Miért olyan átkozottul jók a Pixar animációs filmjei?

Mi a tökéletes receptje azoknak a Pixar-meséknek, amelyeket a felnőttek és a gyerekek is ugyanúgy tudnak élvezni? Hogyan lehet egy történetet úgy előadni, hogy mélyebb jelentést tartogasson a felnőtteknek, és felhőtlen szórakozást a gyerekeknek? Időtlen remekművek ritkán készülnek, a Pixarnak többször is sikerült.

Novemberben két Pixar-filmnek is ünnepelhetjük a születésnapját. Az örök favorit Némó nyomában tizenötödik, az Egy bogár élete pedig tizenkilencedik életévét töltötte. Bizony, minap még moziban ment, aztán a boltokban DVD-n, most meg már kamaszkoruk kellős közepét tapossák. Az idő rohan, mi pedig sosem feledjük őket, és amíg olyan zseniális darabokat dob mozikba a Pixar, mint a Coco vagy az Agymanók, addig örökké várjuk az éppen közelgő animációs filmet a stúdiótól.

Cukor, só és minden, mi jó, de valami hiányzik

A Szörny Rt. tesztközönsége először rettenetesen unta a filmet, a visszajelzések szerint semmi kraft nem volt az első vázlatban. Pete Docter, a rendező azt mondta: „Azt hittem, egy film, mely gyerekeket ijesztgető szörnyekről szól, elég lesz ahhoz, hogy lekösse az embereket. Aztán 15 perc múlva elkezdték nézegetni az órájukat, és kérdezgetni, hogy miről is szól a film.” Így hát visszakerült a tervezőasztalra. És éppen akkoriban született meg aztán első gyermeke, így miközben sokat kellett dolgoznia, rengeteg időt akart tölteni az újszülöttel. „…így aztán ez lett a szíve-lelke a filmnek is.” Hiszen a Szörny Rt. Sullyról szól, az ijesztgetés királyáról, aki lassan felfedezi magában a gyengédséget, amikor Boo-ra, a kislányra kell vigyáznia. A rendező szerint ez mentette meg a filmet: kasszasiker lett, és azóta is imádjuk minden percét. Az érzelmi mélység, ami az összes korosztályt a képernyő elé ragasztja: a gyereknek szélesíti a látókörét, szórakoztatja őket, a felnőttet pedig elgondolkoztatja.

Pete Docter, háttérben a Fel tervei.
Pete Docter, háttérben a Fel tervei.Fotó: Vera Anderson / Getty Images Hungary

 

Ideje a gödör aljára nézni

A Pixar megértette azt, hogy a megszokott népmesei motívumokon túl is van élet. Az általános rajzfilmek a barátság, bajtársiasság, szerelem témáját járják körül szórakoztatóan, a Pixar megpróbált kicsit specifikusabb lenni. Belátták, hogy úgy lesz egy történet időtlenül sikeres, ha nemcsak általános igazságokat pufogtatnak, hanem a mindennapjainkhoz szükséges apró impulzusokat kreatív közegben helyezik el, legtöbbször kimondatlanul, szimbólumokban, metaforákban. Legyenek szörnyek, bohóchalak, robotok vagy épp kocsik, netán fejben tüsténkedő érzelmek a főhősök, a szórakoztató poénok és karakterek mellett olyan témákra is sor kerül, mint az elmúlás, a levertség, szorongás, a gyermeki ártatlanság elvesztése, vagy a bizalom, a feltétel nélküli szeretet.

Emlékezzünk vissza az Agymanók csúcspontjához, amikor a főszereplő Riley könnycseppel a szemében felszáll a buszra, majd sírva bevallja szüleinek, hogy mennyire hiányzik az otthona! Micsoda komplex és érzelemben, valamint jelentésben gazdag jelenet, amely mást jelent mind a gyerekeknek, mind a felnőtteknek. Vagy éppen a Fel első pár percére, amelyben montázsokban követhetjük végig Carl életének szomorú és boldog pillanatait. Elképesztő, mennyi kreativitás és érzelem szorul öt röpke percbe, mennyit el tudnak mesélni csupán képekben, szavak nélkül. A Pixar olyan erővel komponálja meg ezeket a jeleneteket, hogy képtelenek vagyunk megállni, hogy elmorzsoljunk pár könnycseppet. És itt a recept kulcsa: lelket adni az alkotásnak, valamint a Pixar sosem félt erőteljes témákat a gyermekek elé tárni. És sosem félt időt adni az igazán fontos pillanatoknak. Habár az akció és az izgalom is állandóan felbukkan, a csendes pillanatok, rendkívül apró részletek még inkább a filmek elemi részét képezik.

