Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen a Dívány!
Száz évvel ezelőtt pénzhamisítási botrány tartotta lázban Magyarországot, amelynek szálai egészen a legfelsőbb körökig vezettek.
1925 karácsonya előtt néhány nappal Jankovich Arisztid vezérkari ezredes, a honvédelmi miniszter sógora Hágában besétált a bankba, hogy felváltson egy ezerfrankost. Az alkalmazottnak azonban gyanúsnak tűnt a bankjegy tapintása és grafikája, és értesítette a hatóságokat, akik házkutatást rendeltek el Jankovich szállodai szobájában. A házkutatás során több bőröndnyi hamis frankot találtak, amelynek eredetére a férfi nem akart magyarázatot adni: a magyar külügyminisztérium diplomáciai futárigazolványát mutatta fel a holland rendőrségnek, hogy elkerülje a felelősségre vonást.
December 19-én a Pesti Napló hasábjain rövid hír jelent meg: Három „előkelő magyart” tartóztattak le Hágában. A rövidke, szerző nélküli cikkben már három magyar férfiról adtak hírt, róluk azonban még csak annyit lehetett tudni, hogy „előkelő magyar körökhöz” tartoznak, majd azt állították, hogy
„egy fasiszta magyar egyesület tagjai, amely elhatározta, hogy a frank csökkenésére fog spekulálni.”
Pénzhamisító gyár Budapesten
Két nap múlva, december 22-én már a címlapon, öles betűkkel szerepelt, hogy nemzetközi pénzhamisító gyár működik Budapesten. A három, Hollandiában elfogott magyar kiléte is nyilvánosságra került: Jankovichon kívül Markovits György hírlapíró-harisnyagyáros és Marsovszky György jogász-hírlapíró neve, utóbbi nem mellesleg az akkor még parlamenti képviselő (később miniszterelnök) Gömbös Gyula titkára volt.
Mivel nemzetközi nyomozás indult, egymás után buktak le a hálózat hamis pénzzel fizető magyar tagjai Hamburgban, Koppenhágában és Milánóban. Jankovich eleinte hallgatott, majd amikor beszélni kezdett, az is kiderült, hogy a bankjegyeket Magyarországon nyomtatták. A botrány hamar eljutott a legfelsőbb körökig: mint kiderült, az országos rendőrfőkapitány (Nádosy Imre), egy korábbi miniszter (herceg Windisch-Graetz Lajos, az 1848-as forradalom alatt a magyarok ellen harcoló Windischgraetz unokája), továbbá Bethlen István és Teleki Pál miniszterelnökök is tudtak az ügyről.
A Google új funkciója segítségével beállítható, hogy milyen oldalak jelenjenek meg a keresési eredmények között. Ha nem akarsz lemaradni cikkeinkről, kattints erre a linkre. Utána csak annyi a dolgod, hogy bepipáld a Dívány neve mellett megjelenő kis négyzetet – ahogy a képen látod.
Ha mindent jól csináltál, a „Saját források” felirat mellett látható lenyíló listában látnod kell a Díványt. Ezzel kész is vagy.
A burgonyaherceg és társai
A kínos helyzetbe került magyar parlament végül politikai vizsgálóbizottságot állított fel. Az ügy felgöngyölítését nehezítette, hogy a koronatanú (Hír György) időközben elhunyt, Windisch-Graetz titkára pedig visszavonta a vallomását. Windisch-Graetztől egyébként sem voltak idegenek a botrányok:
1918-ban, közélelmezésügyi minisztersége idején sikkasztásos ügybe, az úgynevezett krumplipanamába keveredett bele, amely miatt sokáig a „burgonyaherceg” gúnynévvel illették.
Minisztersége után, a húszas évek elején saját sárospataki birtokán már próbálkozott a pénzhamisítással, a megfelelő technika hiányában azonban játékpénzeivel senkit nem tudott megtéveszteni.
Az első világháború után a vesztes országok nacionalista köreiben egyfajta virtusnak számított a pénzhamisítás: így kívánták gyengíteni a győztesek gazdaságát. Két évvel korábban, 1923-ban német szélsőjobboldali katonatisztek próbáltak zavart okozni Franciaországban a hamis pénzzel, kevés sikerrel. A művelethez használt pénzjegynyomdát továbbadták: éppen Magyarország Pénzügyminisztériumának.
A pincében taposták a bankjegyeket
A pénzgyárat az Állami Térképészeti Intézet Szilágyi Erzsébet fasorban található pincéjében rendezték be, Windisch-Graetz és titkára innen irányította a hamisítást. Megfelelő minőségű papírt azonban nem sikerült beszerezniük, s a nyomtatás is hagyott maga után kívánnivalót: sem az árnyékolást, sem a számok nagyságát nem sikerült eltalálniuk, így a kinyomtatott 30 000 bankóból mindössze 4400 bizonyult többé-kevésbé használhatónak, de csak azután, hogy a hamisítók gondosan összegyűrték és megtaposták azokat. Be kellett azonban látniuk, hogy egy született franciát még így sem tudnának megtéveszteni, s úgy határoztak, hogy más országokban (Belgiumban, Hollandiában és Olaszországban) vetik be a hamis bankjegyeket, de Jankovich rögtön az első pénzváltásnál lebukott.
A frankhamisítók pere
A per 1926. április 30-án kezdődött, s a legfelsőbb kormányzati és politikai körök érintettsége gyorsan nyilvánvalóvá vált. Aligha volt véletlen, hogy a hamis pénz nyomtatására szolgáló irodát Teleki Pál korábbi miniszterelnök munkahelyén rendezték be, de tudhatott az akcióról a belügyminiszter, sőt a miniszterelnök, Bethlen István és egyesek szerint a kormányzó Horthy Miklós is. A magyar kormány minden igyekezetével próbálta eltussolni az ügyet, s érdekes módon a felháborodás is nagyobb volt külföldön, mint idehaza: sokan a hazafias cselekedet egy formájaként értelmezték az akciót.
Sőt, voltak, akik úgy vélték, a hamis frankokat Magyarország pénzügyi nehézségeinek enyhítésére is fel lehetett volna használni, például titkos politikai alapok vagy külföldi akciók finanszírozására.
A per meglepően enyhe ítéletekkel zárult, ami annak fényében nem is meglepő, hogy a tárgyalásokat vezető bíró ugyanahhoz az irredenta társasághoz tartozott, mint az elítéltek. Windisch-Graetz Lajost és a rendőrfőkapitány Nádosy Imrét négy, illetve három év fegyházbüntetésre ítélték, továbbá 10-10 millió korona pénzbüntetést szabtak ki rájuk. A további huszonkét vádlott kisebb fogházbüntetést kapott. De a két fővádlott sem töltötte le büntetését: 1928-ban kormányzói kegyelemben részesültek.
A nemzetközi botrány lassacskán elcsitult: a brit és francia diplomaták attól tartottak, hogy ha a mérsékelt Bethlen belebukik az ügybe, a szélsőséges Gömbös Gyula kerülhet a miniszterelnöki székbe. (Ez végül 1932-ben meg is történt.) A feltűnően enyhe ítéletek kiszabása után a Banque de France jelképes 1 frankot kért kártérítésként, de Franciaországban még ideig élcelődtek azokon a magyarokon, akik „tévedésből” jó pénzzel fizettek.
Kapcsolódó: 1946-ban a délelőtt átvett fizetésből délután már csak egy doboz tojást lehetett vásárolni
