Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen a Dívány!
Gróf Széchenyi István szerelmes természetű fiatalember volt: hódításainak egész Bécsben híre ment az arisztokrata hölgyek körében. Legtöbbször férjes asszonyokért lelkesedett, legnagyobb szerelmére azonban tíz évet kellett várnia.
„Fiam, mindenekelőtt óvakodj a játékoktól és a táncosnőktől!”- figyelmeztette édesapja 1814-ben a 23 éves Széchenyi Istvánt, aki azonban nem igazán tartotta be az apai intelmet. Fiatal tisztként rendszeresen kártyázott, olykor tekintélyes összegeket veszítve, és akárcsak a korabeli tehetős fiatalemberek többsége, viharos szerelmi életet élt. Bécsi, pozsonyi, pesti és itáliai tartózkodásai alatt számos nőhöz vonzódott, s a botrányokat sem kerülhette el.
Caroline és a „bűnös szenvedély”
„Augusztus 9-ike életem egyik legfurcsább napja volt. Ez volt az első lépés a balsors felé, a bűnös szenvedély kezdete: kútfeje majdani kétségbeesésnek. (Egy igen csinos asszonnyal Cenkről Bécsbe utaztam)” – jegyezte fel naplójába 1814-ben. Az „igen csinos asszony” valószínűleg Caroline Meade volt, a bécsi társaság egyik kedvence, kisgyermekes édesanya – nem mellesleg pedig Széchenyi testvérének, Pálnak a felesége.
„November 3-án este 8 órakor olyasmi történt velem, aminek rám nézve mindenképp szomorú következménnyel kell járnia
– de az is lehetséges –, hogy csupán emiatt fogom egyszer főbe lőni magam” – tudósított naplójában kapcsolatuk alakulásáról. Hogy mi történt azon a bizonyos estén, nem tudhatjuk, de annyi bizonyos, hogy rövidesen szárnyra kaptak róluk a pletykák. Széchenyinek egyébként sem volt kedvező híre a bécsiek körében, hiszen hírhedt szoknyavadásznak tartották, aki azon kívül, hogy szívesen teszi a szépet arisztokrata asszonyoknak, nem veti meg a kalandokat és a kurtizánokat sem.
Örökölt sors
A Széchenyi családban mindazonáltal nem ő volt az egyetlen, aki bátyja feleségére vetett szemet. Széchenyi maga is ilyen házasságból született: apja, Széchenyi Ferenc három évvel bátyja halála után annak özvegyét vette feleségül. Bár a transzgenerációs mintákat akkoriban nem elemezték, a hasonlóság Széchenyinek is feltűnt:
„A bűn és balsors öröklődik a családokban”
– jegyezte meg. Sógornőjéhez fűződő vonzalma, bár viszonzottnak bizonyult, lelkiismeret-furdalást ébresztett benne, végül pedig szakításhoz vezetett.
Hunyady Gabriella, az „ördögi szépség”
Caroline-nal való szakítása után Széchenyi a szintén férjezett, „ördögi szépségű” Hunyady Gabriellára vetett szemet. Amikor az asszony és férje, gróf Saurau Zénó Olaszországba utazott nyaralni, követte őket, s Veronában ugyanabban a fogadóban szállt meg. Érzelmeit bevallotta Gabriellának, de az asszony kinevette.
„Gabriella élvezi annak a diadalát, hogy egy embert magába bolondított és őrültté tett, de csak azért örül ennek a diadalnak, hogy kinevethesse azt, aki szereti.
Nem jó asszony, de szép és kedves. Olyan szép, amilyen egy angyal lehet” – jellemezte imádata tárgyát a naplóban.
„Selina a feleségem lesz”
Miután kosarat kapott, Kanitz hercegnő három lányával próbált vigasztalódni, akik azonban nem tudták vele feledtetni Gabriellát. Hazatérve azzal szembesült, hogy Caroline húga, Selina gyönyörű lánnyá serdült, s a szerelmes természetű Széchenyi immár őt kezdte ostromolni szenvedélyes hangvételű szerelmes leveleivel. Feleségül kérte, ám Selina gyámja nem egyezett bele a házasságba, rövidesen pedig tragédia történt: 1820 szeptemberében Caroline elhunyt, s Széchenyit élete végéig kínozta a lelkiismeret-furdalás, hogy Caroline korai halálában neki is része volt.
A Selinával való házassági tervet mindazonáltal nem adta fel. 1820 decemberében még mindig Selináról álmodott: „Debrecenben ma éjszaka az az élénk álmom, vagy inkább megérzésem volt, hogy Selina Meade (Caroline húga!) egyszer mégis (n. b. a Caroline-nal való kapcsolata, a gyámszülők, s mindkét család tiltakozása ellenére is!) a feleségem lesz, házasságunk gyermektelen, és Andort együtt neveljük majd, éspedig derék, becsületes emberré – s azon felül még nagyúrrá is! –
Reggel Selinába olyan szerelmes voltam, mintha láttam volna s ő, sötét pillantásával kacsintott volna rám.”
„Minden reményem Henriette”
1821-ben meghalt – szintén fiatalon – Hunyady Gabriella, Selina pedig Széchenyi egyik régi párbajtársához, egy ezredeshez ment feleségül. Széchenyit egyre jobban foglalkoztatta a házasság gondolata: 1822-ben megkérte a 14 (!) éves Henriette Liechtenstein hercegnő kezét. „... minden reményem Henriette.
Ha ez is füstbe megy, ég veled társaság és világ”
– panaszkodott, de a családtól elodázó választ kapott. Két év múlva ismét próbálkozott, de megint elutasították. Henriette végül máshoz ment feleségül, ám amikor ez kiderült Széchenyi számára, már másért bolondult: naplójában 1824. szeptember 2-án tűnt fel Crescence neve, aki olyan „viruló, mint egy rózsa”.
Crescence, Széchenyi legnagyobb szerelme
A 25 éves Seilern Crescence gróf Zichy Károly felesége volt, húsz esztendővel fiatalabb a férjénél. Széchenyi a kapcsolat minden fázisáról részletesen beszámolt a naplójában: templomokban, színházakban, estélyeken váltott titkos pillantásokról, fellángoló és elhamvadó reményekről, szenvedélyről és közönyről vagy éppen hidegségről. 1827-ben például így fakadt ki reménytelennek érzett szerelme miatt: „Szörnyűségesen emésztem magam.
Hát férfihoz méltó ez? Szerelem emészt egy harmincöt éves férfit! Olyan vagyok, mint valami kamasz.
Ki kell tépnem a szívemből vagy belepusztulnom. Egész életemet sóhajtozva töltsem?”
1834 decemberében elhunyt gróf Zichy Károly, Crescence pedig egyedül maradt nyolc mostoha- és hét saját gyermekével, akik közül a legidősebb tizennégy éves, a legfiatalabb pedig mindössze négy hónapos volt. 1836. február 4-én, tízévnyi várakozás és a gyászév letelte után Széchenyi végül a krisztinavárosi Havas Boldogasszony-templomban oltár elé vezethette választottját. Meggyszínű, drágakövekkel kivarrt díszmagyart viselt, Crescence pedig gyöngyfűzős ruhát, a nyakában briliánskereszt függött. Három gyermekük született, akik közül ketten (Ödön és Béla) érték meg a felnőttkort. Crescence valódi társként állt Széchenyi mellett, még azután is, hogy 1848 őszétől kezdve egyre inkább elhatalmasodott rajta az elmebaj – de megállítani ő sem tudta a tragikus folyamatot.
Kapcsolódó: Széchenyi utolsó éveit a döblingi szanatóriumban töltötte
