Egy orosz család vallásüldözés elől menekült el Szibériába – egyre beljebb hatoltak a vadonba, végül egy teljesen eldugott és elhagyatott helyen éltek évtizedeken keresztül. 1978-ban találtak rájuk szovjet geológusok, akik vasérc után kutattak a környéken.
Amikor 1978 nyarán négy geológus óvatosan kilépett a szibériai vadon egy eldugott sarkában az erdőből a tisztásra, fogalmuk sem volt, mire számítsanak. Azt tudták, hogy valakik laknak vagy legalábbis laktak itt – nem sokkal korábban a felderítőhelikopter szúrta ki a mongol határtól mintegy 100 kilométerre a fák között a megművelt földdarabot. Mindenre felkészülendő, ajándékokat és fegyvert is vittek magukkal. „A tajgában kevésbé veszélyes egy vadállattal összefutni, mint egy idegennel” – tartja a mondás. Amit találtak, így is sokkolta őket. Egy kezdetleges, apró kunyhót láttak, amely annyira rossz állapotban volt, hogy talán nem is gondolták volna róla, hogy emberek lakhatnak benne, ha nem szúrnak ki rajta egy apró ablakot. Az ajtó kinyílt, és egy folt hátán folt ruhát viselő, bozontos szakállú alak lépett ki az odúból. A kutatók érezték, hogy valamit tenniük kellene, ám fogalmuk sem volt, mit mondjanak. Végül a csapat vezetője, Galina Piszmenszkaja szólalt meg:
„Üdvözlet, nagyapó! Látogatóba jöttünk.”
Vallásüldözés elől menekültek Szibériába
A család – apa és négy gyermeke – először roppant félénken és visszahúzódóan viselkedett: az is mintegy fél órába telt, hogy előjöjjenek a kunyhóból. Amikor végül megjelentek, lassan kiderült, kik ők és miért élnek a vadon közepén, a legközelebbi településtől több mint 240 kilométerre. A családfő, Karp Oszipovics Likov 1936-ban menekült el feleségével és két gyermekével, mert vallása miatt üldözték. Óhitűek voltak, az orosz ortodox kereszténység egyik legrégibb szakadár csoportjába tartoztak, akiket a hatóságok a 17. század óta diszkrimináltak, sokáig polgári jogaik sem voltak. Noha a 19. században a helyzetük valamelyest javult, a mindenféle vallással szembehelyezkedő bolsevikok hatalomra jutása után ismét egyre több atrocitás érte őket.
Az óhitűek teljes közösségei vándoroltak Szibéria eldugott részeire, ám olykor ez sem volt elegendő: Karp Likov akkor fogta menekülőre, amikor testvérével végzett egy járőr – ő maga csak azért élte túl, mert épp térden állva dolgozott, így nem vették észre. Feleségével, Akulinával és két gyermekükkel (Szavin 9, Natalia 2 éves volt ekkor) összeszedték, amit tudtak, majd bemenekültek az erdőbe. Egyre távolabbra vándoroltak, olykor ideiglenes lakhelyeken húzva meg magukat, ám előbb-utóbb továbbálltak – mindig csak távolabb a veszedelmes városoktól, településektől, katonáktól. Amikor már biztonságban – vagyis elég messze mindentől – érezték magukat, végleges otthont alakítottak ki.
Rengeteget éheztek
Ez persze nem sokat jelentett: amikor a kutatók beléptek a kunyhóba, elképedtek, hogy hogyan élhet itt valaki. A padló fenyőmag- és krumplihéjból állt, a kormos mennyezetet rozoga gerendák tartották. Dohos, koszos és hideg volt. Amikor Likovék elmenekültek, nem sok mindent tudtak magukkal vinni: egy kezdetleges fonókereket, egy szövőszék darabjait, néhány lábost, teáskannát és pár marék vetőmagot. Ahogy tudtak, a ház körül veteményest alakítottak ki, itt termesztettek krumplit, répát, rozst és kölest. Az erdőben fa volt elég, így a hidegtől nem kellett tartaniuk, a bokrokon pedig rengeteg málna és áfonya termett. Fenyőmagból sem volt hiány a vörös-, luc- és feketefenyőknek köszönhetően.
De ezzel együtt is borzasztó nehéz volt az élet a tajgán: a család szinte folyamatosan az éhezéssel küszködött. Némiképp segített a helyzeten, amikor a már a vadonban 1940-ben született fiuk, Dimitrij idősebb lett, és elkezdett vadászni. Mivel fegyvereik nem voltak, vermeket ástak, vagy a fiú egyszerűen addig üldözte az állatokat, amíg azok összerogytak a kimerültségtől. Dimitrij még télen is mezítláb vadászott, olykor 6-7 napra is eltűnt, hogy aztán egy jávorszarvassal a vállán jelenjen meg.
Legtöbbször azonban nem ettek húst. Étrendjük leginkább bogyókból, krumpliból és rozsból állt. 1960-ban azonban szörnyű dolog történt: havazott júniusban, és minden elpusztult a veteményesben. Mire eljött a tavasz, megették a bőrcipőiket, valamint fakérgen és szalmán éltek. Kivéve Akulina, aki nem evett, hogy gyermekeinek – akik ekkor már négyen voltak, miután 1944-ben megszületett Agafia – több jusson. Az asszony nem élte túl a telet. Valószínűleg
a többiek sem maradtak volna életben, ha nem történik valami egészen különös dolog, amit a család isteni csodaként tartott számon: egyetlen rozsnövény kibújt a földből a veteményesben.
