Szörényi Éva a háború előtt és után is a magyar film és színház ünnepelt sztárja volt, az 1956-os forradalom leverését követően mégis menekülni kényszerült: férjével és fiaival kalandos úton, csak a szerencsének köszönhetően jutottak ki Magyarországról és kerültek az Egyesült Államokba, ahol a színésznő az emigráns magyar közösség oszlopává vált.
Kamaszként lett a Nemzeti Színház társulatának tagja
A magyar színház és film leendő sztárja Schwáb Elvira néven látta meg a napvilágot Budapesten 1917-ben, Schwáb Károly banktisztviselő és báró Lers Hortenzia gyermekeként; mindössze négyéves volt, amikor szülei elváltak, és nagyapja, báró Lers Vilmos nemzetközi jogi író és külügyi államtitkár örökbe fogadta két testvérével együtt. A bájos, mosolygós kislányt ettől kezdve Lers Elvira néven ismerték, egészen addig, míg fel nem vette – anyai nagyanyja nemesi előneve nyomán – a Szörényi Éva művésznevet.
Elvira színészi tehetsége korán megmutatkozott, alig végezte el az általános iskolát, már a Színművészeti Akadémián tanulhatott, ahová életkora miatt miniszteri engedéllyel vehették csak fel; 15 éves múlt, amikor az akadémia igazgatója és a Nemzeti Színház főrendezője, Ódry Árpád ösztöndíjasként maga mellé vette az ország legnevesebb társulatába. A következő évben már főszerepet játszhatott, 1935-ben pedig a Nemzeti állandó tagja lett, mely posztot több mint húsz éven keresztül, 1956 viharos októberéig folyamatosan megtartotta.
Az ifjú színésznő hamarosan a Nemzeti Színház vezető művésze lett, eljátszotta mindhárom nagy magyar klasszikus főszerepét, Évát Az ember tragédiájában, Melindát a Bánk bánban és Tündét a Csongor és Tündében, számos Shakespeare-tragédiában és -komédiában csillogtathatta meg a tudását, a klasszikusok mellett pedig kortárs szerzők darabjaiban is szívesen színpadra lépett. Már színinövendékként bemutatkozott a filmvásznon, ahol szintén sikert sikerre halmozott, több mint harminc alkotásban láthatták a nézők, melyek között volt A Noszty fiú esete Tóth Marival, a Pusztai királykisasszony és a Horthy-korszak óriási sikerű botrányfilmje, a Halálos tavasz.
Szerepet vállalt a forradalomban, menekülnie kellett
Az ünnepelt sztárrá lett színésznő a szerelmet is a szakmán belül találta meg, 1942-ben kimondta a boldogító igent Örményi István hangmérnöknek, a Hunnia Filmgyár, majd a Nemzeti Színház főmérnökének, akitől három fia született, István, Tamás és Gábor. A háborús évek, a német, majd szovjet megszállás nagyon nehéz időszakot jelentettek az Örményi–Szörényi házaspár számára: a színésznőt hiába próbálták megkörnyékezni a nyilasok, ő nem állt kötélnek, majd a családi házat lefoglalták az orosz katonák, Örményit pedig letartóztatták, de megszökött a fogságból.
Ifjabb Örményi István visszaemlékezése szerint apját egy szőnyegbe csavarták, és a szén alá tették, hogy ne lássák az oroszok, amikor ott vannak a házban, eközben a vöröskatonák Szörényit „forszírozták”, aki majdnem belehalt a testi-lelki megaláztatásba, a következő években mégis talpra állt, és korábbi sikereit is felülmúlta. Ő játszotta az első háború utáni magyar film, a Bródy Sándor regényéből készült A tanítónő címszerepét, az ’50-es évek első felében Szörényi a Nemzeti Színház vezető színésznője maradt, sikert sikerre halmozott. 1952-ben a Bánk bánban nyújtott alakításáért megkapta a Kossuth-díjat, melyet Rákosi Mátyás nyújtott át neki, majd három éven belül érdemes és kiváló művész lett.
Az 1956-os forradalom idején a színésznő és férje az első naptól kezdve bekapcsolódtak a forradalmi eseményekbe, a Nemzeti Színház dolgozói közfelkiáltással Szörényit választották a Forradalmi Bizottság társelnökének; a szovjetek visszatérte és a forradalom leverése után ezért hirtelen ellenség vált belőlük. November végén, attól tartva, hogy bármelyik pillanatban letartóztathatják őket, Szörényi, férje és három fiuk elhagyták Budapestet, és Ausztria felé vették az irányt, azonban nem volt könnyű dolguk: először a Keleti pályaudvaron próbálkoztak, de nem indult vonat Bécsbe, így végül déli irányban vágtak neki az útnak.
