Míg a kádári kisember a linóleumpadlós üzemi étkezdében fogyasztotta szerény ebédjét, a Magyarországra látogató hírességek cigányzene mellett falatozhatták a libamájat, az úttörők pedig műanyag pohárból hörpölhették az iskolatejet.
„City Grill, City Grill… Ne menj tovább! Ha erre harapsz, ennél maradsz!” 1984-ben, amikor a gyorsétterem-hálózatok még nem tették be lábukat a szocializmus legvidámabb barakkjába (erre 1988-ban került csak sor, a Régiposta utcai McDonald´s nyitásakor emlékezetesen hosszú sorok kígyóztak a Belvárosban), a televíziós reklámfilmben Flipper Öcsi és a STEP együttes népszerűsítette a TAVERNA Belvárosi Szálloda és Vendéglő Vállalat City Grill-éttermeit. Később vidéken, például a Balaton mellett vagy Kazincbarcikán is nyitottak üzleteket.
A bűnös Nyugat csábítása
A magyar gyorsétterem-hálózat Budapesten több helyszínen (például a Jászai Mari téren, a Váci utcában és a Bajcsy-Zsilinszky úton) kínálta az amerikai életérzést a szocializmusban felnőtt fiatalok számára. Mindössze két-három perc alatt hozzá lehetett jutni az egyszer használatos dobozban érkező csirkefalatokhoz, hamburgerhez, sült kolbászhoz, rántott palacsintához vagy réteshez, amit narancssárga formaruhás eladók pakoltak a tálcákra. Melléjük pedig papírpohárban járt a bűnös Nyugat legnagyobb csábítása: a kóla.
Az üzemeltetők úgy tervezték, hogy a forgalom felét az álló fogyasztás teszi majd ki, de a magyarok annyira azért nem akartak amerikanizálódni, hogy állva egyenek: 60%-uk továbbra is ülve szeretett étkezni. (Ebben közrejátszhatott az is, hogy a gyorséttermek a legritkább esetben üzemeltek telt házzal, így bőven jutott mindenkinek hely.) Az ételeket elvitelre is lehetett kérni, ez azonban a forgalom kis szeletére (15%) volt csupán jellemző. A vásárlók az evőeszközöket is hiányolták, holott azok mellőzése tudatos döntés volt, „a gyorsaság és az olcsóság érdekében.”
Önkiszolgáló étkezdék
Más volt ez a típusú gyorsétterem, mint az addig megszokott „önki”-ként emlegetett önkiszolgáló étkezde. Ezek az 1960-as évektől terjedtek el Magyarországon, alapvetően azért, hogy a gyárakban és üzemekben dolgozók 15-20 perc alatt megebédelhessenek, nem mellesleg pedig eközben építsék a kollektívát (meg a szocializmust). Természetesen a gyárakon kívül is üzemeltek önkiszolgáló éttermek, amelyek kezdetben úgynevezett tikettel működtek: „A rendszer lényege az, hogy az üzembe belépő vendég egy papírlapot kap, amelyen árral együtt feltüntetik az összes kapható ételeket, italokat. Amikor a büfések kiadják a kért ételt vagy italt, a tikettet a megfelelő helyen kilyukasztják. A fogyasztás után a vendég a kasszánál fizet” – írta le az újdonságnak számító vendéglátóipari forma működési elvét 1961-ben az Esti Hírlap. Ez azonban körülményes volt, így hamarosan megjelentek a terelőszalagok, a vendég pedig, akárcsak napjainkban, az étel kézhez vételét követően fizetett a pénztárnál, majd leült és elfogyasztotta a szalontüdőt vagy a krumplis tésztát.
Főtt virsli mustárral: 9 forint 40 fillér
De nem mindenkinek nyerte el a tetszését ez a típusú vendéglátás. Gyárfás Endre író így panaszkodott a Budapest című lapban, 1967-ben:
„Az ebéd egykori ünnepélyes szertartása sorbanállássá, várakozássá, tányéregyensúlyozássá és »talponállássá« silányult.
A táplálkozás örömét negatív érzelmi hatások rontják. Az étkezés csupán egy fázisa lett az ember napi munkafolyamatának.” Gyárfás szerint semmivel sem olcsóbb egy önkiszolgáló étkezde, mint egy étterem; fel is sorolja az árakat: „Sült virsli burgonyával 11,40. Főtt virsli mustárral 9,40. Hagymás rostélyos 11,50. Tejföles sóskafőzelék, üresen 3,20 (Tejvendéglő). Rántott sertésszelet 13,20. Bácskai rizseshús 10,20. Töltött paprika 11,40. Sertéspörkölt galuskával 10,20 (Berlin Önkiszolgáló). Főtt tésztát 4 forint alatt nem lehet kapni.” Szóvá tette, hogy az étkezdékben „nehéz ételszag terjeng”, és az ételek minőségét is kifogásolta: „A Rákócziban és a Modernben megfigyeltem egy-egy tucat pörkölt adagot. Három kis húscafat, többnyire mócsing.
