Huszonheten vesztették életüket azok közül, akik kapcsolatba kerültek az ókor egyik legfontosabb régészeti leletével. A fáraó átka azonban nem volt valódi, de mégis miért hisszük el a mai napig, hogy létezett?
101 évvel ezelőtt fedezték fel az első érintetlen fáraósírt az egyiptomi sivatag alatt. Az angol expedíció sikere máig a közérdeklődés tárgya, azonban azok közül, akiknek köszönhetjük, sokan váratlan, szörnyű halált haltak. Tényleg megátkozták Tutanhamon sírját?
A véletlen szerencsének köszönhetően találta meg 1922 novemberében Howard Carter a Királyok völgyének egyik sírját. Az egykori tragikus sorsú fáraó a legendák szerint átkot mondott azokra, akik holtában zavarják, s valóban: a sírhoz közel merészkedők közül sokan elhunytak a feltárást követően. Vajon tényleg átok ült a kincseken, vagy csak egyesek fantáziája volt túlzottan élénk?
A múmia bosszúja?
Egyiptom XVIII. dinasztiájának egyik utolsó fia különleges családba született. Apja, Ehnaton az egyik legismertebb uralkodója volt a Nílus menti birodalomnak, aki vallási és kulturális reformjainak köszönhetően szinte minden társadalmi réteg haragját kivívta. Valószínűsített fia, aki a trónon követte, Tutanhamon volt. Rendkívül fiatalon került a trónra, a társadalom visszatért Amon és a többi isten tiszteletére – valószínűleg komoly kényszer hatására, még nevét is meg kellett változtatnia. A korábban bevezetett egyistenhit nem nyerte el az egyiptomiak tetszését, s annak az előző fáraó emlékeivel együtt minden nyomát eltüntették. Nem volt egyszerű dolga, az amúgy valószínűsíthetően Marfan-szindrómával, dongalábbal, farkastorokkal és a számtalan, családon belüli nász miatt egyéb testi problémákkal élő ifjúnak. Uralkodásának 10. évében, vélhetően 19 évesen halt meg.
Rövidke élete során sem igazán ő uralkodott, nagy tettek vagy építkezések sem fűződnek a nevéhez. Bábu volt csupán, mégis a leghíresebb egyiptomi uralkodóvá vált, ám ez is halálának köszönhető.
A sír felfedezője
Howard Carter egy angliai, felső középosztálybeli család gyermekeként látta meg a napvilágot. Apja a korszak elismert festője volt, gyermekkorában Lord Amherst, a szenvedélyes műgyűjtő, laikus egyiptológus otthonában dolgozott.
Carter itt ismerkedett meg az ókori keleti nép kultúrájával, s vált azonnal rabjává. Mivel rajzkészsége és tárgyi ismeretei is kifejezetten jók voltak, a British Museumtól kapott állást, olyan embert kerestek, aki lemásolja a sírkövek feliratait, mindössze 17 évesen már úton volt Alexandria felé.
Flinders Petrie-nek, a kor legismertebb egyiptológusának munkatársa lett Armanában, és Hatsepszut templomában is dolgozott. Az Egyiptomi Régészeti Hivatal először Alsó-, majd Felső-Egyiptom régészeti felügyelőjévé nevezte ki. Ám amikor 1905-bn a szakkarai ásatások őreinek megengedte, hogy megvédjék magukat néhány francia turistától, elbocsátották állásából.
A dúsgazdag régiségkereskedő, Lord Carnarvon alkalmazásában Carter feltárta a Théba melletti nekropoliszt, a Királyok völgyét, II. Montuhotep, I. Amenhotep, Hatsepszut és IV. Thotmesz sírját, Hatsepszut völgytemplomát, a XVIII. dinasztia királynéinak sírját, és emellett számos magánsírt. Egyedül Tutanhamon sírja hiányzott. Hét éven át kereste, a völgytől távolabb – nem csoda, hogy szinte senki nem hitt neki, hogy van ott valami. Az erre fordítható pénztárca is kiürült, a lord egy utolsó szezont engedélyezett a megszállott kutatónak.
Valódi szenzáció volt az érintetlen sír
1922. november 4-én, több mint hétévnyi kutatás után találta meg a Királyok völgyének első, s azóta is egyetlen érintetlenül maradt fáraósírját az angol Howard Carter. A sírba az ókorban betörtek ugyan, az ott elhelyezett tárgyak nagy része mégis megmaradt, köztük a fáraó szarkofágja is, benne a múmiával. A felfedezésnek köszönhetően az addig ismeretlen fáraó Egyiptom leghíresebb történelmi személyévé vált, kincsei több darabja, aranymaszkja a legismertebb ókori műkincsek egyike. Rövidke élete miatt feltételezik, hogy utóbbit valójában nem is neki, hanem Nofertitinek, Ehnaton első feleségének készíthették eredetileg.