Segítőkész állomásparancsnoknak köszönhették a megmenekülésüket
Egy telezsúfolt szerelvényben eljutottak egy vidéki állomásig, ahol a szerencsének és egy jólelkű vasutastisztnek köszönhetően menekültek meg: az állomásparancsnok felismerte a színésznőt, és nem engedte ki a családot a peronra, ahol az orosz katonák elfogták volna őket, inkább a hátsó ajtón keresztül egérutat adott nekik. A következő nap a család más menekülőkkel együtt a Fertő tó irányába indult a mocsaras vidéken, hidegben, fagyban, segítőik azonban, akik az utat mutatták nekik, elvették utolsó megmaradt filléreiket, és magukra hagyták őket. A csoport egy hídon akart átkelni, melyet azonban felrobbantottak a szovjetek, végül egy hágó felé vették az irányt, ahol a magyar őrök elfogták és egy tanyára vitték őket, ahol már több százan várakoztak.
Másnap reggel a családot teherautóra rakták, és a győri vasútállomásra szállították, ahol egy egyenruhás – emlékszik vissza István – szinte könyörgött a színésznőnek, menjen vissza Budapestre, hiszen, ha ő is távozik, „senki sem marad már nekünk”. Örményi azonban kicselezte a hatóságokat, a család busszal egy másik tanyára utazott, ahonnét később, szintén buszon, eljutottak az osztrák határhoz, és végül gyalog, a kukoricáson keresztül menekültek át a túloldalra. Innét vonattal utaztak Bécsbe, ahonnét Salzburgba, egy sóbányába kerültek, majd meg sem álltak a világ túlsó feléig – december 3-án repülőre szálltak az Egyesült Államok felé.
Az „amerikai álom” sem indult egyszerűen, a család egy menekülttáborba került New Jersey államban, ahonnét Szörényi barátja, az akkor már majdnem tíz éve az Újvilágban élő Zilahy Lajos író segítségével kerültek ki. A színésznőt és középső fiát, Tamást – aki felnőttként szintén a színművészi hivatást választotta – egy hónappal később már a televízióban láthatták az amerikai nézők, az Armstrong Circle Theatre című antológiasorozat egyik epizódjában, mely a magyar menekültek történetét elevenítette fel fikciós formában.
A magyar emigráns élet központi alakjává vált
Szörényi hamarosan a Szabad Európa Rádióban kapott munkát, és egy show-műsorban is szerepelt, a szintén ’56-os emigráns Szabó Sándorral együtt pedig megalapították a New York-i Petőfi Színházat, ahol összegyűjtötték a kivándorolt magyar színészeket, és számos magyar nyelvű darabot vittek színre, többségében jótékonysági céllal. Az Örményi–Szörényi család először a keleti parton élt, majd a gyakoribb szereplehetőségek okán Los Angelesbe költöztek, ahol Szörényi főként tévésorozatokban alakított kisebb szerepeket, párhuzamosan pedig – a megélhetés miatt – különböző munkákkal próbálkozott, volt eladó és ingatlanügynök is, míg férje gépésztechnikusként kereste a kenyerét.
A Kaliforniában töltött évtizedek alatt Szörényi Éva lett az amerikai magyar emigráció egyik legfontosabb oszlopa, fáradhatatlanul szervezte a színházi előadásokat Amerikában, Kanadában, Dél-Amerikában, Nyugat-Európában és Ausztráliában, és kivette a részét a Magyar Szabadságharcos Világszövetség (melynek társalapítója is volt) amerikai tagozatának munkájából. Barátságot ápolt többek között Márai Sándorral, és részben neki köszönhető, hogy 1969-ben Los Angelesben emlékművet állítottak a magyar forradalom hőseinek.
Szörényi megfogadta, addig nem tér vissza szülőhazájába, amíg a szovjet katonák nem távoztak onnét; ígéretének eleget téve csak 1991-ben tért haza Magyarországra, ahol ismét a Nemzeti Színház színpadára állhatott Szülőföldem című önálló estjével; ugyanebben az évben Göncz Árpád köztársasági elnöktől átvehette a Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztjét. A legendás magyar színésznő 2009 decemberében hunyt el Los Angeles Studio City városnegyedében, 92 évesen; földi maradványait férje mellé, a várostól nem messze található Szent Ferdinánd sírkertben helyezték örök nyugalomra. A Nemzeti Színház díjat alapított tiszteletére, melyet minden évben a társulat legjobb alakítást nyújtó színésznőjének adományoznak.