Kerítést barkácsoltak köré, hogy így védjék meg a vadállatoktól, és éjjel-nappal őrizték. A növény 18 magot termett – ebből tudták szépen lassan újra benépesíteni a kiskertet.
Az elrozsdásodott és tönkrement edények helyére háncsból fabrikáltak újat – igaz, ezeket nem lehetett a tűzre tenni, így a főzés sokkal nehezebbé vált. Cipőik helyett nyírfakéregből készített lábbelit húztak. Ruháikat addig foltozták a zsákokból tépett darabokkal, amíg teljesen szét nem foszlottak – utána a magukkal hozott magokból termesztett kenderből „varrtak” újat.
Szinte semmit nem hallottak a világról
Mivel a család a külvilágtól teljesen elszigetelten élt, semmiről sem tudott, ami „odakinn” történt 1936 óta. Karp Likovban például még hevesen izzott az őseitől örökölt évszázados gyűlölet I. Péter iránt, noha a cár 1725-ben hunyt el. Mivel ő volt az, aki modernizálási kísérlete során akár erőszakkal is levágatta az ortodoxok szakállát, Karp személyes ellenségének tekintette, aki maga az emberbőrbe bújt Antikrisztus. A második világháborúról sem hallott – amikor erről beszélgetett a geológusokkal, azt mondta:
„Másodszor is? És megint a németek. Átkozott Péter, flörtölt velük.”
Noha a Holdra szállást nem volt hajlandó elhinni, a műholdak létét hamar elfogadta. Likovék is észrevették, hogy „a csillagok gyorsan kezdtek járni az égen”. A családfő saját elméletet is kigondolt erről. „Az emberek kitaláltak valamit, és olyan tüzeket bocsátanak ki, amelyek nagyon hasonlítanak a csillagokra.”
Karp elég jól és érthetően beszélt oroszul, ám a gyerekek beszédét eltorzította hosszú évek elszigeteltsége. Piszmenszkaja beszámolója szerint „amikor a nővérek egymáshoz szóltak, az olyan volt, mint egy lassú, összefolyó huhogás.”
A szülők a gyerekeket a magukkal vitt egyetlen imádságoskönyv és a családi Biblia segítségével tanították meg írni és olvasni.
A toll kihegyezett nyírfaág, a tinta mézbogyólé volt. A család legfőbb szórakozása az volt, hogy elmesélték egymásnak álmaikat.
Lassan szokták meg az idegeneket
A család tagjai először roppant bizalmatlanok voltak a geológusokkal szemben. Eleinte nem is fogadtak el semmit – kivéve némi sót. Ahogy telt az idő, egyre több újdonságot engedtek be életükbe. Takarókat, zoknikat, vetőmagot, sőt, egy zseblámpát is.
Gyufát azonban nem – azt valamiért bűnös dolognak tartották. Ahogy a televíziót is, aminek azonban – miután hajlandóak voltak ellátogatni a geológusok táborába – nem tudtak ellenállni.
„Karp Likov közvetlenül a képernyő elé ült. Agafia egy ajtó mögül dugta ki a fejét, onnan figyelt. Közben el-el tűnt, hogy vétke miatt imádkozzon – suttogva, keresztet vetve –, majd ismét kidugta a fejét. Az öregember utólag imádkozott” – számolt be Vaszilij Peszkov orosz újságíró, aki könyvet írt a családról.
Hogy mennyire lettek volna hajlandóak beengedni az életükbe Likovék a külvilágot, sajnos nem derülhetett ki. 1981-ben a négy gyerekből három tragikus hirtelenséggel elhunyt: Savint és Nataliát veseelégtelenség vitte el, amelyet a nem megfelelő táplálkozás okozhatott, Dimitrij pedig tüdőgyulladásban halt meg – ebben szerepe lehetett a geológusoknak, akiktől elkaphatott valamilyen fertőzést. Dimitrijt helikopterrel kórházba akarták szállítani a kutatók, ám ő nem engedte. „Azt nem szabad” – suttogta közvetlenül a halála előtt.
„Az ember addig él, ameddig Isten megengedi.”
Karp és Agafia sem volt hajlandó elhagyni otthonát – a nő azonban a szovjet kormány ajánlatát elfogadta, és elutazott egy körútra megnézni az országot. Nem sokkal visszatérése után, 1988. február 16-án, napra pontosan 27 évvel felesége halála után Karp is elhunyt. Agafia azonban maradt. Az azóta eltelt évek alatt sokat változtak a körülményei: egy orosz milliárdosnő új faházat építtetett neki, önkéntesek pedig rendszeresen látogatják, készleteket és felszereléseket visznek neki. Az utolsó Likov azóta is ott él, immár 80 évesen. Ahogy ő fogalmazott:
„Ez az otthonom”.
Olvasd el, hogyan élte túl, hogy két évre egy szibériai szigeten ragadt egy inuit nő.