A hihetetlen felfedezés azóta is folyamatos ihletet biztosít az irodalom és a filmművészet számára, ugyanis igencsak különös módon sokan, akik a sírral érintkeztek, nem természetes halált haltak. Vajon valóban létezett a fáraó átka?
„A halál szárnya meglegyinti azt, aki megzavarja a fáraó álmát.”
Carter az utolsó pillanatban bukkant rá egy törmelékkupac alatt a bejáratra, már-már beszüntették a kutatást hétévnyi sikertelen keresés után. 1922. november 4-én azonban egy tizenhat fokból álló lépcső bukkant elő a törmelékek alól, amelyet a II. Ramszesz sírjának közelében lévő ókori munkáskunyhók maradványai takartak el. A lépcsősör egy ajtóhoz vezetett. Bekukucskálva, a falon azonnal észrevehetőek voltak az ősi nekropolisz őrének pecsétjei, az utolsó válaszfalon pedig a Nebheperuré – ez volt Tutanhamon koronázási neve – felirat volt olvasható.
Ma már tudjuk: Tutanhamon sírjának az volt a szerencséje, hogy a későbbi uralkodók munkásai éppen felette telepedtek le, és vastag törmelékrétegekkel borították be a bejáratot. A feltárást végzőknek azonban úgy tűnt, nincs szerencséjük, amikor egyesek szerint az ajtón olvasható átok valósággá vált.
A nagyközönséget az átok jobban érdekelte
Az addig ismeretlen fáraó és kincse csak egy darabig foglalkoztatták az embereket, ám amikor egy évvel később szepszisben elhunyt a finanszírozó, Lord Carnarvon (halála pillanatában állítólag elhunyt Angliában a kutyája, Kairóban pedig 20 perces áramszünet volt), majd gyors egymásutánban 27 haláleset történt az ásatásban részt vevők és a velük érintkezésbe kerültek között, valóságos bulvártéma lett a fáraó átka.
Egyes feltételezések alapján az egyiptomiak méregbe csavart gyolcsba burkolták a múmiákat, mások szerint a belélegzett mikroorganizmusok okozták a haláleseteket. Vannak, akik viszont ügy vélik, hogy az évezredek során a sírban felgyülemlett radioaktivitás miatt hunytak el.
Sherlock Holmes mellett a fáraó átkát is neki köszönhetjük
A londoni Times és a New York World magazin megjelentette a bestseller-regényíró, Marie Corelli spekulációit, miszerint „a legszörnyűbb büntetés azt sújtja, aki egy lepecsételt sírba behatol”. Mindennek az alapja egy néhány évtized alatt a köztudatba kerülő fiktív történet, Jane C. Loudon 1827-es regénye volt, melyben egy múmia bosszút áll.
Az ügyben megszólalt a korszak híres írója is, Sir Arthur Conan Doyle. A sírfeliratra reagálva azzal magyarázta Carnarvon halálát, hogy
Tutanhamon papjai megidéztek rosszindulatú szellemeket, hogy őrizzék a múmiát.
Doyle barátja, a Daily Mail egykori szerkesztője, Bertram Fletcher Robinson még 1907-ben, egy cikk miatt tanulmányozott egy női múmiát, majd tífuszban elhunyt. Az író fantáziája már ekkor meglódult, és így nyilatkozott:
„Lehetetlen megmondani, valóban mi volt a halála oka. Ha megfelelő okkult erővel rendelkeznénk, meg tudnánk határozni. Óva intettem Fletcher Robinsont, hogy ne foglalkozzon a múmiával a British Museumban, de lenyűgözte, és nem akart lemondani róla, túl csábító volt számára. Aztán utolérte a betegség. Halálának közvetlen oka a tífusz volt, de a múmiát őrző »természeti elemek« átka lehetett.”
Miután a véleményét, még nagyobb nyilvánosság előtt Carnarvon halála után is megismételte, a híres író szavai a köztudatba égtek. A történet az egész világon a címlapokra került. Onnantól kezdve pedig már mindenki azt várta, ki lesz a következő áldozat. Az átok azonban rosszul működhetett,hiszen maga Carter is csak 1939-ben hunyt el, és a múmiát vizsgáló boncolóorvos is 86 évet élt.
