Málta, az apró sziget nagy csodái

Soha nem értettem, mi ez a nagy felhajtás Málta körül. Vannak ismerőseim, akik nyaranta hosszú heteket töltenek az országban, és minden évben olyan buzgó térítési vággyal térnek haza, mintha beléptek volna egy máltai utakat szorgalmazó szektába. Ráadásul nem ők az egyetlenek, akik számára a nyári úti célok netovábbja Málta, évente nagyjából 38 ezer magyar turista látogatja meg a szigetet. Mégis mit tartogathat ez az ország, amit nem találhatnak meg kis hazánktól az olasz csizma sarkáig? Mialatt eltöltöttem egy hosszú hétvégét a Földközi-tenger aprócska szigetén, felfedeztem a titkot, ami engem is Málta népes rajongói táborának tagjává tett. 

A Máltával kapcsolatos előítéleteim sorát szaporította a tény, hogy nem rajongok a mediterrán hőségért, ahogyan a strandolásról szóló szabadságért sem. Ha külföldre utazom, szeretnék minél többet látni az adott országból, a harmincöt fokos kánikulában viszont valóban csak a tengerben érdemes lebegni. A tél a szigeten azonban a mi kirándulós kora tavaszunknak felel meg, ezért amikor a kétórás út után leszálltam a repülőről február utolsó hétvégéjén, szikrázó napsütés és tizenöt fok fogadott. Máltán ez az évszak nem mínuszokat és havat, hanem plusz fokokat és esőt jelent, ezért az ország ilyenkor zöldbe borul.

Látnivaló pedig akad bőven, hála a lélegzetelállító természeti képződményeknek és Málta mozgalmas törtélmének. Több ezer éve élt földművesek hagytak nyomot maguk után, megfordultak itt rómaiak és arabok, lovagok érkeztek, akik az Oszmán Birodalom terjeszkedését igyekeztek megállítani, tiszteletét tette a szigeten Napóleon, később az ország brit gyarmat lett, 1974-ben pedig végre köztársasággá válhatott. 

Ugyan a három nap alatt, amit Máltán töltöttem, csak a látnivalók töredékét jártam be, méreteinek hála – az egész sziget nem több 316 négyzetkilométernél, vagyis alig feleakkora mint Budapest –belekóstolhattam a nagyobb városok hangulatába, és eljutottam Gozóra is.

Lovagok és Starkok

Málta középkori fővárosának, Mdinának a helyén elsőként föníciaiak telepedtek le. Raboskodott itt a hajótörést szenvedett Szent Pál is, a legnagyobb hatással azonban a Jeruzsálemi Szent János Lovagrend volt a városra, amelynek tagjai a német-római császártól ajándékba kapták Máltát. A fallal körülvett, Csendes Városnak nevezett egykori fővárosban nagymesterük építtetett magának rezidenciát, szűk, elágazó utcácskáit pedig nyíllövésnyi hosszúságúra tervezték, hogy könnyebben védekezhessenek a betörő ellenséggel szemben.

Ma kevesebb mint háromszázan lakják. A történelemmel átitatott épületeknek megvan a maguk bája, a mindennapok lebonyolítása viszont nem zökkenőmentes a város falai között. Ugyan a helyi üvegfújók portékái és a szuvenírboltok feliratos ajándékai beszerezhetők Mdinában, kenyeret és tejet csak a falon kívül találni. A barokk villák többségében olyan családok élnek, akiknek felmenői már az 1500-as években is itt laktak, a házak között templomok és szerzetesrendek húzódnak meg.

A házakat úgy tervezték, hogy menedéket nyújtsanak a nyári forróság elől. A magas falak alatt az arab világot idéző sikátorok kígyóznak, a homokszínű téglák egységét a bejarátok előtt sorakozó vagy az ablakmélyedésekbe rejtett majomkenyérfa, murvafürt és a különböző formájú, fényes kopogtatóval felszerelt, élénk színű faajtók törik meg, a kovácsoltvas kapuk mögött gyümölcstől roskadozó citromfák bújnak meg a belső udvarokban.

A lovagkori miliő a Trónok harca készítőit is megihlette. A sorozat első évadának több jelenetét forgatták Máltán. Catelyn Ser Rodrik Cassel oldalán Mdina kapuján keresztül lovagol be Királyvárba, ahol utoljára látta férjét, Nedet. A város Mecset terén pedig az a jelenet játszódik, amikor Jaime Lannister és katonái elfogják a férfit, és a téren található Kisujj otthona is.

