Mai kattintásvadászat-paródiánk főhőse Paul Klee, akinek rejtélyes betegségét, mely a halálát okozta, festékeinek oldószereivel hozzák összefüggésbe.
Paul Klee 1879. december 18-án született a Bern melletti Münchenbuchseeben, a német és francia kultúra határvidékén. Édesanyja francia volt Besançonból, apja pedig német. A szülők mindketten zenészek voltak, anyja zongoristaként volt ismert, apja zenepedagógusként dolgozott, gazdag intellektusú, szatirikus humorral megáldott emberként ismerte a környezete. Kezdetben szülei nyomdokain maga is zenésznek készült, tízévesen már hegedült a berni tartományi szimfonikusoknál, de rájött, hogy a modern zenének nincs túl sok mondanivalója számára. Gimnazistaként Paul verseket és drámákat írt, de érdeklődése hamar a képzőművészet felé fordult. Érettségi után Münchenbe költözött, és Heinrich Karr szabadiskolájában, majd a Képzőművészeti Akadémián tanult, de tanárai úgy vélték, semmi érzéke nincs a színekhez, sosem fog megtanulni „rendesen” festeni.
Kultbait – ez a cikk meg mi a szösz?
Csak görgettél az információáradatban, és egyszerre megakadt a szemed ezen a címen? Elkapott a csúsztatás, a féligazság, beszippantott a botrány reménye? Nem vagy egyedül. Ennyi inger között már sokszor csak arra kapjuk fel a fejünket, ami igazán üt, ami kilóg a többi közül. Nem véletlenül van tele a net kattintásvadász címekkel, amik mögött általában semmi értékeset nem találsz, míg a tényleg alapos, minőségi tartalmak gyakran elvesznek a hírversenyben.
Nekünk fontos, hogy kapj is valamit az idődért, ahogy az is, hogy észrevedd, ha át akarnak vágni, hogy tudatosítsd, hogyan is érdemes felelősen fogyasztani az online írásokat. Így született meg új sorozatunk: napi kultúraadag, címében korunk ingerszintjéhez igazítva. Ez a kultbait.
Diplomájával a zsebében hat hónapos itáliai tanulmányutat tett, majd visszatért Bernbe, ahol grafikusként dolgozott. Ekkoriban készítette Felfedezések című szatirikus, társadalomkritikus rézkarcsorozatát. Újfajta rajzstílust fejlesztett ki, munkáit a torz alakok és a groteszk elemek jellemezték. Az ifjú Klee kicsapongó életet élt, gyakran töltötte idejét kocsmákban és könnyen kapható nők társaságában – egyik szerelmi kalandjából 1900-ban törvénytelen fia született, aki még csecsemőkorában meghalt. Néhány évvel később feleségül vett egy bajor bárzongoristát, Lily Stumpfot, akitől szintén egy fia született. 1906-ban a család Münchenben telepedett le, ahol Klee folyamatosan alkotott, de rajzait, karikatúráit közönnyel, értetlenül fogadta a közönség, így a család megélhetését főként Lily zenetanári fizetése jelentette.
Megismerkedett Vaszilij Kandinszkijjal, akinek barátsága és művészete nagy hatással volt Klee látásmódjára – ráébredt az absztrakció és a látomásosság lehetőségeire, kialakította egyéni stílusát, melyben karikírozókészsége és gyerekstílusa olvadt össze sajátos egységgé. Csatlakozott a Kandinszkij és Franz Marc fémjelezte Kék Lovas (Der Blaue Reiter) csoporthoz, melynek aktív tagja maradt, de sohasem töltött be fontosabb pozíciót a társaságon belül – egyébként is kerülte a feltűnést, nem tartozott a hangoskodó művészek közé, inkább meditatív alkat volt. 1910-ben megrendezte első önálló kiállítását Bernben, és a tárlat sikere nyomán többek közt Zürichben, Baselben és Winterhunban is bemutatták alkotásait. Elfogadottsága azonban még ekkor sem volt teljes – Winterhunban például a közönség tiltakozása miatt idő előtt be kellett zárni a kiállítást.
Míg Kandinszkijtől a képzőművészeti és zenei gondolkodás szintézisét, a ritmus és a színek összjátékát tanulta meg, szintén fontos hatást jelentett számára kéthetes tunéziai útja, ahol találkozott Észak-Afrika színeivel és fényeivel. Ekkor jelentette ki: „A szín és én eggyé váltunk. Festő vagyok”. Végre bekövetkezett a várva várt áttörés: festészetének ornamentális jellege rácsszerkezetűvé egyszerűsödött, motívumai geometrikus alakban, ősformákként jelennek meg, szabad asszociációkra épülő, szőnyegszerű akvarelljei (ezt a technikát ekkoriban fedezte fel és élete végéig használta) költői látomásokként kelnek életre. Sorra születtek ragyogó színezésű, sokszor csak vinyetta nagyságú képei, melyeken a déli táj motívumai, piramisok, izzó napkorong, pálmafák játsszák a főszerepet. Végre vevőket is talált festményeire, melyek között olyan művek találhatók, mint a Vörös és fehér kupolák, a Szél Marc kertjében, a Címke Egyiptomból, A tornyok városa és a Csillagok a gonosz házak felett.
