A Pata Negra két éve a törzshelyek közé tartozott, aztán hirtelen elkezdtek árakat emelni és adagokat csökkenteni, ami a tapa-kategóriában igencsak szembetűnő, és többször valahogy mindig egy ezressel kevesebbet adtak vissza a pincérek. Ennek következtében el is maradt a hatalmas vendégsereg, és míg korábban szinte esélytelen volt foglalás nélkül asztalhoz jutni hétköznaponta, egy jó ideje már csak fél házzal üzemelt.
Pedig nagyon ígéretes kezdet volt. A Pata Negra volt az a hely, ami nagyon jól megtalálta azt a szakszóval élve niche-t, ami tapas-bár lévén nem étterem, hanem sokkal inkább söröző, és ami koncepcióban nem több, mint hogy a pia mellé kísérőnek be lehet kapni egy pár falatot. Kicsit szofisztikáltabban persze, mint az átlag fűrészporos pogácsa vagy perec, állott tormahabos, téliszalámis szendvics, kaszinótojás vagy csipsz. Volt itt fűszeres chorizo, manchego sajt, meglepően frissnek tűnő tengeri dolgok, jamón serranós, laskagombás akármik, tabouleh, és még úgy száz másik kis izé, amit egy jobb barcelonai bárban is megtalálnák.
Aztán a fent ismertetett magyar vendéglátós kurvulásnak köszönhetően csak fele annyi lett a kolbászka, a sonka is egyre vékonyabb lett, a pontot az i-re pedig az tette fel, amikor pofátlanul próbálták meg rutintalan pincérlányok átverni az embert, kivétel nélkül minden alkalommal. A Pata Negrát ezzel szomorúan felírtuk azok közé a budapesti éttermek közé, amik a kapzsiságnak köszönhetően villámgyorsan elbuktak.
Másfél évvel azután, hogy nagyívben elkerültük, a napokban adtunk egy új esélyt az étteremnek és kifejezetten kellemesen csalódtunk. Mintha visszatért volna a tulajdonosba a józanész. A chipirónes a la plancha nem egy körömnyi kis olívaolajas valamire emlékeztetett, hanem rendes darab tintahalra, a fehérbabos spenótos chorizo, cseréptálban felszolgálva, (az egyik legjobb mini-fogás most az étlapon) pedig rendesen tele volt kolbásszal, és még az étlapon szereplő legdrágább jamón serrano is pont akkora adagban került az asztalra, mint abban az időben, amikor ezt a helyet megszerettük.
Nem lettünk lehúzva sem, a számla pont annyi volt, mint amennyit fogyasztottunk. A pincérek ugyan elég pökhendien oktattak ki bennünket a borválaszték terén, de még ezt is megbocsátottuk, mert valóban nem értünk a borokhoz. Összességében elégedetten távoztunk, azt azonban innen is jeleznénk, hogy a pincérek barátnőinek semmi keresnivalója egész este a pult mellett, még akkor sem, ha csak szívélyesen csicseregnek, és csak néha puszilkodnak a pincérekkel.
Pata Negra
1091, Kálvin tér 8.
