A Balaton és a szocializmus egymástól el nem választható, de nem csak abban az értelemben, hogy a tó irányában érzett nosztalgia java ehhez az időszakhoz köthető. Legnagyobb állóvizünk egészen más arcot mutatott a második világháború után, mint ma: a szocializmus teljes mértékben átformálta a régiót.
Vörös Riviéra – a Balaton a Kádár-korszakban címmel jelent meg Rehák Géza könyve, melyben azt járja körbe, milyen változásokat hozott a Balaton számára ez az éra. A szocializmusban rohamos fejlesztésekbe kezdtek a tó körül, melyek kezdetben ugyan a környék jellegzetességeinek figyelembevételével indultak meg, átgondolt struktúra nyomán, ám ahogyan a tervekhez képest elmaradások mutatkoztak, úgy kerültek egyre távolabb attól, amit a balatoni táj egykor jelentett.
Sokáig megőrizte agrárjellegét a Balaton környéke
A második világháború előtt egyáltalán nem lehetett üdülőparadicsomként tekinteni a tóra: az északi partvidéken szőlőhegyek követték egymást, gabonaföldek és gyümölcsösök ékelődtek be közéjük legfeljebb. Valódi agrárvidék volt e környék, kisbirtokos felosztásban, mely még a szőlőt sújtó filoxérafertőzést nagy, 1870-es rohamát is túlélte az újratelepítéseknek köszönhetően. Amikor azonban Trianon után a kedvelt üdülőhelyek határon túli célpontokká váltak,
felmerült, hogy a Balatonból legyen egy (vörös) Riviéra.
A második világháborúig fejlődött az infrastruktúra, viszont a környék megőrizte agrárjellegét, ám 1945 után megindultak a komoly változások a tó körül.
A kommunista hatalomátvételt követően, 1948-tól a Balaton a munkásosztály üdültetésének helyszíne kellett volna, hogy legyen, megfelelő számú üdülőhely híján államosítással kellett megoldani a kapacitásban mutatkozó hiányokat. A külföldi turizmus ekkor igazából nem jött szóba, a harmadik világháborúra készülő országban nyugatról érkező csoportok fogadása sci-fi jellegű ötlet lett volna. Reményt adhatott a Balatonnak a Rákosi-korszak vége, ám 1956 ismét megtorpanást hozott az egy évvel korábban tervezgetni kezdett idegenforgalmi fejlesztések terén.
Kellett a Balaton a szocializmusban
Így érkezett a tó a Kádár-korszakba: a Balaton itt jelentős népgazdasági értéket képviselt, melyről a kormány döntött. Másként fogalmazva Budapestről határozták meg a Balaton ügyeit, s ez a felállás évtizedeken át megmaradt. A helyi érdekek messze a háttérbe szorítva működtek – vagyis inkább nem működtek –, a lényeg az volt, hogy a terveknek megfelelően haladjanak a beruházások, melyekből időről időre kimaradt az élhetőség kritériuma a helyiek szemszögéből.
A Balaton ugyanakkor egyre fontosabbá vált a turizmus mint politikai eszköz révén. Ez segített a népek közti békés kapcsolat építésében, külpolitikai célok elérésben, nemzetközi tárgyalási pozíciók javításában, belföldön pedig az életszínvonal-politika része lett a tó. Már 1957-58-ban kialakult az a vélekedés, hogy idegenforgalmi célokra is hasznosítandó a terület, ehhez azonban semmiféle infrastruktúra nem állt rendelkezésre. Nem, hogy nem volt elegendő megfelelő minőségű szálloda, de még az ivóvízzel is akadtak gondok, mind minőségben, mind mennyiségben.
Ma már meglehetősen furán hangzik, de moduláris moteltelepek és kempingek jelentették az első lépést a külföldi vendégek elszállásolására.
Az előbbiekkel kapcsolatosan még könnyebb volt azt állítani, hogy az ötvenes évek színvonalán megfelelőek lehetnek számukra is – bár újdonság révén nem volt tapasztalat hosszabb távú fenntarthatóságukról –, a kempingek minimális komfortja azonban nem jelentett túl nagy vonzerőt. Szállodapótlónak alkalmatlanok voltak ezek, így hamar a hotelek építése felé fordultak.