1916-ban besorozták a német hadseregbe, de nem került a frontra, tartalékosként szolgált, Bajorországban maradhatott és továbbra is festéssel kereshette a kenyerét – a háború is csak érintőlegesen jelenik meg művészetében. Az Európa-szerte kitört forradalmak optimizmussal töltötték el, ez festményeinek buja gazdagságában is tetten érhető. Jó kapcsolatot ápolt a zürichi dadaisták körével, akiknek abszurd felfogását szintén beépítette saját munkásságába. 1920-ban Walter Gropius meghívta tanárnak a Bauhaushoz Weimarba, majd Dessauba. Előadásaihoz több ezer oldalnyi jegyzetet készített, művészetelméleti és művészetpedagógiai nézeteiről Pedagógiai vázlatkönyv címmel jelentetett meg kötetet. Közben festőként is egyre népszerűbb lett, és folyamatosan kereste az új kifejezési módokat: próbálkozott szórópisztollyal és kaparással is, egy időben pointillista képeket is festett, legnagyobb méretű műve az Ad Parnassum.
A düsseldorfi akadémia tanára lett, kinevezését azonban a nácik hatalomátvétele után visszavonták: modern festőként, az „elfajzott művészet” képviselőjeként nemkívánatos személy lett Németországban, számos képét lefoglalták. Családjával hazaköltözött Svájcba. Bernben telepedett le, és bár az ottani provinciális légkör nem nyerte el a tetszését, rohamtempóban és rendkívüli ihletettséggel dolgozott, 1933-ban egyetlen év alatt ötszáz művet készített. Hamarosan azonban egészsége megromlott, tüdőgyulladást kapott, váratlan testi bajok jelentkeztek nála. Egy nagyon ritka autoimmun betegség, az ún. progresszív szkleroderma támadta meg, melyet csak halála után sikerült pontosan diagnosztizálni. A gyógyíthatatlan betegséget szerves oldószerek is okozhatják, és mivel Klee kizárólag saját keverésű festékekkel dolgozott, tehát napi szinten került érintkezésbe ilyen anyagokkal, lehetséges, hogy ez vezetett a betegséghez.
Ahogy a kór egyre jobban elhatalmasodott rajta, Klee egyre kevesebbet alkotott, a közeledő halál érzése munkáiban is tükröződött: félkövér vonalakkal és a geometriai alakzatok furcsa kombinációival kezdett dolgozni, a nagy és kicsi tárgyak, a sötét és élénk színek váltakozása szimbolizálta az elmúlást, a fogyatkozó alkotóerőt. Betegsége megállíthatatlanul lett úrrá a festőn, fia, Felix visszaemlékezése szerint Klee elmondhatatlan szenvedéseket élt át, mégsem hagyta el soha egyetlen panaszos szó sem az ajkát. Amikor 1937 tavaszán Kandinszkij meglátogatta, már annyira gyenge volt, hogy csak a felesége karjára támaszkodva tudta magát arrébb vonszolni, a képeket ülve tudta csak nézni. Utolsó képein humorát a halál víziói némítják el.
Egyre gyengébb és soványabb lett, idővel már csak folyékony élelmet tudott fogyasztani, egyik szanatóriumról a másikra járt. Szenvedései 1940. június 29-én értek véget, amikor a 61 éves művész szívbénulás következtében elhunyt. Svájci állampolgársági kérelmét (ugyan az országban született, de nem rendelkezett állampolgársággal) hat nappal a halála után hagyták jóvá. Klee páratlanul bőséges életművet hagyott hátra, műveinek száma a kilencezret is eléri, minden képét számmal látta el és katalógusba rendezte. Nem könnyen értelmezhető, változatos szimbolikájú és igen elvont művészetében az irónia és az abszurd ötvöződik a természet szépségeinek ábrázolásával. Egész életében a saját útját járta, ezért követői sem igazán akadtak, de műveinek hatása érezhető az expresszionista és a szürrealista mozgalmakon, illetve az iparművészeten. 2005-ben Bernben megnyitott a Paul Klee Centrum, mely a festő életműve előtt tiszteleg.
Tegnapi kultbaitünkben a repülés úttörőiről, a Wright fivérekről írtunk.
