Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen a Dívány!
Andrew Johnson 1868. december 25-én különleges amnesztiát hirdetett: az amerikai polgárháború összes konföderációs katonája kegyelmet kapott a konfliktus során elkövetett vétkeiért.
Sajátosan ellentmondásos figura volt az Egyesült Államok 17. elnöke. A háború során Andrew Johnson volt az egyetlen déli szenátor, aki nem lépett ki a szenátusból. Nyilvánosan elítélte a rabszolgaságot, és saját afroamerikai szolgáit is fölszabadította – ezek olyan cselekedetek, amelyek alapján azt gondolhatnánk, hogy az egyenlő jogok élharcosa volt. A látszat azonban csalóka: elnöksége alatt ellenezte az afroamerikaiak választójogát, és megvétózta az alkotmány tizennegyedik módosítását is, amely egyenlő bánásmódot biztosított mindenki számára a törvény előtt. Ő volt az első amerikai elnök, akit vád alá helyeztek (impeachment), és eltávolítását a Fehér Házból egyetlen szavazattal kerülte csak el.
Így lett Johnson az elnök
Az amerikai polgárháború végén egy végtelenül megosztott ország sorsfordító kérdéseiben kellett dönteni. Hogyan kovácsolható ismét egységbe a nemzet? Mi legyen a vesztes fél katonáinak sorsa? Kinek milyen jogai, kötelességei legyenek? Mi történjen az ültetvényekkel, azok tulajdonosaival, a felszabadított rabszolgákkal?
Ezekről a kérdésekről az USA akkori elnökének, Abraham Lincolnnak határozott elképzelései voltak. 1865. április 14-én este 10 után nem sokkal, a Ford Színházban, az A mi amerikai kuzinunk című színdarab előadása közben John Wilkes Booth, egy ismert színész közvetlen közelről fejbe lőtte az elnököt. A támadást Lincoln nem élte túl, másnap reggel, fél 8 előtt nem sokkal elhunyt. Alelnöke, Andrew Johnson lett az új elnök – az összeesküvők szándéka szerint neki is meg kellett volna halnia azon az éjszakán, ám George Atzerodtnak az utolsó pillanatban inába szállt a bátorsága, és nem merte végrehajtani a támadást.
Igazi self-made-man volt
Johnson egy nagyon szegény, észak-karolinai családból származott, mindent saját erejéből ért el: szülei analfabéták voltak, apja, aki gondnokként dolgozott, a fiú hároméves korában elhunyt. Tízévesen szabóinasnak állt, ám hamarosan otthagyta, és Tennessee-be ment. Itt szabóságot nyitott, és megismerkedett Eliza McCardle-vel, akivel rövidesen összeházasodtak. A férfinak már ekkortól voltak politikai ambíciói, amelyeket felesége is támogatott: ő tanította meg írni és olvasni. Remek szónokká vált, aki mindig az egyszerű emberek pártján állt az ültetvényes arisztokráciával szemben. „Egyszer majd megmutatom a nagyképű arisztokratáknak, hogy ki irányítja az országot” – mondta egyszer, majd így folytatta:
„Hitvány, pénztárcával büszkélkedő társaság, feleannyira sem jók, mint az az ember, aki a két keze munkájával keresi a kenyerét.”
Egyetlen napot sem járt iskolába, ám 21 éves korában előbb tanácsos, majd polgármester, állami szenátor, kongresszusi képviselő, kormányzó, végül pedig szenátor lett.
Katonai kormányzónak jelölte Lincoln
Amikor Lincolnt elnökké választották, észak és dél szembenállása a nyílt konfliktus peremén táncolt, és a konföderációs államok szenátorai sorban hagyták ott a kongresszust.
Egyedül Tennessee képviselője maradt: Johnson.