Ha az ember erélyesen szól, rálöknek még egy darabot, királynői gesztussal: »Nesze, te éhenkórász!«”
Roger Moore a Mátyás Pincében
Míg a kádári kisember az üzemi étkezdében vagy a linóleumpadlós önkiszolgáló étteremben fogyasztotta elebédjét, a Magyarországra látogató külföldieknek azért mégiscsak maradt valami a hajdani cigányzenés vendéglátásból. Budapesten a legillusztrisabb vendégek, például Nixon, Tito vagy Grace Kelly a Mátyás Pincébe látogattak el leggyakrabban. „Vittorio Gassman a halpaprikást dicsérte, Roger Moore a magyaros libamájat, »Bonnie« pedig (a Bonnie és Clyde című, világsikert aratott szuperkrimi főszereplője) a halászléért lelkesedett. Tito halászlét két ízben is rendelt” – ecsetelte a Magyarország 1973-ban a Mátyás Pince remekeit. Az étterem olyan népszerű volt, hogy Bécsben, Berlinben és Münchenben is nyitottak azonos néven magyaros vendéglőt.
Tschikosch-gulasch a Hortobágyon
A Magyarországra érkező turisták a fővároson (és a Balatonon) kívül legtöbbször a Hortobágyra látogattak el. Az IBUSZ-irodák délibábbal, szürkemarhával, fogatbemutatóval és hamisítatlan, cigányzenés csárdahangulattal kecsegtették őket. „A vendégek szívesen fényképezték, filmezték a kivezetett lovakat, a szürke gulyát, a csikóst, a disznót terelő pulit.
Megkóstolták a juhtejet, megrángatták a juhok gyapját, szarvát, magnóra vették a bégetést.
Az alaphangulatot a csárda konyhája, pincéje és Burai Zsiga bácsi zenekara beállította előzőleg ennél a csoportnál, de enélkül is mindenki jól érezhette magát” – tudósított Zám Tibor az Élet és Irodalom hasábjain 1966-ban. A valóságban azonban a panaszkönyvek gyakran megteltek: hidegen kivitt ételekről, észre nem vett vendégekről szólnak a bejegyzések.
Iskolatej - és ami vele járt
Végezetül nem hagyhatjuk ki, hogy szót ejtsünk a hungarikumnak nem nevezhető, de sokunk emlékeiben a Kádár-korszakkal szorosan összekapcsolódó iskolatej-rendszerről. A kétdecis kiszerelésű tejesüvegek 1959-ben kerültek az iskolákba, de sokáig nem ment zökkenőmentesen az akció. Megesett, hogy az iskolásoknak a boltból kellett elvinniük az iskolába, majd visszavinni az üres üvegeket szünetben vagy tanítás után. Később áttértek a műanyag poharas kiszerelésre, de az iskolatej és a hozzá járó péksütemények kiosztása még a hetvenes években is gondot okozott a nagyobb létszámú iskolákban; a konyhai dolgozók, a pedagógusok vagy az úttörők önkéntes alapon vállalták el, nem túl nagy lelkesedéssel.
A nehézkes elosztás és a rendeléssel járó adminisztráció miatt még 1976-ban is mindössze az iskolások ötöde, 250 000 gyerek fogyasztott iskolatejet. „Elmondom, hogy iskolánkban a múlt tanévben 96 000 (!) pohár tejet és kb. 50 százalékkal több péksüteményt »forgalmaztunk«. A különböző cégek helyett végzett munkánkkal közel 1 000 000 Ft (!) összeget szedtünk be apróban, fillérekben” – panaszkodott (vélhetően) egy pedagógus a Köznevelés hasábjain. „Nálunk is elviszik a gyerekek a tejet a földszintről a harmadik emeletre. De a rendelést, az elszámolást még a felnőtt is nehezen végzi. És mindig vitás, ha megsavanyodik, vagy később érkezik, vagy nem érkezik meg, hogy ki a felelős. Ha »iskolatej«, akkor csak mi vállalhatjuk, mert mi vagyunk az »iskola«. De miért kell a tejet összefűzni az iskolával? Miért nem lehet minden boltban kapni 2 dl tejet ugyanúgy, mint a ½ dl-es pálinkát? Miért nem veheti meg ezt a tejet bármikor, bárki, bárhol?” - tette fel a költői kérdést a pedagógus, de a megoldásra még évtizedeket kellett várni.
(Borítókép: a Május 1. Ruhagyár ebédlője 1972-ben. Forrás: Fortepan / Bauer Sándor)
Ha szívesen olvasnál még a kádári Magyarország vendéglátásáról, ezt a cikket ajánljuk.
