Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Az év eleje a filmes világban díjkiosztók sorozatával telik, ahol az elmúlt év legjobb mozgóképeit és színészeit ismerik el mindenféle színű és alakú szobrocskával. Március 13-a pedig a legfontosabb este, amikor az aranyszobor kerül kiosztásra. Hogyan látja egy pszichológus a jelölteket?
Irodalomterapeutaként a munkámban szeretek különféle alkotásokkal dolgozni. Az az iskola, amit én tanultam, a filmeket is szövegnek tekinti, olyan projektív felületnek, amivel lehet terápiásan dolgozni. Emellett magánemberként is fontos része az életemnek a mozgókép, legyen az valamilyen mélyebb szálakat megmozgató művészfilm vagy csupán a szórakozásra, feltöltődésre szánt és használt alkotás. Mindkettőnek fontos szerepe van, attól függően, éppen mire lehet szükségünk. Ezen a szemüvegen keresztül, kicsit szakmai és közben mégis kicsit személyes oldalról, nézzünk rá néhány idei jelölésre a teljesség igénye nélkül:
Nyugaton a helyzet változatlan (All Quiet on the Western Front)
Ebben a Netflixen is bármikor streamelhető háborús filmben talán a fizikailag is megtörténő harcok mellett sokkal jelentőségteljesebb az a lelki vívódás, amin a főszereplőnk keresztülmegy. Egy tinédzserkorának legszebb éveiben frontra kerülő fiútársaságot követhetünk végig, akiknek élettere a háború lesz, ahol gyorsan fel kell nőniük, és mindennapos élménnyé válik a halál. Olyan kérdéseket mozgat meg, hogy mennyire lehetünk kiszolgáltatva azoknak a traumákat is okozó történéseknek, amik saját történelmi korunkban zajlanak, és mit is kezdünk ezzel? Hogyan lehet együtt lenni ennyi halállal? Mi tartja életben a reményt? A film egyik jelenete mostanáig velem van, ami olyan kérdést vet fel bennem, amire nemcsak gondolni nehéz, de leírni is: hogyan menthetjük fel magunkat a túlélés által indukált gyilkosságok alól?
Avatar: A víz útja (Avatar: The Way of Water)
Be kell valljam, elfogult vagyok az Avatarral kapcsolatban. Ahogy a könyvekben is a fantasy külön polccal bír a szívemben, úgy az Avatar is valahogyan így van a filmes kategóriában. A rendező, James Cameron sok kritikát kapott a film hossza miatt, amit a kritikusok szerint a történet szempontjából akár fölösleges jeleneteknek is nevezhető részek kivágásával elfogadhatóbbá lehetett volna kurtítani. Ezekre a rendező csak annyival válaszolt, hogy azért vannak benne, mert nemes egyszerűséggel jó nézni, jó kapcsolódni ebbe a világba. Teljesen egyet tudok érteni vele, mert Pandora valahogyan képes olyan világot teremteni körénk, ami a sok bunyó és lövöldözés mellett újra és újra elvarázsol. Amit nem a történések miatt nézünk, hanem csak azért, mert jó nézni. Ez a fajta kikapcsolódás a saját világunkból és bekapcsolódás a másikba hihetetlen pihentető és kikapcsoló tud lenni. A legjobb film kategóriájában talán erős lenne nyertesnek ítélni, de a maga kategóriájában számomra valóban a legerősebb.