Az unió iránti elkötelezettségét Lincoln azzal jutalmazta, hogy amikor Tennessee-t 1862-ben elfoglalták az északiak, kinevezte az állam katonai kormányzójává. Ebben a pozícióban Johnson támogatta az emancipációt – még saját rabszolgáit is fölszabadította –, 1864-ben pedig az egész államban eltörölte a rabszolgaságot. Tettei elnyerték a republikánusok bizonyos csoportjainak és Lincolnnak a tetszését, így lett belőle alelnök.
Nem érdekelték az afroamerikaiak jogai
Pályája töretlenül ívelt fölfelé, ám a Lincoln elleni merényletet követően nem tudta megoldani a két részre szakadt ország problémáit, és begyógyítani a háború okozta sebeket. Az ültetvényes arisztokrácia kérlelhetetlen ellensége maradt: „az árulókat nyomorba kell dönteni... Nemcsak megbüntetni kell őket, hanem társadalmi hatalmukat is meg kell semmisíteni” – nyilatkozott. A déli közembereknek és egyszerű katonáknak azonban amnesztiát hirdetett, amennyiben hajlandóak voltak fölesküdni az Egyesült Államok alkotmányára. A gazdagabbaknak különleges elnöki kegyelemet kellett kérvényezniük.
Johnson minél gyorsabb reparációt akart a polgárháború végeztével, és az afroamerikaiak kárpótlásának, jogaik biztosításának ügyét ezt hátráltató akadálynak tekintette. A velük kapcsolatos kérdéseket meghagyta az államok hatáskörében, így
azzal sem foglalkozott, hogy délen sok helyen korlátozták az afroamerikaiak jogait.
Első amnesztiája után több déli államban újra megválasztották a háború előtti vezetőket, ami miatt előbb a republikánusok radikálisabb csoportjai, majd a mérsékeltebbek is egyre határozottabban szembehelyezkedtek Johnsonnal. Az elnök és a republikánus-többségű kongresszus közötti konfliktusok állandósultak. Az 1866-os polgárjogi törvényt – miszerint minden állampolgár egyenlő a törvény szemében – Johnson megvétózta, ám a kongresszus kétharmaddal mégis megszavazta.
Ez volt az egyike annak a tizenöt alkalomnak, amikor a képviselők fölülbírálták az elnököt.
Pár hónappal később, az USA Alkotmányának 14. módosításakor (eszerint mindenki, aki az Egyesült Államok területén született, automatikusan állampolgára az USA-nak; az államoknak kötelességük, hogy polgáraiknak biztosítsák a törvény előtti egyenlőséget) Johnson arra bíztatta az államokat, hogy utasítsák el – ezt Tennessee kivételével minden déli állam meg is tette. Zavargások robbantak ki, amelyekben több tucat afroamarikait megvertek vagy megöltek.
Egyik utolsó tette volt a karácsonyi amnesztia
Ettől fogva a republikánusok csak a megfelelő alkalomra vártak, hogy akcióba lendülhessenek az elnök ellen. Erre 1868 februárjában lehetőségük is nyílt: Johnson ugyanis a szenátus jóváhagyása nélkül menesztette Edwin M. Stanton hadügyminisztert.
Szinte azonnal vád alá helyezték, ám a tavaszi szavazáson a kezdeményezés egyetlen szavazattal megbukott.
Johnson a déli fehérek körében megőrizte népszerűségét, ami nem is csoda, hiszen egyszer például így nyilatkozott: „ez az ország a fehér emberek országa, és Istenemre mondom, amíg én vagyok az elnök, ez a kormány a fehér emberek kormánya is marad”. A délieknek több hullámban kedvezett amnesztiával: az utolsót, amely válogatás nélkül mindenkinek, köztük a Lincoln elleni merényletben való közreműködése miatt börtönben ülő Samuel Muddnak is kegyelmet adott, 1868. december 25-én hirdette ki.
Az Egyesült Államok 18. elnökének is meggyűlt a baja a törvénnyel – gyorshajtás miatt tartóztatták le.