Mdina kapujától mély árokkal körülvett híd vezet a város külterületeként létrejött Rabatba. A régi főváros hangulata Rabatban is tetten érhető. Színes, zárt erkélyek ugranak a keskeny utcák fölé, a főként szentek után elnevezett lakásokat éttermek váltják, a váratlanul előbukkanó tereken templomok tornyosulnak, a föld alatt pedig katakombák rejtik az egykor a falakon belül éltek sírhelyét.

Mesélő városok

Az 1565-ös nagy török ostrom után az akkori nagymester, Jean Parisot de la Valette könnyebben védhető várost alapított az ország egyik északi félszigeten. Ez lett Valletta, a mai főváros. Magas falain túl egykor lovagok éltek, most többek között a máltai parlamentnek, múzeumoknak, templomoknak és természetesen a városban élőknek ad otthont.

A tenger felé futó utcáin piros telefonfülkék és postaládák tűnnek fel, amik az egykori brit jelenlét emlékeként maradtak a máltaiakra, ahogyan Viktória királynő szobra is a Köztársaság téren.

Az egykor lovagokat és szerzetesrendeket rejtő házak között bújnak meg a kőváros zöld oázisai, a Barakka kertek. Az Alsó Barakka kert közepén szökőkút áll, fölé egy dór templomra emlékeztető emlékművet emeltek, amit pálmafák és más burjánzó, mediterrán növények vesznek körbe. A kert végében, boltívsor mögül nyílik kilátás a Nagy kikötőre és a túlpart Három Városára. A Felső Barakka Kert innen mindössze néhány percnyi séta. Ide délben és négy órakor érdemes ékezni, amikor elsütik az alatta sorakozó ágyúk egyikét.

A kikötőbe egy euróért repít le közel hatvanméteres magasságból a Barakka lift, amit a hozzám hasonló, különféle fóbiákkal küzdők kiválthatnak néhány percnyi lépcsőzéssel. De nem csak a tenger közelsége miatt éri meg lejutni a partra. Az öbölben lebegő dhajsák, vagyis a velencei gondolákra emlékeztető csónakok, mindössze két euróért visznek át az öböl túlpartján épült Három Városhoz, vagyis az egymást érő Birguhoz, Islához és Bormlához.

Dhajsánk a kikötőben ringó vitorlások között kötött ki Birguban. Miután megebédeltünk a kikötőben, idegenvezetőm, Yvette Máltának egy olyan arcát mutatta meg, amit nem torzítanak el a turistahadak. Meglepett, hogy Birguban néhány kósza külföldin kívül valóban nem botlottunk népes csoportokba, pedig a város éppen olyan elbűvölő színes ajtóival, mediterrán erkélyeivel, kóbor macskáival és a tengerre néző, csodálatos kilátásával, mint szemközti szomszédja, Valletta. Birguban azonban szembetűnőbb a helyiek jelenléte. Ruhák száradnak az utcán (az egyik ablakban Teletubbies-jelmezek lógtak, amiket valószínűleg a hétvégi karneválra készítettek elő), és szomszédok beszélgetnek egymással még bágyatagon a kiadós vasárnapi ebédtől, akik hellóval és széles mosollyal köszöntenek bennünket, idegeneket.

Az emberek végtelenül kedvesek Máltán. Yvette-tel többször szóba elegyedtek, emlékeztek rá, tudták, hogy idegenvezető, és úgy tűnt, végtelenül boldoggá tette őket, amikor megtudták, hogy én újságíró vagyok, aki az országukról szeretne írni.

Egy mellékutca festményekkel körülrakott bejáratához érkeztünk. A hely neve Find the Door. Ahogy beléptünk a virágmintás csempékkel lerakott helyiségbe, Yvette arról mesélt, hogy ebben a boltocskában különféle nemzetiségű művészek álltak össze, hogy kézműves termékeiket árusítsák. „Magyarok, azok nincsenek” – folytatta, ahogyan ékszerekkel, kendőkkel, festményekkel és táskákkal megrakott polcok mellett haladtunk el. „De vannak!” – hallottuk a felháborodott, magyar választ. Lukács Gabriella lelkesen vezetett oda minket saját asztalához, amin újrahasznosított bőrből készült táskái sorakoztak. Éppen februárban érkezett, így végre magyar alkotó termékeivel is bővült a Find the Door kínálata.

