Ivan Petrovics Pavlov 1849. szeptember 14-én (az új naptár szerint szeptember 26-án) született a közép-oroszországi Rjazanyban, egy falusi pópa tizenegy gyermeke közül legidősebbként. Gyerekként társaihoz hasonlóan sokat játszott a szabadban, otthon besegített a kertben és a háztartásban is. Hétévesen már tudott olvasni, egy baleset miatt azonban – egy fal tetejéről leesett a kövezetre – csak hosszan lábadozás után, tizenegy évesen kezdett iskolába járni. Természetes volt számára, hogy apja nyomdokaiba lépve a papi hivatást választja, ezért az iskola elvégzése után beiratkozott a rjazanyi papi szemináriumba.
Kultbait – ez a cikk meg mi a szösz?
Csak görgettél az információáradatban, és egyszerre megakadt a szemed ezen a címen? Elkapott a csúsztatás, a féligazság, beszippantott a botrány reménye? Nem vagy egyedül. Ennyi inger között már sokszor csak arra kapjuk fel a fejünket, ami igazán üt, ami kilóg a többi közül. Nem véletlenül van tele a net kattintásvadász címekkel, amik mögött általában semmi értékeset nem találsz, míg a tényleg alapos, minőségi tartalmak gyakran elvesznek a hírversenyben.
Nekünk fontos, hogy kapj is valamit az idődért, ahogy az is, hogy észrevedd, ha át akarnak vágni, hogy tudatosítsd, hogyan is érdemes felelősen fogyasztani az online írásokat. Így született meg új sorozatunk: napi kultúraadag, címében korunk ingerszintjéhez igazítva. Ez a kultbait.
A szeminárium utolsó évében akadt a kezébe a híres fiziológus, Ivan Szecsenov könyve az agyidegek reflexeiről, melynek hatására úgy döntött, otthagyja tanulmányait és a természettudományos pályát választja. Más források szerint Charles Darwin híres műve, A fajok eredete változtatta meg radikálisan a gondolkodását. Beiratkozott a Szentpétervári Egyetem kémia és élettan szakára, és 1883-ban szerzett orvosi diplomát. Ezután Németországban képezte tovább magát. Két év után hazatért és megpályázta a Szentpétervári Egyetem élettanprofesszori állását, de elutasították. A varsói és tomszki egyetemek is ajánlottak neki tanári állást, de ő végül a Katonai Orvosi Akadémia fermakológiai professzora lett. 1891-ben felajánlották neki a Kísérleti Orvostudományi Intézet élettani laboratóriumának vezetését – ezt a pozíciót negyvenöt éven keresztül, haláláig megtartotta. Ezzel párhuzamosan megmaradt az akadémián is, ahol három évtizeden át tanított élettant.
Még doktoranduszként, 1881-ben megházasodott, a nála hat évvel fiatalabb Szerafima Vasziljevna Karcsevszkaját vette el. Szülei ellenezték a házasságot, egyrészt a menyasszony zsidó származása miatt, másrészt azért, mert már kinéztek legidősebb fiuknak egy potenciális jelöltet egy gazdag pétervári tisztviselő lányának személyében. A párnak – egy vetélés, majd egy csecsemőkorban meghalt gyermek után – négy gyereke született. Pavlov magát agnosztikusnak vallotta, de úgy gondolta, a tényleg őszinte vallásosság jótékony hatással lehet az emberre. Sokszor hangoztatta, hogy irigyli a feleségét vallásos hitéért.
Pavlov németországi tanára, Rudolf Heidenhain nyomán kezdett kutyákon kísérletezni. Kezdetben a vérkeringést és az emésztőrendszert tanulmányozta. Tökéletesítette a Heidenhaim által kifejlesztett ún. sipolytechnikát, mellyel a gyomortartalmat kivezette a külvilágba. A ma már igencsak barbárnak ható módszerrel Pavlov a kutya nyelőcsövét kivezette az állat nyakán, így a kutya által lenyelt falat nem ért el a gyomorba, hanem a földre esett. Ennek ellenére a gyomorban megindult az emésztőnedvek elválasztása. Pavlov ebből arra következtetett, hogy a szájban észlelt ingerek idegi úton üzenetet küldenek az agyba, mely más idegeken keresztül üzen a gyomornak, és megindítja a gyomorműködést. Az inger a szájban és nem a gyomorban keletkezik, vagyis nem a tapasztalaton (valóban kap-e enni az állat), hanem egy tanult reflexen alapul.