Az első nagy szálloda, a Hotel Balaton Siófokon épült meg ebben az érában: Ónody Lajos, az Éttermi és Büfé Vállalat vezetője a cége által kezelt siófoki és földvári szakaszt helyezte ügyesen a fejlesztések középpontjába, ezzel megalapozva a déli part fővárosa státuszt Siófok esetében. Bisztrókat, játékgépeket hozott ide, felvirágoztatta a környéket, ám 1964-ben már letartóztatásával volt tele a sajtó. Érdekeket sértett, túl sok ellenséget szerzett volna? Valószínű, bár biztosat nem tudni.
A tó környékének nagy problémája innen ered
Ebben a korszakban dőlt el az is, amivel a Balaton évtizedekig küzdött: négy évszakos lehetőségek helyett inkább az idényturizmusmellett tette le voksát a budapesti vezetés, ennek megfelelően épültek meg egyes szállodák is a téli kifűtés lehetetlenségével.
A Balaton kizsákmányolása szintén olyan gond, melynek gyökerei erre az időszakra nyúlnak vissza – pedig Farkas Tibor, a Balaton kinevezett főépítésze minden fórumon ez ellen küzdött. Olyannak szerette volna látni a Balatont a fejlesztések után, amilyen eredeti jellege. Regionális tervvázlatai alapján Siófok, Fonyód és Almádi lett volna a három nagy turisztikai központ, ám nem véletlenül hangsúlyozta ő maga, hogy egy terv annyira jó, amennyire jól valósítják meg. Saját maga a fokozatosság híve volt a fejlesztés, a kapacitásnövelés terén, ám
a budapesti érdek türelmet nem tanúsított, idővel megszűnt a főépítészi funkció is, a cél pedig egy 600 ezres befogadóképességű tókörnyék lett.
A kiemelt jelentőségűként megjelölt városok, Siófok, Balatonfüred, Tihany vagy Almádi, előnyt élveztek a fejlesztésekben, és arra is született megoldás, hogy merre terjeszkedjenek, ha már nem akad beépíthető terület. Megkezdték a tómederfeltöltést, ezzel 200 hektár területet nyertek, ám az esztelen terjeszkedésnek megvolt a maga ára.
A gyárak is rontották a tó helyzetét
A tó vízminősége egyértelműen romlott, a települések városképe messze nem volt esztétikusnak nevezhető, a köztisztaság állapota is sok kivetnivalót hagyott maga után, a szolgáltató- és ellátóhálózat sem tudta elérni azt a szintet, amire az ambíciók alapján szükség lett volna, de még szórakozási és sportolási lehetőséget sem tudtak teremteni az ide látogatóknak. A hotelek időnként tájidegen testként uralták a régiót: az Annabella Ybl-díjat ért Pázmándi Margitnak, tervezőjének, de a Marina sokakat elborzasztott, ahogyan belemart a tájba.
De nemcsak a turizmussal akadt gond a Balatonon. A Nitrokémia vegyszergyár ontotta a „füredi bűzként” ismert, a telepről áramló szagot, amely az üzemből kiszökő káros anyagoknak betudhatóan jött létre. A sajátos szag állítólag még a terményeket is tönkretette, de keringtek olyan történetek is, melyek szerint voltak olyan vegyi anyagaik, melyeket, ha a szőlőben használtak, utána a munkások sem léphettek a tőkék köze jó ideig. Jelentős halpusztulást is okozott a „helyi” DDT a tóban.
A füredi hajógyártás szintén sokféle problémát okozott: az csak kisebb gond volt, hogy hajnali hatkor sziréna jelezte a munka kezdetét, de egyre nagyobb és nagyobb hajók is készültek itt, egészen addig, míg a Sió csatornán leúsztatott építmények elérték a maximális méretet, melyet még ezen az úton hajóztatni lehetett.
A sok kész hajó miatti zsilipnyitás hatására a tó vízszintje nagy mértékben csökkent, ami szintén gond volt, akárcsak a táj zártkertesítése.
A sok kis parcellába felosztott területeken fészereket, kalyibákat emeltek mindenféle engedély nélkül.
Számos sebet ejtett tehát ez a korszak a Balatonon: ha érdekel még hasonló cikk, arról is írtunk, hogyan lett volna kukoricás a tóból. (Címlapkép: Fortepan/Obetkó Miklós)