Guruló Hamupipőke

A vallettai volt életem első karneválja. Persze láttam már busójárást, de az közel sem ugyanaz, mint a kocsikra épített, hatalmas mozgó-villogó papírszobrok és a jelmezbe öltözött táncosok színkavalkádja. Máltán ugyanis minden keresztény ünnepnek megadják a módját, ezeket főként felvonulások kísérik. (Yvette mesélt nekem villanyvezetékbe akadt Jézus-szoborról és felékszerezett Máriákról.) A farsang pedig egyet jelent a karnevállal. Az országban ilyenkor minden város, ami nyitott a jelmezbe bújásra, megtartja saját karneválját, de a legnagyobb a vallettai és a gozói.

Ebben az öt napban a versenyen részt vevők és természetesen az utcán kószáló boszorkánynak, hercegnőnek, esetleg szuperhősnek öltözött gyerekek lázban égnek. Minden napra jut valamilyen program. Máltai sofőrömtől, Miriamtól megtudtam, hogy egyáltalán nem egyszerű bekerülni a versenyeken részt vevő csoportokba, ugyanis ezek általában hosszú karneváli múltra visszatekintő családok, akik leginkább más családtagokat és barátokat vesznek be maguk közé, és nagyon komolyan veszik, amit csinálnak. Egy teljes éven keresztül készülnek a farsangi időszakra, építik a kocsijukat, jelmezeket varrnak és koreográfiát tanulnak be – mindezt a tipikus, vérre menő mediterrán szenvedéllyel. Idén Miriam nagybátyja Aladdin szerepébe bújt.

A karneváli kocsik a Szent Publius-plébániatemplom előtt gyülekeznek, innen indul a menet, aminek a végállomása a Valletta falain belül található Szent György tér, ahol a csoportok előadják a koreográfiájukat. A konfettizáporos felvonuláson bárki részt vehet, aki nem retten meg a hatalmas tömegtől, de a téren zajló versenyre jegyet kell váltani, ami az ülőhelyek korlátozott számához képest meglepően olcsó. A bronzjegy 5, az ezüst 7, az arany pedig 8 euró, de mindenhonnan egyformán jól lehet látni a táncosokat.

A fényképezőgépemmel a fotósok közé ültem a színpadot a nézőtérről leválasztó palánkok mögé. Egymás után érkeztek a Hamupupipőke, Aladdin, Vaiana vagy egy óriási, integető Donald Trumppal ellátott, Amerika tematikájú kocsik a hozzájuk öltözött táncosokkal. Karnyújtásnyira az előadásoktól könnyű volt megérteni, hogy a máltaiak miért lelkesednek annyira ezért az eseményért. Bár a legtöbb résztvevő nem tűnt profi táncosnak, és esetenként a jelmezeket sem táncra tervezték, láthatóan mindannyian jól érezték magukat. Egy-egy baki után lelkesen vették fel a koreográfia fonalát, miközben a háttérben beüzemelt kocsik konfettizáport zúdítottak a közönségre. 

Kalüpszó szigete

A kikötőben már tudtam, hogy a Gozo szigetén töltött nap lesz mind közül a legcsodálatosabb. A királykék tenger tarajos hullámai megtörtek a part menti sziklákon, a távolban pedig feltűntek Comino és Gozo körvonalai. Turistacsoportok közé vegyülve vettük be a kétszintes kompóriást, ami hétvégente a máltaiakkal is megtelik. Érdemes korán érkezni, hiszen ha a hajó megtelik, nem engednek fel több embert, és a parton rekedteknek háromnegyed órát kell várniuk a következő járatig. A fedélzetre jegyellenőrzés nélkül jutottunk fel, de Yvette elmagyarázta, hogy a 4,65 euróért váltható retúr beszállókártyát csak a visszaúton kérik el, ugyanis a helyeik úgy okoskodnak, hogy aki egyszer Gozóra utazik, annak előbb vagy utóbb vissza is kell jönnie Máltára.

A hajó orra pillanatok alatt megtelt a tájat fotózó turistákkal, de az egyre erősödő szél mindenkit eltántorított a maradástól. Ahogy elhaladtunk Comino sziklás öblei és szirtjei mellett, és feltűntek Gozo első homokszínű épületei, szinte sajnáltam, hogy húsz perc után véget ért az út, de egyre izgatottabb lettem, hogy mi vár rám a szigeten.

Gozo a máltaiaknak olyan, mint nekünk a Balaton – tökéletes belföldi helyszín azoknak, akik a város zajától távol szeretnének eltölteni néhány gondtalan napot: a túrázni vagy strandolni vágyók paradicsoma homokos tengerpartjaival és a téli-tavaszi időszakban zöldellő, virágzó túraútvonalaival.

