Pheidippidész, az Athén-Spárta táv 246 kilométerét hősiesen teljesítő futó emlékének két legendás versenyt is szentelnek a görögök: a Spartathlonon egy irányba, a Phidippides Authentic Runon azonban oda-vissza is le kell futni a távot. Idén Boros Linda az első magyar női ultrafutóként mindkét távot teljesítette 2025-ben. Interjú.
Linda a 490 kilométeres Phidippides Authentic Runon először indult: jól ismerte a terepet, azonban a négynapos, közel 500 kilométeres táv így is ismeretlen terepet jelentett számára. Végül mindössze 3,5 óra pihenéssel teljesítette a világ egyik legnehezebbjének tartott futóversenyt.
Lindával a felkészülés mellett arról is beszélgettünk, milyen hatást gyakorol a szervezetre egy ekkora táv teljesítése, mit ad neki az átlagember határain bőven túlra nyúló ultratávok ledarálása, de azt is elárulta, miért hallgatták el előle a versenyen sokáig, hogy az egyik magyar futó kutyaharapás miatt kellett, hogy idő előtt fejezze be a Phidippides Authentic Runt idén.
Mikor kezdtél el futni?
Gimnázium elején kezdtem el futni. Azt gondoltam, hogy ez nagyon egyszerű, nem kell hozzá semmit, csak felveszem a cipőt és futok . Később egy csoporttal kezdtem el kijárni a Margitszigetre, futottam egy kört, kettőt, hármat, és ez így is volt sokáig.
Később jött a munka, a családalapítás, de a futás az életem része maradt, még várandósan is.
Mit ad neked ez a sport?
Amikor még rövidebb távokat teljesítettem, akkor is feltöltött az, hogy reggel felkeltem, megittam a kávémat és elmentem futni. Ettől jól indult a napom, jól tudtam működni – értékesítési területen dolgozom, tehát számomra nagyon fontos, hogy legyen lendületem.
Ezt megtaláltam ebben a sportban, fizikálisan is jobban érzem maga tőle.
Emellett futás közben nagyon jó gondolatok jönnek elő, egy-egy feladat vagy probléma megoldására is rátaláltam már így. Zenét ritkán hallgatok, inkább gondolkodni szoktam.
Három szigetkör azért még elég messze van attól, amit a Phidippides Authentic Runon teljesítettél. Az ultratávokban mi vonzott?
2005-ben futottam le az első félmaratonomat, majd 2007-ben az első maratonomat, melynél hosszabbakat évekig nem. 2017-ben az akkori főnököm motivált arra, hogy induljak egy a hosszabb távok irányába és egy céges futóverseny keretében teljesítsem a 62 kilométeres távot..
Maratonnál hosszabbat addig még soha nem futottam. Ekkor döntöttem el, hogy kérek egy kis segítséget, keresek egy edzőt és fordultam Erdélyi Nándorhoz, aki felkészít. 2017-ben 2-3 hónapom volt a felkészülésre, a 62 kilométeres verseny pedig nagyon jól sikerült.
Itt kezdtem el érezni azt, hogy ez tetszik.
Ugyan nem vagyok gyors, de tudok hosszabb távokat futni. Innentől egyre hosszabb célokat tűztem ki, nyolc év alatt jutottam el arra a szintre, hogy több száz kilométert le tudok futni. Az út idáig sok lépcsőfokon át vezetett, de az első ultratávhoz kellett már a meglevő 10-15 éves futómúltam is.
Az út végén a 490 kilométeres verseny várt. Ultrafutásban van ennél hosszabb táv?
Igen, de a Phidippides egyben 490 kilométer, nem napokra osztott szakaszokban teljesítendő. Vannak ennél hosszabb versenyek is, azokon napokra osztott , megszabott távokat fut az ember, és vannak 24, 28 órás, még hatnapos versenyek is, ahol a kilométergyűjtés a cél. Aszfaltos hosszú távú versenyből ez a legnehezebb, nemcsak Európában, hanem világszinten is.
A 60 kilométertől 490-ig vezető utadnak milyen mérföldkövei voltak?
