bukás színpadi változatában játszott, a darab férfi főszereplőjét pedig pikáns módon a férje alakította), majd egy Mi keresztnevű, fiatal dán festőnővel is.
Az utolsó szerelmes levelek
Camus 1959 decemberének utolsó napjaiban, váratlan és tragikus halála előtt négy szerelmes levelet küldött el.
„Ez a szörnyű elválás legalább minden eddiginél jobban éreztette velünk, hogy mennyire szükségünk van egymásra”
– írta a dán festőművésznőnek december 29-én, miután bejelentette, hogy hamarosan visszatér Párizsba. Másnap így írt Catherine Sellersnek: „Csak tudatni szeretném veled, hogy kedden autóval érkezem. Annyira boldog vagyok a gondolattól, hogy újra látni foglak, hogy nevetek, miközben írok”. December 31-én Maria Casarèst biztosította szerelméről: „Kedden találkozunk, kedvesem, már most csókollak, és teljes szívemből áldalak.” A negyedik levélben egy New York-i randevút beszélt meg, de soha nem látta viszont egyik barátnőjét sem.
Rejtélyes halál
Sokan a KGB kezét látták a francia író váratlan halálában: egy cseh író, bizonyos Jan Zabrana egy meg nem nevezett forrásról írt naplójában, aki szerint szovjet ügynökök rongálták meg Gallimard autójának kerekeit, miután
Camus magára haragította a szovjet külügyminisztert, Dmitrij Sepilovot, többek között az 1956-os magyar forradalmat üdvözlő szavaival.
Albert Camus-t ma már a világirodalom legjelentősebb alkotói között tartjuk számon. Műveinek fő témái az elidegenedés, az ember elszigeteltsége, a gonosz és a halál véglegessége. A lét abszurditását és a végső értelmet feszegető írásai olyan kérdésekre keresik a választ, amelyekkel életünk során előbb vagy utóbb mindannyian szembesülni fogunk.
Ha pedig a szerelemről és annak sokféleségéről gondolkodunk, álljon itt egy idézet tőle, a Sziszüphosz mítoszából:
„A szerelemről azonban csak annyit tudok, hogy vágy, gyöngédség és értelem keveréke köt egy másik lényhez.
Ez a keverék minden esetben más és más. Nem illethetem egyazon elnevezéssel a legkülönbözőbb kísérleteket. Nem is folytathatom le valamennyit ugyanazokkal a mozdulatokkal. (…) Csak az a szerelem nagylelkű, mely tudja magáról, hogy mulandó és egyedi.”
Ha szívesen olvasnál egy magyar költő házasságáról is, ezt a cikketajánljuk.