A sziget szellemei (The Banshees of Inisherin)
Már a történet nélkül elénk táruló ír szigetecske, a háttér és a vágóképek önmagukban megérnek egy misét. Talán a csodás környezetben lévő végtelen magányosság megjelenése külön pikantériát kölcsönöz ennek a filmnek. Érdekes módon, mintha nem lennének a filmben igazán jó és rossz karakterek (kivéve, azt hiszem, egyet), akikkel azonosulunk, illetve ellenazonosulunk. A film elején teljesen más a szimpatikus, mint a film közepén vagy a végén. Ezek az emberek akár mi magunk is lehetünk, a bennünk lévő elfogadható és elfogadhatatlan részek. Mindemellett egzisztenciális kérdéseket is megmozgat bennünk a karakterek szenvedése. Hogyan éljek a tudattal, hogy egyszer meghalok? Mit hagyok magam után? Hogyan hatnak rám mások döntései? Hogyan tudok együtt lenni a fontos kapcsolataim megváltozásával? Hogyan alakítom az életem? A fekete humor, amivel megközelít számos nehezen megválaszolható kérdést, mégis segít elviselni a film tragikumait.
Minden, mindenhol, mindenkor (Everything Everywhere All at Once)
Azt hiszem, nemcsak a tavalyi évet tekintve, de összességében is az egyik legkülönösebb film, amit valaha láttam. Olykor idegesítő és frusztráló, máskor felettébb szórakoztató, aztán végtelenül megható és fájdalmas. Sokszor éreztem, hogy „na ez nem éri meg”, aztán jött a „na ez mindent megér” gondolata. Tökéletesen modellálták ezek a gondolatok és érzések azt, ami valójában maga az élet. Nekem ez a film valahogyan arról szól, hogyan teremthetjük meg saját magunknak, hogy valóban éljük is azt az életet, amit a döntéseink által alakítunk. A film továbbmegy, és nemcsak rólunk képes szólni, hanem a kapcsolatainkról is – legyen az a gyermekünk, a párunk vagy egy adóügyeinket kezelő irodista –, arról, hogy tudunk másokat támogatni abban, hogy önazonosak, vagyis olyanok lehessenek, amilyenné válni szeretnének. Nem kis feladat mindezt a sok inger közül kibogarászni, a filmben és az életben sem.
A szomorúság háromszöge (Triangle of Sadness)
Minden jelenet egy olyan társadalomkritika, amivel a képkockákon át fájdalmas szembenézni, de mégis könnyebb a fekete humor segítségével. Valahogy úgy éreztem magam a film után, hogy igen, köszönöm, nem vagyok hülye, nem csak én érzem ezt. Azt hiszem, ez a film olyan töméntelen mennyiségű kérdésfelvetést tár elénk, ami többórányi beszélgetésanyagot ad nekünk péntek esti baráti találkozásokhoz. Semmiképp ne lefekvés előtt nézzük, mert már-már túl sok gondolatot indít el bennünk. Ennek a filmnek kell egy kis tér, hogy végiggondoljuk, mit is láttunk. A kérdés, ami azóta is velem van, miután lepörgött az utolsó filmkocka is: mekkora felelősségünk van a társadalmi működésünk alakításában?
+1 A bálna (The whale)
Igaz, a legjobb film kategóriában nem jelölték, de színészi játékot és élményt tekintve sem mehetünk el mellette szó nélkül! A bálna Brendan Fraser visszatérése a filmvászonra, és talán életének legjobb alakítása is, nemhiába jelölték a legjobb férfi főszereplőnek járó díjra. Nem könnyű az önmagát pusztító, gyilkos túlsúllyal bíró Charlie életvitele által keltett undor mögé látni. Sőt, már az sem igazán könnyű, hogy bevalljuk magunknak ezt az érzést, miközben a film során többször is elénk kerül a kérdés: „Undorodsz tőlem?” Nekem ez a film a munkám során is nagyon fontos témákat jár át. Először is azt, hogyan vagyunk képesek együtt lenni a nehéz érzéseinkkel, milyen megküzdési mechanizmusokat választunk a mindennapokban. A másik pedig a hogyan vagyunk hatással mások életére témakörét veti fel bennem. Érdemes megnézni, beleengedni magunkat, és felszabadulva körbejárni ezeket a kérdéseket.
A CIKK SZERZŐJÉRŐL
Szabó Jennifer a Dívány pszichológus szakértője.