Mindig kellett egy cél, ami érdekében edzek, szeretem kitolni a határaimat. Kitűztem valamit magam elé, az edzőmmel pedig megterveztük az addig vezető utat. Amikor 2017-ben belevágtam, hároméves célnak az UltraBalatont tűztük ki, a leghosszabb, 220 kilométeres magyar aszfaltos versenyt. Az első évben futottam 100 kilométert, a következő évben párosban egy UltraBalatont, a harmadikban pedig teljesítem egyedül is az UltraBalatont, éppen szintidőre.
Már hallottam a Spartathlonról is, ami 246 kilométer – távolabbi célként megvolt, hogy egyszer azt is szeretném.
Jártam edzőversenyekre, folyamatosan emeltük a távot, ekkor ösztönöztek arra, hogy beszéljek sportpszichológussal, Nagy Gyöngyivel. Előtte az sem tudtam, hogy létezik ilyen. A második UltraBalatonomra már vele készültem, azóta pedig nagyon nagy hangsúlyt fektetünk a mentális felkészülésre is – ugyanolyan fontos mint a fizikai felkészülés.
2022-ben indulhattam először a Spartathlonon. A sorsolás és a verseny közt 7-8 hónap telt el, a felkészülés nagyon jól sikerült, álomverseny volt. Fókuszáltan készültünk, hiszen nem tudtam, milyen lesz a terep, nem ismertem az útvonalat. Azt tudtam, hogy nagyon meleg lesz, amihez hozzá kell szokni. Megélni szerettem volna a versenyt és célba érni. Szintidőn belül értem be, és örültem, de azt éreztem, hogy ez egy olyan ikonikus verseny,amit még egyszer teljesítenem kell.
Így alakult, hogy idén harmadszor vettem részt a Spartathlonon, amire nagyon büszke vagyok, mert az időm egyre jobb lett.
És jött az ötlet, hogy ha már egyszer lefutottad, miért ne próbálnád meg oda-vissza?
Igen. Ismertem pár magyar futót, akik megcsinálták már a Phidippidest, és azt gondoltam, én is képes vagyok erre.
Ráadásul nem volt még olyan magyar nő, aki ugyanabban az évben teljesítette volna a Spartathlont és a Phidippides Authentic Runt is.
A két verseny közt szűk másfél hónap volt, az egyik 246, a másik 490 kilométer. Egyeztettem az edzőmmel, aki azt mondta: sok munka lesz benne, de vágjunk bele!
Az idei Spartathlonon az edzőm, Nándi volt a kísérőm: nagyon figyelt arra, hogy jó formában legyek, hogy semmi olyasmi ne történjen, ami a veszélyezteti a 6 héttel késő bbi fő versenyemet, a 490 kilométert. A 246 kilométer lefutása után éreztem, hogy jó formában vagyok, készen állok a következő kihívás teljesítésére.
Enni, aludni hogyan lehet, hogyan tudtál a négy napos verseny alatt?
Mindent nagyon megterveztünk, tempót, frissítést, alvást, de nem tudtuk, hogy reagál majd a szervezetem erre a terhelésre, ezért úgy indultunk neki, hogy ha kell, majd módosítunk rajta.
Egyetlen cél volt: egyenletes, kényelmes tempóban haladni, figyelni a frissítésre.
A terveket aztán azonnal az elején felülírtuk, mert zselét például egyáltalán nem fogyasztottam, nem kívántam azt, helyette energiaszeletet, müzliszeletet, sótablettát és magvakat fogyasztottam frissítésként. A szervezetem általában érzi, mire van szüksége, és örültem is annak, hogy nem műfrissítéssel mentem: az az emésztésemet megviselte volna.
Furcsa volt, hogy előzetesen azt gondoltam, sokkal több koffeinre lesz szükségem menet közben, de kólát csak az első és az utolsó nap ittam, reggelente pedig pár korty kávét.
