Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Ahogy a narancs vagy a banán, úgy a márkás italok, parfümök vagy játékok sem voltak elérhetőek a tömegek számára, csak a kiváltságosok – a nyugati valutával rendelkezők – szerezhették be ezeket az árucikkeket.
De nem csak valuta kellett, hanem útlevél vagy valutalap is, amivel az ember igazolta, hogy honnan van a dollárja vagy a márkája, a közeli országok fizetőeszközei, a korona, a zloty vagy a lej itt nem rúgtak labdába. Országszerte több mint 350 bolt várta a vásárlókat, mind egy-egy kis sziget volt a szűkös választékkal rendelkező magyar üzletek tengerén.
A szocializmusban is a nyereségre hajtottak
A dollárboltok létrehozása tisztán gazdasági döntés volt: ezeket az üzleteket azért hozták létre 1965-ben, hogy a Magyarországon élő külföldi diplomaták nálunk költsék el a pénzüket, és ne járjanak át, mondjuk, Bécsbe. Természetesen a külföldi turisták is célcsoportnak számítottak, no meg az a kevés magyar, aki valamilyen módon „kemény valutához” jutott.
A dollárboltok ötlete Hardi Róbert belkereskedelmi miniszterhelyettestől származott, aki később egy interjúban így fogalmazott az üzlet eredményességével kapcsolatban:
„…rengeteg értékes pénzt sikerült az ország számára megszereznünk. Óriási üzleti siker volt.”
Így lehetett vásárolni a dollárboltban
A Konsumex vagy Intertourist boltokban az ember vagy az útlevelét mutatta fel, vagy azt a valutalapnak nevezett dokumentumot, amely igazolta, hogy honnan származik a márka vagy a dollár, amivel fizetni szeretne. Túl sok lehetőség nem volt: ez jobbára a külföldi utazásokból megspórolt napidíj vagy az átváltott, de fel nem használt költőpénz lehetett. Ezekkel azok a magyarok rendelkeztek, akiknek a munkája vagy a diplomáciához vagy a turizmushoz kötődött.
A mi családunk szerencsés volt ebből a szempontból, anyai nagypapám kereskedelmi diplomataként dolgozott sokáig, édesanyám az idegenforgalomban.
Arra nem emlékszem, hogy valaha is valutalapot vittünk volna az Arany János utcai dollárboltba, de Konsumex kártyát igen, fekete műanyagon csillogtak az aranyszínű betűk.
Ez kártya a nagypapám nevén volt, és nagyon kellett rá vigyázni, a nagymamám külön borítékban tárolta, és a ridiküljének egy cipzáros zsebébe tette mindig.
Csupa luxus és csillogás
Tisztaság, rendezettség és szó szerint pompa vette körül a vásárlókat. Ma már természetesnek számít, hogy egy kirakat szépen be van rendezve, trendi színekkel dekorálják, de abban az időben ez nem volt jellemző, csak ezekre a boltokra. Nyilván a cél ugyanaz volt: bevonzani a vásárlót.
Az üzletekben, az Arany János utcaiban biztosan, mindig kellemes illat kúszott az ember orrába, az a finom púderes aroma, amit ma az elegánsabb drogériákban érzünk.
A polcokon szép sorban, pontosan egymás mögött sorakoztak a termékek, és az embernek, legalábbis nekem akkor, gyerekként, kicsit olyan érzésem volt, mint amikor múzeumba mentünk – semmihez nem szabadott hozzányúlni, nehogy összetörjem, vagy foltot hagyjak az ujjammal rajta.
Kánaán felnőttnek és gyereknek is
Noha nem jártunk gyakran a Konsumexbe, talán félévente egyszer mentünk, de az mindig külön program volt. Azt hiszem, engem csak akkor vittek magukkal, ha valamilyen ünnep közelgett – karácsony, születésnap –, és kíváncsiak voltak, hogy mi az, amire vágyom.
Akkoriban két favorit létezett, a Barbie baba és a legó. Persze, rossz minőségű, fura arcú, kancsal – hamis – Barbie-kat máshol is lehetett kapni, például a Skála vagy a Corvin Áruház játékosztályán, de igazi, amerikai babát csak a dollárboltokban lehetett beszerezni. Nehéz megmondani, hogy a családom szerencséjére vagy szerencsétlenségére, de én inkább legós gyerek voltam, mindössze három Barbie-m volt, egy igazi és kettő „hamis”.
Legóból viszont több doboz is sorakozott a gyerekszobában, volt Duplóm, nagyobb bábukkal és kockákkal, de a legóházak voltak a kedvenceim. Jobbára anyukámmal építettük fel őket, más a családból nem osztozott a lelkesedésünkön.
A Konsumexjátékosztályán hosszú perceket töltöttünk, én kikerekedett szemekkel, csodálkozva, a körülöttem lévő felnőttek inkább visszafogottan számolgatták, hogy mi fér bele a keretbe. Egy üveg márkás whiskey, hogy legyen mivel villogni a vendégek előtt, és a nagymamám kedvenc parfümje mindig belekerült a kosárba, és emellé jöttek a játékok.
Az eladók mindig kedvesek voltak
Ma már megjegyezzük, ha egy üzletben a dolgozók mosolyogva válaszolnak a kérdésünkre, mert nem ez a jellemző. Vélhetően akkoriban sem volt ez másként, kivéve a „hanyatló nyugat” boltjaiban. Persze a konsumexes eladók figyelmessége alapvetően nem a néha-néha betérő, szerencsésebb magyar vásárlóknak szólt, sokkal inkább a tehetősebb külföldi diplomatáknak vagy turistáknak. De azért nekünk is jólesett az a mosoly.
Arról, hogy milyen szigorú szabályok szerint dolgoztak az eladók, néhány visszaemlékezésből tudunk. Egyenruhájuk kosztüm volt, mindig vidámnak kellett tűnniük, és nem könyökölhettek a pultra, de nem is nagyon ülhettek le egész nap. Arról nem is szólva, hogy ők nem vásárolhattak a boltban, akár volt valutájuk, akár nem.
A mi gyermekeink már el sem tudják képzelni, hogy milyen, ha nem lehet legót kapni, hiszen a játékboltok polcain minden elérhető. Ahogy a repterek Duty Free boltjaiban is, ahol nekem még néha ugyanúgy az az érzésem, mintha a dollárboltba lépnék be – ez egy másik világ. De elképzelhető, hogy csak az utazás különleges élménye kapcsolódik össze valahol azzal, hogy milyen ünnepi élmény volt betérni a Konsumexbe, még akkor is, ha éppen nem karácsony volt.
Ha arra is kíváncsi vagy, milyen édességek voltak a kedvenceink a szocializmusban, olvasd el ezt a cikkünket.
