Magyarországot 1946 nyarán a történelem legsúlyosabb inflációja sújtotta: az emberek szó szerint bokáig gázoltak az utcán eldobált papírpénzekben.
Amikor csaknem száz éve, 1927. január 1-jén bevezették, egy pengő 12 500 koronát ért. Az első világháborút követő infláció igen súlyosan érintette az akkori magyar fizetőeszközt, a koronát: míg a világháború kezdetén egy kiló sertéscombért 220 koronát, egy liter tejért 34 koronát kellett fizetni, 1926-ra az árak a többszörösükre nőttek: a hús 30 000 koronába, a tej pedig csaknem 5000 koronába került.
Havi 200 pengő fix
A „formás, ezüst pengő” bevezetésétől az ország gazdasági konszolidációt várt. Egy ideig igazolódni is láttak a remények: egy tisztviselő havi 200 pengő fizetése már szép summának számított, viszonylag kényelmes életet tett lehetővé, albérlettel, étkezéssel és némi szórakozás is belefért a keretbe. Így már érdemes volt nősülésre is gondolni, ahogyan Balogh Béla Havi 200 fix című filmjének slágerében elhangzik:
„Havi kétszáz pengő fixszel ma az ember könnyen viccel, havi kétszáz pengő fixszel feleségül venném önt.”
Márai Sándor családja a harmincas évek közepén havi 800 pengőből élt, egy gyárigazgató havi 6-7000 pengőt vitt haza, a korabeli „sztárok” jövedelmének határa pedig szinte a csillagos ég volt: Herczeg Ferenc például évi 76 000 pengőt keresett – csaknem ugyanannyit, mint egy sikeres gyártulajdonos.
A pénzjegynyomdát is elvitték
Bevezetésekor a pengő az osztrák schillingnél is erősebb volt, diadalmenete 1933-ig tartott. A gazdasági világválság megroppantotta ugyan a magyar fizetőeszközt, de az infláció csak az 1940-es években, a háború hatására gyorsult fel igazán. A kormányzat a honvédelmi törvény alapján már 1939-től hiteleket vett fel a Magyar Nemzeti Banktól, majd 1944. március 19. után a német megszálló csapatok költségeit is Magyarország fizette. Ez súlyosan megterhelte a magyar államháztartást:
újabb és újabb bankjegyeket nyomtattak, ezeknek azonban nem volt valódi fedezete.
A gazdaság teljesítőképessége pedig a háború következtében a töredékére esett vissza.
A háború végére az ország szó szerint romokban volt: sem élelmiszer, sem infrastruktúra, sem aranytartalék nem állt rendelkezésre. A menekülő nácik magukkal vitték a Magyar Nemzeti Bank 9 milliárdnyi bankjegykészletét, de leszerelték még a pénzjegynyomdát is. Magyarországnak is jóvátételt kellett fizetnie, s a lakosság élelmiszerellátását is meg kellett volna oldani, miközben a Vörös Hadsereg ellenőrizetlenül szórta ki az elértéktelenedő bankókat. A régi pénzbe vetett bizalom megingott, megjelent a dollár, a megszálló szovjet hadseregtől pedig a lakossághoz került a rubel.
Szédítő áremelkedés: 500 millió egy újságért
Bevezették a jegyrendszert, emellett virágzott a feketekereskedelem is: élelmes vidéki asszonyok aranyláncokat, briliáns gyűrűket szerezhettek egy-egy libáért vagy kacsáért a feketepiacon. Az árak szédítő ütemben kezdtek emelkedni: 1 kg zsírért 1946. január 1-jén 280 000, február 1-jén 520 000, június 1-én 40 000 billió pengőt kértek. 1 kg cukor ára 400 000-ről 50 000 billió pengőre emelkedett, egy napilap pedig 500 pengő helyett immár 500 millió pengőbe került. Az infláció 1946 júliusában tetőzött: egyetlen hónap alatt csaknem 42 billiót (!) romlott a pengő értéke. Az árak 15 óránként megduplázódtak, naponta 207%-os volt a pénzromlás. A statisztikai adatok szerint egy átlagmunkásnak 1 kiló zsírért 200, 1 kiló cukorért 300 órát kellett dolgoznia.
Fizetés, talicskában
Hogy mit jelentett ez a mindennapokban? Előfordult, hogy valaki reggel megkapta a fizetését, délután pedig már értéktelen papírdarabok maradtak csak a kezében. Egyre többen kaptak a bankjegyek mellé élelmiszert fizetség gyanánt – ők jobban jártak, mint azok, akik az iszonyú mennyiségű, értéket alig képviselő bankjegyet – egynapi fizetést! – talicskában tolták haza, s amiből jobb esetben néhány tojást vásárolhattak. A milpengőket és bilpengőket már nem is számolgatták: inkább lemérték fizetéskor.
Az infláció vége
Az utcán söpörni lehetett a bankjegyeket, a Magyar Nemzeti Bank pedig folyamatosan bocsátotta ki az egyre nagyobb címleteket. Nem tudtak elég gyorsak lenni:
alighogy kiadták az egymilliárdos címletet, be kellett vezetni a bilpengőt, ami a milliárd ezerszeresét jelentette.
1946 júniusában már a bilpengő is a százmilliós címletnél tartott – tervezték ugyan az egymilliárd (10 24) bilpengő kiadását is, de erre végül nem került sor: 1946. augusztus 1-jén bevezették a forintot.
Az infláció mértékére jellemző, hogy 1 forint 400 kvadrilliárd (ebben a számban a 4-est 29 nulla követi!) pengőt ért. A váltópénz több mint fél évszázadon át a fillér volt, amit végül 1999-ben kivontak a forgalomból, 2008-ban pedig az 1 és 2 forintos érméktől is elbúcsúztunk.
Kapcsolódó: A háború után sokan lelkesen fogtak bele az ország újjáépítésébe: még új város is épült