Az alvást is megterveztük: eredetileg kétórás etapokban állapodtunk meg, aztán úgy alakult, hogy az Athéntól Spártáig tartó szakaszon semmit sem aludtam, aztán pedig háromszor egy órát, és még egy fél órát pihentem – 87 óra alatt.
Ezt úgy kell elképzelni, hogy vannak nagyobb frissítőpontok, ahol be lehet menni egy sportcsarnokba, ahol polifoamok vannak letéve, kapsz egy takarót, és ott tudsz pihenni. Ez inkább pihenés volt, mint alvás. A pihenések után nagyon nehéz volt újra nekiindulni, de aztán olyan érzésem volt, mintha reggel lenne. Jól időzítettük ezeket az egy órákat.
Volt olyan része a versenynek, amikor azt érezted akár pozitív, akár negatív felhanggal, hogy ha nem lett volna a Spartathlon másfél hónappal ezelőtt, akkor most nem így futnál?
A verseny elején tudatosan lassabban haladtam, ami egyébként utólag visszanézve nem volt lassabb, mint a Spartathlanon, csak ott melegebb volt. Itt nagyon kellemes futóidő volt, lehet, hogy tudtam volna egy picit gyorsabban futni, de nem biztos, hogy megérte volna.
Nem éreztem fizikailag semmilyen fáradtságot, nem éreztem azt, hogy másfél hónapja ott futottam.
Inkább pozitívan éltem meg, hogy megvolt jobban a fejemben az útvonal. Frissek voltak az emlékek.
Holtpontod azért volt?
Igen, többször is, mindegyik más volt. Általában az éjszakai szakaszokra estek, volt, amiből könnyebben kimásztam, másból kevésbé. Most már hozzá vagyok edződve az ilyen távokhoz, de azért eljött egy-egy olyan időszak, amikor érzem, hogy fáradok – a pihenőket ezekre a szakaszokra tettük.
Általában még hajnal előtt éreztem a holtpontokat A legnehezebb a harmadik napon, a 300-400 kilométer közti szakaszban volt.
Akkor már fényes nappal is előfordult velem, hogy egy bokorra az út szélén azt hittem, hogy egy ember.
Tudtam, hogy ez biztosan nem lehet, tehát csak hallucinálok majd jön a következő frissítőpont, oda el fogok érni, eszem, iszom, kapok egy kis lendületet, és megyek tovább. Mindig tudtam, mi a következő etap, meddig kell eljutnom, ez segített.
Mennyi időbe telt regenerálódni aztán ebből az igazán hosszú futásból? Volt-e benne bármi újdonság ahhoz képest, amit a 200 kilométer fölötti távoknál tapasztaltál?
Amikor célba értem, éreztem, hogy itt-ott fáj a lábam. Aztán lefeküdtem aludni, s gyakorlatilag ugyanazt éreztem, amit hosszabb versenyek után máskor is: bizsereg az egész lábam. Felpolcoltam, aludtam pár órát, és amikor fölkeltem, azt vettem észre, hogy bár van pár piros folt a lábamon, tudtam lépcsőzni, guggolni, meglepődtem, milyen jó állapotban voltam. Egy ilyen hosszú verseny után persze olyan, mintha másnapos lenne az ember,
az alváshiány felhalmozódik, a következő napokban inkább ezt kellett bepótolnom.
Elmentem vérvételre a verseny előtt és utána pár nappal is, és megdöbbentően jó eredmény született, látszott a fáradtság, de semmi nem volt kritikus szint alatt a szervezetemben. Futás szempontjából egy hetet hagytam ki, de utána már elmentem kocogni.
Abból sem igaz semmi, hogy ultrafutóként majd korán tönkremennek az ízületeid?
Én szerencsés vagyok, nekem semmi nem fáj, de az tény, hogy aszfalton futni nem tesz jót. Én azt gondolom, hogy ha megfelelő cipőt választunk és tudatosan odafigyelünk a testünk jelzéseire, akkor nem lesz káros. Hozzáteszem, nem mindenkinek ugyanolyan a teste, és fontos az is, hogy fokozatosan szoktassa a terheléshez magát az ember. Akár több évet is bele kell tenni annak érdekében, hogy utána hosszú távon tudja csinálni a sportot .