Az első utunk Ġgantijába, a kőkori megalitikus ikertemplom romjaihoz vezet. Az építmények nagyjából 5800 évesek, tehát idősebbek mint a Stonehenge és a gízai piramisok, az UNESCO Világörökség részei. A fedetlen, lóhere alakú épületek hatalmas kövei között apró, sárga virágok nyílnak, előttük pálmafák magasodnak, a távoli dombtetőkön pedig gozói városok háztetői, tornyai, kupolái törnek az ég felé. A több ezer éves romok falai között sétálni és a kőbe vájt mélyedések, kőedények és eltűnőben lévő hullámminták alapján elképzelni, hogyan éltek ott az emberek, katartikus élmény.

Gozo minden szeglete újabb és újabb izgalmakat rejt. Ġgantijától néhány saroknyira a Ta’ Kola szélmalom alakja tör fel a környező lakóházak közül. A gozóiak a lovagoknak köszönhetik az épületet, ami még a nyolcvanas években is működött. Ma egykori lakóinak lakberendezési tárgyait rejti.

Gozót Kalüpszó szigeteként is emlegetik, ugyanis a legenda szerint a trójai háború után a sziget partjaihoz közel szenvedett hajótörést Odüsszeusz, akit aztán a szerelmes Kalüpszó nimfa hét éven át tartott fogságban egy barlangban, ami ma a Kalüpszó barlangja nevet viselni. Rossz állapota miatt sajnos ma már nem lehet látogatni, viszont a bejárata mögötti, virágokkal borított sziklafalról mindenképpen érdemes szétnézni: innen látható a Ramla Bay strandja, a narancssárga homokkal borított öböl.

A gozóiak büszkén őrzik a helyi hagyományokat, legyen szó az ünnepekről – a gozói karnevál a vallettai népszerűségével vetekszik – vagy az olyan régi mesterségekről, mint a sólepárlás. A sziget északi partjainál már a rómaiak is működtettek sziklába vájt sólepárló medencéket a Xwenji Bay nevű öbölben, ma ugyanezzel a módszerrel egy gozói család – Lelu, a felesége és a lánya – nyeri ki a sót a Földközi-tenger vízéből. Ők látják el sóval a helyi éttermeket. A tatooine-i tájat idéző lepárlók mentén a part falába vájt, elhagyatott eszköztároló kamrák sorakoznak. Az parti út túloldalán kőlépcső vezet Leluék kis kamrájához, ahol a sót gyűjtik össze, mesélnek a hozzájuk érkezőknek a munkájukról, és árulják a kis, zsákvászonba csomagolt sóbatyukat.

Az északi partoktól Gozo nem hivatalos székhelye, Victoria, vagy máltai nevén Rabat felé vettük az irányt. A Viktória királynő tiszteletére elnevezett, de már az időszámításunk előtti második évezredben is lakott városba fut a sziget összes autóútja, ezért lehetetlen eltéveszteni. Fölötte magasodik a Citadella, azaz Gozo erődje, ami nem csak a székesegyházat és számtalan múzeumot őriz: faláról gyönyörű kilátás nyílik az alatta elterülő zöld lankákra, városkákra, sőt még Máltára is. Főtere körül hangulatos kávézók és éttermek sorakoznak, és itt tetőzik a gozói karnevál is.

A sziget méreteinek hála Gozo akár egy nap alatt is bejárható autóval, de heteket is rá lehet szánni. „Miután három éve leomlott az Azúr Ablak, egy ideig nem hoztam Dwejrára turistákat – mesélte Yvette Gozo egykori sziklaképződményéről. – Úgy hittem, nincs miért, de a túrák végén mindig hiányérzetem maradt, és rájöttem, hogy így is gyönyörű ez a hely.” Ahogy az autónk ráfordult a Dwejra irányába tartó útra, és feltűntek a vízpárába burkolózó sziklaszirtek és a tenger hullámai közül kitörő Generális-szikla, tudtam, hogy ez az a hely, amiért Gozóra érkeztem.

A zabolátlan, mélykék tenger és az Azúr Ablak lett Daenerys és Khal Drogo esküvőjének háttere is, ami valószínűleg közrejátszik abban, hogy a partszakasz még mindig népszerű a turisták körében. Csendes időben csónakba ülve át lehet csónakázni a Blue Grottón, azaz a Kék Barlangon mindössze négy euróért. Ezt a túrát sajnos ki kellett hagynunk, pedig nagy vágyam volt, hogy láthassam a topáz fényben fürdő barlangrendszert. Elkeseredetten figyeltem, ahogy a szikla bejáratán keresztül plafonig érő hullámok hömpölyögtek a kis belső tengerbe, de aztán megkönnyebbültem, mert rájöttem: ezek szerint még vissza kell térnem Máltára.