Mindenhol van útravaló

A Toy Story arra tanította a gyermekeket, hogy az összefogás sokkal fontosabb, mint a büszkeség. Azután, hogy Woody Buzz Lightyearrel jó barátságba került, rájött, hogy a kedvenc játéknak lenni sokkal kevésbé lényeges, mint az, hogy egymás felé teljes támogatással legyünk. A Némó nyomában rendezője elmondta: azt vette észre magán, hogy gyermekének túl kevés szabadságot ad, túlságosan aggódó, így jött a film ötlete is. A gyermekek láthatták, hogyan befolyásolhatja cselekedeteik a szülőket. A függetlenség felszabadító tud lenni, ám ahhoz, hogy a gyerek erre tényleg rátaláljon, együtt kell éreznie szülője aggodalmával. A szülők pedig megtanulhatták: a gyermeki szabadság lehet a legjobb tanítómester. A L’ecsó a patkány álmának beteljesüléséről szólt, aki igazi francia séf lehetett azáltal, hogy a fiatal szakácsot irányította. A tanulságot pedig Anton Egó, a szigorú étteremkritikus mondja el: „Nem mindenki lehet nagy művész, de egy nagy művész származhat bárhonnan.”

A Pixar talán legérzelemdúsabb filmje az Agymanók, amelyet szintén személyes élmény ihletett: a rendező szintén Docter volt, akinek gyerekkorában Minnesotából Dániába kellett költöznie, ami eléggé megviselte. Valamint ebben az időben lépett lánya a korai kamasz időszakba, ami megadta az animációs film ötletét. Riley, a 11 éves kislány látszólag csak azért szomorú, mert családjának költöznie kellett a hőn szeretett otthonából. Ez addig helytálló, amíg bele nem látunk az agyába, ahol a boldogság folyamatosan erőlködik azért, hogy a lány jól érezze magát. Ám a film végére rájövünk, hogy akkor tudunk egészséges lelki állapotot tudni magunknak, ha ugyanolyan teret adunk a szomorúságnak is, amely hasonlóan fontos lételem, mint a boldogság. Tudni kell vele bánni, és ismerni azt az érzelmet. Riley pedig, amikor rájön arra, hogy a boldogság nem kell, hogy elvárt legyen, kiadja szülei előtt bánatát, és habár gyermeki ártatlansága eltűnik, újra felépíti érzelmi világát egy komplexebb módon. Mondhatjuk, hogy gyerekeknek ez túl sok? Hogy úgyse fogja fel? Lehet! De annak ott van mindaz, ami az Agymanókban szórakoztató. Viszont ahogy Pete Docter is állítja, nem szabad a gyerekeket annyira alábecsülni, hogy ne beszéljünk nekik igazán komoly témákról.

„Volt, aki azt mondta, hogy a fiának gondja volt azzal, hogy kifejezze érzéseit, de a film valamit feloldott benne.”

A szórakozás tanít

Egy kutatás támasztotta alá, hogy amikor a 3 és 5 év közötti gyermekek filmeket néznek, úgy könyvelik el azt, mintha a világ természetes állapotát látták volna. Még ha ezek az igazán zsenge tévénézők nem is tudják pontosan megérteni vagy körülírni, pontosan mi történik a filmben, de észlelik a bonyolult érzelmeket is. Ezek pedig komoly hatással lehetnek rájuk. Egy 2007-es kutatás szerint például az amerikai és tajvani óvodások teljesen különböző módon jellemzik a boldogságot – ebből messzemenő következtetéseket lehet levonni. Az amerikaiaknak inkább egyfajta izgalmat, feldobódást jelentett, míg a távol-keleti gyerkőcöknek nyugodtságot.

Mire a tinédzserkorba érünk, a filmek által képességünk van arra, hogy egyes karakterek helyébe képzeljük magunkat, majd ítélkezzünk annak tevékenységéről és értékeiről – s ugyanígy a valóságban is. Mindez attól függ, milyen filmek (és természetesen könyvek stb.) kerültek elénk, és milyen mély behatást tettek ránk. A Pixar már a kezdetektől tisztában volt mindezzel, ennek tudatában készítették el filmjeiket. A stúdió vezetője szerint mindig is arra törekedtek, hogy a témák, amit érintenek, figyelemfelkeltők és fontosak legyenek, bár éppen nemrég kaptak egy éles kritikát, miszerint nem elég progresszívak a kulturálisan eltérő szereplőkkel, valamint nincs elég női karakter a középpontban.

Mustra