Nem tudsz úgy sétálni egyet a Balaton partján, hogy legalább egy helyen ne etessék a vízimadarakat: hattyúk, kacsák, sirályok küzdenek a száraz kiflidarabkákért vagy a kukoricáért.
Miközben jól tudjuk, hogy a madarakat etetni olyan, mint kihajolni a vonatablakon: tilos és életveszélyes. A cuki, kedves madarak köszönik szépen, úgy vannak kialakítva, hogy képesek legyenek úszni, repülni, szaporodni, és igen, táplálkozni is teljesen egyedül. A tóban, bár ezt nekünk első blikkre nehéz elhinni, folyamatosan találnak olyan vízinövényeket, rovarokat, kétéltűeket, apró halakat, amelyek biztosítják a fennmaradásukat.
Aki tanult biológiát, vagy csak megfigyelt már vadon élő állatot, az tudja, hogy mindegyik példány képes ellátni magát. Sosem gondoltunk még arra, hogy pockot fogjunk egy héjának vagy sasnak, és felé lóbáljuk a levegőbe ugrálva, hátha észreveszi, és leszáll hozzánk megenni. Senki sem mászott még bagolyfészekbe egerekkel a kezében, hogy biztos legyen mit ennie az éjszaka csendesen repülő királyának. Akkor mégis miért etetjük pont a vízimadarakat?
A vízimadarak etetése továbbra is elképesztően káros
A válasz két összetevős, és egyik szomorúbb, mint a másik. Telente sokan azért etetik az áttelelő állatokat, mert azt képzelik, hogy a hideg vagy a befagyott víz megakadályozza a hattyúkat, kacsákat, sirályokat a táplálkozásban. Emögött szimpla tudatlanság áll, azaz nem gondolják át, hogy az az állat, amelyik úgy döntött, hogy a Balatonon telel át, valószínűleg rendelkezik is az ehhez szükséges képességekkel, különben rég elpusztult, vagy még délebbre vándorolt volna. Ennek a tájékozatlanságnak a megszüntetését segítik a minden évben megjelenő figyelmeztetések, posztok, cikkek, amelyek arra próbálják megtanítani az embereket, hogy hogyan működik az élővilág, és hogy a vadon élő vízimadarak köszönik szépen, jól megvannak nélkülünk is, sőt. Akkor a legegészségesebbek.
Ha eteted, pusztulásra ítéled
Azért mondjuk el még egyszer: miközben a megfelelő módon táplálhatjuk kertünk apró szárnyas vendégeit, addig ezt a vízimadarakkal nem kell megtennünk. Nincs szükségük sem pékárura, sem a partokon kihelyezett automatákból származó eledelre. Sőt, ha hozzászoktatjuk őket ahhoz, hogy tőlünk mindig kapnak táplálékot, elkezdenek felhagyni a kereséssel, és függővé válnak. Ha pedig a hideg vagy egy családi esemény vagy bármi miatt nem megyünk többet az elemózsiával, éhen is halhatnak. Aki látott már angyalszárnybetegséggel küzdő, röpképtelen, halálra ítélt hattyúfiókát, aki azért pusztul el, mert az ember kenyérrel etette, kétszer is meggondolja, mit csinál a parton. Aki látott már jégbe fagyott madarat, aki egyszerűen nem indult el a szokásos déli útjára, mert hozzászokott ahhoz, hogy a számára túl hideg éghajlaton mindig kap az emberektől élelmet, az tudja, milyen következményei vannak a felelőtlen viselkedésünknek. Aki tudja, miképp szennyezi a vizet a sok beledobált, egyáltalán nem odavaló keksz, kenyér és miegyéb, ami egyébként vonzza a patkányokat, aki látja, milyen agresszívvé válnak a madarak az etetéskor, vagy hallott már a madárinfluenzáról, az nem gondolhatja komolyan, hogy sajnálatból eteti a szegény, éhező vízimadarakat.
Rosszabbak vagyunk, mint egy óvodás
Akkor mégis miért áll ott minden alkalommal partszakaszonként legalább egy ember vagy család, ételt dobálva a hattyúknak, kacsáknak? Ez a rosszabbik ok, ami nagyszerűen megmutatja felelőtlenségünket, önzésünket és azt a gondolkodást, amivel az emberiség folyamatosan fajokat irt ki akarva vagy akaratlanul. Az étel ugyanis csáberőt képvisel. Azok a felnőttek, akik egy fénykép, saját örömük, de leginkább a gyerekek kedvéért közel akarják csalogatni magukhoz a vízi állatokat, étellel kínálják őket. Azok meg persze, hogy odajönnek, majd kiszolgálják a mi kis cukiságszükségletünket. Nézhetjük őket, beszélhetünk hozzájuk, fényképezhetjük őket, a gyerek végre közelről látja, milyen az úszóhártyás lábuk, lehet viccelődni a veszekedéseiken, vagy azon, ahogy a sirályok és a varjak ellopkodják az agresszív légi vagy vízi csata során szétrepülő élelemdarabokat. Ha nagyon türelmesek vagyunk, még hozzá is érhetünk valamelyik szárnyashoz. „Megszelídítettük” őket. Csak az ezzel járó felelősséget nem akarjuk vállalni.
Nem kell őket megszelídíteni
Merthogy egy vadon élő állat – attól még, hogy mi, emberek, strandolni kezdtünk a tavaknál, a madarak voltak ott előbb, és bármilyen furcsának tűnhet is, az eredetileg az ő élőhelyük, azaz az ott lakók nem háziasított állatok, hanem vadak – képes magáról gondoskodni, szaporodni, addig élni, amíg csak arra lehetősége van, mi pedig az etetéssel minden szinten csökkentjük a túlélési esélyeit. Nem megszelídítjük a hattyút, aki már nem támad ránk fél méterről sem, hanem kínozzuk.
Miért? Mert neki alapvetően semmi dolga velünk. Természetes, hogy távolságot tart, hogy nem jön oda akkor, amikor mi a közelben vagyunk. Régen vadásztunk rá, megzavarhatjuk a fészkét, bánthatjuk a fiókáit, egy másik, ráadásul ragadozó fajt képviselünk, miért kéne barátkoznia velünk? A menekülés, a távolságtartás a számára leghasznosabb viselkedés, mi pedig ezt alakítjuk át benne, egy ősi ösztönt, az éhséget kihasználva. Miért? Hogy nekünk meglegyen a kötelező vízimadaras balatoni élmény. Mert azt hisszük, hogy jogunk van piszkálni a vadon élő állatokat. Hiszen a mi kedvünkért élnek ott, nem igaz? S ha a biológusok, madárbarátok megpróbálnak bárkit is meggyőzni arról, hogy nyáron se etesse a madarakat, mert ezzel árt nekik, felháborodva kéri ki magának a legtöbb strandoló a károkozást, legrosszabb esetben kijelentve, hogy mindenki más is ezt csinálja, és csak a gyerek kedvéért teszik. A gyerek kedvéért, akit ők nevelnek, és akinek ők mutatnak példát.