A versenyen mennyire tudtatok ti, magyar futók egymásról? Tisztában voltatok azzal, ki hol tart, vagy hogy épp megharapta egyik társatokat egy kutya?
Kezdem a végével: én nagyon féltem a kutyáktól, az egész versenyen, egész Görögországban. A kutyák itt óriás méretűek és szabadon vannak nagyon sok helyen, többször is megtámadták a futókat. Jönnek, védik a saját területüket, rohannak az emberek felé.
Ezen a versenyen kaptunk egy ultrahangos kutyariasztót, amit én az első 20 kilométeren leteszteltem: rohant felém egy kutya, felé irányítottam, és tényleg megállt, arrébb ment.
Úgyhogy én tudtam, hogy itt már nagy baj nem lesz a kutyákkal. Amikor Bogár Janit megharapta egy kutya, azt nem merték nekem elmondani. Én csak annyit tudtam, hogy az egyik magyar futónak az én segítőimtől fertőtlenítőt kértek.
A félelmed miatt?
Igen. Egyébként mi, a Phidippidesen induló magyar futók létrehoztunk egy közös csoportot, oda mindenki beírta a telefonszámát, a segítője számát is – ezen a versenyen követelmény volt, hogy legyen a futóknál is telefon. Öten futottuk magyarok idén a verseny, az elején széthúzódtunk, a táv második felét viszont Blaskó Misivel gyakorlatilag közösen tettük meg, akkor ismertük meg egymást. Ő rutinos, többször teljesítette a versenyt, nem volt kísérője sem, hol ő ment 10 méterrel előttem, hol én előtte.
Jó volt egy-egy biztató szót adni a másiknak, megosztani az érzéseinket.
A kemény felkészülés követelményeit munka és család mellett mennyire nehéz megteremteni?
Az elmúlt időszakban mindennap volt valamilyen edzésem, futás vagy erősítés. Reggeli futó vagyok, megvan a rutinomban, hogy mikor kelek fel, általában egy-másfél órám van reggelente.
Hétvégén tudok hosszabb edzéseket megcsinálni, több órát erre áldozni.
Van három gyerekem, ők már nagyobbak, így reggel nem tőlük veszem el az időt..
Az éjszakai edzéseket nem annyira kedvelem, ha munka után, fáradtan kell kimennem, az nem esik jól, de muszáj megcsinálni, és most már látszik, hogy ezek is beépülnek. Nem ért váratlanul az érzés, hogy napok óta úton vagyok és még mindig futnom kell.
Mi lesz a következő nagy versenyed?
Ezen gondolkoztam előre, nehogy abba a csapdába essek, hogy céltalan vagyok, nincs motivációm. Novemberben neveztem a Projekt 418-ra, ezt a versenyt az Ultra B alaton szervezi, kétszer kell megkerülni a tavat és egy jótékonysági célt támogatunk. Beadtam a nevezést, megírtam a motivációs levelet, és vártam a sorsolást, ami november 20-án 20 óra 20 perckor volt. Én akkor pont futottam a Phidippidesen, elővettem 20 óra 20 perckor a telefont, vártam, mi az eredmény, mert azt mondták, aki bekerül, hívják telefonon.
Az időpont elmúlt, nem csörgött a telefonom.. Ekkor belenéztem az élő közvetítésbe és hallottam, hogy az első két embert, akit kiválasztottak, nem akarják telefonon felhívni, mert épp Görögországban futnak. Tudtam, hogy Bogár Jani és én neveztünk ketten, akkor ki is mondták a neveket. Boldog voltam.
Én leszek az egyedüli nő a Projekt 418 ötfős mezőnyében április végén: kilométerben rövidebb ez, de sokkal szűkebb a szintidő.
Ez a következő cél, amire készülök. Gyakorlatilag négy hónapom van rá. nincs sok idő, de nagyon motivált vagyok és várom.
Takács Krisztián Csipi is hasonló extrém kihívásokat teljesítő ultrafutónk: ismerd meg őt is!