Továbbhaladva, Pavlov azt kezdte vizsgálni, vajon létre lehet-e hozni mesterségesen hasonló ingereket. Klasszikus kísérletében az éhes kutyának ételről készült fényképet mutatott (más leírások szerint egy tál ételt tett az állat elé), melyet egy csengő megszólaltatása kísért. Idővel – kellő alkalommal megismételve a dolgot – a kutya nyálelválasztása már a csengő hangjára beindult, anélkül, hogy ételt látott volna. Ezt nevezi a szaknyelv klasszikus kondicionálásnak. Habár a csengettyűs kísérlet a legismertebb, Pavlov sok más ingerrel is kísérletezett – többek között fénnyel, áramütéssel, metronómmal és hangvillával. A felfedezett jelenséget Pavlov feltételes reflexnek nevezte. Úgy gondolta, ez jelenti az élőlények (beleértve az embert is) gondolkodásának és viselkedésének alapját. Az ember tanulási folyamatát is efféle inger-válasz viszonynak tekintette.
Pavlov 1897-ben publikálta tizenkét évnyi kutatómunkájának eredményét egy monográfiában, 1903-ban pedig előadást tartott a madridi 14. Nemzetközi Orvoskongresszuson, ahol kifejtette az emésztőrendszer és az agyi idegi szabályozás kapcsolatáról megállapított téziseit. A következő évben a Svéd Királyi Akadémia orvostudományi Nobel-díjjal ismerte el munkásságát. Pavlov tézisei szolgáltak alapjául a behaviorista pszichológia, vagyis a viselkedéskutatás irányzatának, melyet az amerikai John B. Watson és Burrhus Frederic Skinner dolgozott ki a 20. század első felében. A híres brit filozófus-matematikus, Bertrand Russell szintén a pavlovi nézetek lelkes hívének számított. A pavlovi kutatások nemcsak a szakma, de a nagyközönség érdeklődését is felkeltették, gyakran voltak a közbeszéd témái. Az irodalomban például Aldous Huxley híres antiutópiájában, a Szép új világban jelenik meg a kondicionálás jelensége.
Pavlovot kollégái megszállott precizitásáról és pontosságáról ismerték: a legkisebb késedelmet is halálos bűnnek tekintette. Az egyik anekdota szerint az oroszországi forradalom idején tűzharc folyt az utcában, ahol Pavlov kísérleti laboratóriuma volt. A lövöldözés miatt hősünk tízperces késéssel tudott csak bejutni az épületbe, amit mérgesen így kommentált: „Kit érdekel egy forradalom, amikor a laborban éppen kísérletek folynak!”. Híres volt szellemi, ideológiai függetlenségéről és arról, hogy mindig nyíltan kimondta a véleményét, amit bármikor bárkivel szemben megvédelmezett. Közismerten kommunistaellenes nézeteket vallott, mégis hazájában maradt a bolsevik hatalomátvételt követően. Lenin elismerte és tisztelte a híres tudós munkásságát, ezért a szovjet államvezetés díjakkal, kitüntetésekkel és anyagi forrásokkal támogatta Pavlovot, aki ennek ellenére is kritikus maradt az új berendezkedéssel szemben.
Amikor a polgárháborús időkben, az országban tapasztalható körülmények miatt Pavlov azon vacillált, hogy mégis külföldre költözik, Lenin – az országos éhínség közepette – bőséges élelmiszer-adományt küldött számára. A tudós visszautasította az ajándékot, azt mondta, csak akkor fogadhatja el, ha az összes kollégája hasonló segítségben részesül. Az 1920-as években Pavlov többször is járt az Egyesült Államokban, ahol előadásaiban hevesen bírálta a kommunizmust. A bolsevikok olyan társadalmi kísérletet végeznek, melyért egy béka hátsó lábát nem áldoznám fel – állította. 1925-ben, tiltakozásképp amiért a hatalom eltávolította az egyházi felmenőkkel rendelkező oktatókat és diákokat az akadémiáról, lemondott tanári pozíciójáról. 1927-ben levelet írt Sztálinnak, melyben felhánytorgatta neki az orosz értelmiség elnyomását. A ’30-as évek elején, a tömeges letartóztatások elleni tiltakozásként személyesen követelte Molotovtól az általa ismert vádlottak szabadon bocsátását.
Ivan Pavlov 1936. február 27-én, 86 éves korában hunyt el Leningrádban, tüdőgyulladás következtében. A szovjet állam nagyszabású temetést rendezett számára. Koporsója körül, melyet a Tauriai-palotában állították fel, az egyetemek és kutatóintézetek küldöttjei álltak díszőrséget. Halála után az állami propaganda Pavlovot a szovjet tudomány képviselőjének kiáltotta ki, eredményeit a szovjet ideológia felsőbbrendűségének tulajdonították.
A cikk az ajánló után folytatódik
Megjelent az új Dívány-könyv!
A Dívány magazin új kötetével egy igazi 20. századi kalandozásra hívunk. Tarts velünk és ismerd meg a múlt századi Magyarországot 42 emberi történeten keresztül!
Tekintsd meg az ajánlatunkat, kattints ide!
hirdetés
Tegnapi kultbaitünkben a máig titokzatos hátterű biatorbágyi merényletről és a merénylőről, Matuska Szilveszterről írtunk:
