mentális betegség előítéletek

„A mentális problémák közül a pszichotikus zavarokkal küzdők a leginkább stigmatizáltak, őket illetik leginkább a »bolond« vagy az »őrült« címkékkel” – magyarázza dr. G. Tóth Anita pszichiáter, irodalomterapeuta, a nagykállói Sántha Kálmán Szakkórház szakorvosa. Ezekhez aztán nemritkán további jelzők járulnak: „A pszichés zavarokhoz gyakran az indulatkitöréseket is társítják, »dühöngő, közveszélyes« jelzőkkel katasztrofizálva említésüket. Sajnos előfordulhatnak valóban ilyen helyzetek is, de sokkal kisebb arányban, mint a híradások alapján ezt vélhetjük” – hangsúlyozza a szakember.

Tévhitek fogságában

A legerősebb előítéletek a pszichózist és a szkizofréniát övezik: „A szkizofrénia leggyakoribb magyar megnevezésével, a tudathasadás kifejezést félreértve jött létre az a tévhit, hogy többes személyiség alakul ki” – magyarázza szakértőnk. „Ez a szkizofréniát egy másik kórképpel, a multiplex személyiséggel mossa össze, amely így több figyelmet kap, mint valódi előfordulása indokolná, és mint amennyi nyilvánosság annak jár, mekkora szenvedést okoz ez a félreértés (is) a szkizofréniában szenvedőknek és családjuknak.”

Nem kell azonban feltétlenül sarkosan fogalmazni ahhoz, hogy valakit megbélyegezzünk: a cikkünk előző részében már megismert Carmen összegyűjtött néhány történetet, amelyek világosan mutatják: sokkal nagyobb figyelem kellene, hogy irányuljon a mentális betegségekkel kapcsolatos érzékenyítésre. Ezért nemcsak össztársadalmi szinten tehetünk: saját magunknak is felelősségünk van abban, hogy mentális betegséggel küzdő embertársaink életét ne nehezítsük még a megbélyegzéssel is.

„Nyugodj már meg” – és ami mögötte van

„Stigmatizálás az, amikor a szorongó személyiségzavarral küzdő embert azért, mert stresszes helyzetben dadogni kezd, és a beszéde kicsit zavarttá változik, nem veszik komolyan, kinevetik, vagy szimplán annyit mondanak neki, hogy »nyugodj már meg, nem kell ennyire túlstresszelni«” – mondja Carmen. A nyugalom – sajnos – nem választás kérdése, és ezt pontosan tudja az is, aki a tanácsot adja. „Stigmatizálás az is, amikor egy Tourette-szindrómás gyereket kinevetnek, idegesítőnek találnak, rosszabb esetben még rá is szól a tanár, hogy hagyja abba a tikkelést. Vagy amikor a poszttraumás stressztől szenvedő barátnőmmel, aki irracionális mértékben megijed a hirtelen zajoktól és mozdulatoktól, minden alkalommal közlik, hogy milyen nevetséges, hogy ennyire »ijedős«.”

Ítélkezés, minősítés

Carmen rengeteg példát említ. Egyvalami közös bennük: valószínű, hogy az illető bele sem gondolt abba, milyen hatása lehet a másikra az ítélkező és kevéssé empatikus hozzáállás. Az anorexiásokat azzal vádolni, hogy nem betegek, csak hiúk, a bulimiásokat gusztustalannak titulálni, a depresszióssal közölni, hogy „nem beteg, csak lusta”, vagy a bipoláris személyiségzavarral küzdőt arról faggatni, hogy miért nem mindig életvidám és motivált – nos, ezek olyan reakciók, amelyek azonkívül, hogy árulkodnak az illető empátiahiányáról és érzelmi éretlenségéről, visszavethetik a betegeket a gyógyulásban. A Carmen által említett esetek közül a legijesztőbb talán mégiscsak a következő: „A terápiás csoport egyik tagja arról számol be, hogy a munkahelyén azt kellett hazudnia, hogy csonttörés miatt kell betegszabadságra mennie, mert hogyha elmondaná, hogy pszichiátriai kezelésre megy három hónapra, valószínűleg nem veszik vissza.” Sajnos ez a félelem nem alaptalan: nemzetközi adatok szerint a mentális zavarokkal élők csaknem fele tart attól, hogy betegsége miatt igazságtalan bánásmódban lesz része, harmaduk pedig már tapasztalt a munkahelyén hátrányokat a mentális betegsége miatt.

„Ilyesmi csak másokkal történhet”

Mindezek a reakciók jól mutatják a pszichiátriai betegségekkel kapcsolatos ismerethiányt, előítéleteket és a félelmet, amely az átlagemberben él a témával kapcsolatban. A kontrollvesztéstől és az énvesztéstől való félelem nagyon is sok emberben jelen van, jellemzően elfojtva, ahogy Karinthy fogalmazott, „azzal a bizonyos, gyermekkorból megmaradt, dogmává erősödött tétellel, hogy ilyesmi, természetesen, csak másokkal történhetik, velem nem”. Azáltal pedig, hogy valaki minősít vagy stigmatizál, azt is ki akarja nyilvánítani, hogy ő a „másik oldalon” van, teljesen egészséges, nincs és nem is lehet ilyesfajta problémája. Ami – nem nehéz belátni – természetesen egyáltalán nem igaz.

Szégyellni való gyengeség vagy fejlődési lehetőség?

A mentális betegségekkel szembeni félelem sokszor vezethet az orvoshoz fordulás halogatásához is: „Vannak jobb megítélésű problémák, amelyekkel korábban felkeresnek pszichológust, de ez is függ attól, hogy milyen hagyományokkal, neveltetéssel, szociális körülmények közül érkezik a páciens, illetve hogy ő maga ezek által is befolyásolva milyen jelentést tulajdonít a lelki tüneteknek: betegségnek, leküzdendő vagy szégyellni való gyengeségnek, netán megoldandó kihívásnak, életfeladatnak, fejlődési lehetőségnek tekinti-e. A pszichiáterhez fordulás a helyzet súlyosságát is jelöli, annak a be- és felismerését, hogy a gyógyszerszedés elkerülhetetlen. Mivel a környezet is gyakran tabuként viszonyul a megváltozott viselkedéshez, sokára lép, legtöbbször már akkor, amikor a jelek nyilvánvalóak, és a titok fenntartása is lehetetlen” – mondja dr. G. Tóth Anita.

Hibáztatás helyett kísérő jelenlét

A betegek és családjaik sokszor a hibáztatással is szembesülnek: „A magas vérnyomás vagy a cukorbetegség kialakulásához a legritkábban társul bűntudat vagy bűnbakkeresés, a lelki zavarok azonban szinte mindig felkeltik a laikus értelmezésekben ezeket a szólamokat: ki a felelős, ki mit rontott el, és hibáztatják a szenvedőt és a családját, környezetét is” – árulja el a szakember. „Ez is nehezen elviselhető teher abban az elmagányosodásban, izoláltságban, amikor támogatásra lenne szükség. 

Önmagukat is megbélyegzik

A média felelőssége sem elhanyagolható, és nem csupán az érzékenyítés, hanem a téma kapcsán használt jelzőket illetően is. „Amikor próbálsz informálódni a nemrég diagnosztizált személyiségzavarodról, azzal szembesülsz, hogy minden szalagcím tartalmazza a félelmetes, manipulatív, elviselhetetlen, menekülj szavakat. Ez gond nélkül a földbe tiporja a motivációdat a gyógyulásra, fejlődésre. Mindez egy egészséges embert is megütne, nemhogy egy hiperérzékeny, mentális problémákkal élőt” – mondja Carmen, aki ezzel rávilágít arra a szakemberek által is ismert jelenségre, hogy az érintettek sokszor nemcsak a közösségi stigmával szembesülnek, hanem önmagukat is megbélyegzik, ami természetesen negatívan hat az önképükre, és hátrányosan befolyásolja a gyógyulást is.

A stigmatizáció ellen

Szerencsére ma már Magyarországon is akadnak, akik fontosnak tartják a stigmatizáció elleni fellépést. A Semmelweis Egyetem Pszichiátriai és Pszichoterápiás Klinika és a Moravcsik Alapítvány által alapított Antistigma Program 2020-ban indult, és a pszichiátriai betegséggel élőkkel szemben megnyilvánuló stigmatizáló attitűd mérséklését és a pszichiátriai betegek hatékonyabb társadalmi beilleszkedését tűzte ki célul. Első lépésként kutatást végeztek, amelyből kiderült: 

Mindenki a saját megőrülésétől fél

„Minden címke megakadályoz bennünket abban, hogy megismerjünk és megérthessünk egy jelenséget, egy másik embert. Össztársadalmi változásra lenne szükség, ez közhely, és ezzel lépünk is tovább vállat vonva, hiszen a társadalmat úgysem tudom megváltoztatni. Az igazi kérdés az, mit tehetek én, hogy ne stigmatizáljak? Talán az első lépés annak a tudatosítása, hogy mindenki a saját megőrülésétől, kontrollvesztésétől fél, attól, hogy elveszti a kapcsolatot a környezetével, nem tudja ellátni feladatait, munkáját. Ha ezt a félelmemet megértem, a környezetemben előforduló lelki problémákkal és a sajátjaimmal is türelmesebb, együttérzőbb leszek” – hangsúlyozza dr. G. Tóth Anita.