Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen a Dívány!
Igen vékony határ húzódik az egészséges önszeretet és a narcisztikus önimádat között. Az tény, hogy minden narcisztikus szereti önmagát, de nem mindenki az, aki szereti önmagát. Honnan ismerhetjük fel, hogy valaki narcizmusban szenved? És meddig egészséges szeretni önmagunkat?
Emma Watsonról és a klasszikus szingliséget felváltó self-partnered kapcsolati státuszról szóló cikkünkre reakciók sora érkezett. A legtöbb hozzászóló rögtönítélő bíróságként egyöntetűen visszhangozta: „Emma Watsonnak elment az esze, és biztosan narcisztikus!” Manapság a narcizmus (akárcsak a toxikusság vagy a manipuláció) felkapott és gyakran hangoztatott kifejezésekké váltak. Azzal természetesen nincsen semmi baj, ha ártalmas és fontos pszichológiai jelenségek egyre jobban begyűrűznek a köztudatba, hiszen ezáltal nagyobb eséllyel ismerhetjük fel, ha mi is beleesnénk egy manipulátor vagy egy narcisztikus csapdájába. Azonban ezeknek a jelenségnek a terjedése azt is magával hozza, hogy olykor akarva-akaratlanul is rányomjuk az önimádó bélyeget valakire, aki valójában egyáltalán nem narcisztikus, csak rendben van magával.
Mi pontosan a narcizmus?
A narcisztikus jelzőt jellemzően a hiú, öntelt, beképzelt és önimádó emberekre használjuk. Magát a kifejezést a pszichoanalízis atyjának, Sigmund Freudnak köszönhetjük, aki az elnevezést a hiú és önmagába menthetetlenül szerelmes görög mitológiai alakból, Narkisszoszból származtatta.
A narcizmus lényege, hogy a személyek
önmagukat mindenkinél kiválóbbnak, szebbnek, jobbnak, különlegesebbnek tartják.
Tulajdonképpen saját értéküket mindenki más fölé helyezik. Önértékelésüknek szerves részét képezi a másokkal való összehasonlítás, amely során nem elégszenek meg azzal, hogy ők másoknál jobbak, a legjobbnak szükséges lenniük.
Amikor az önimádat már kóros: a narcisztikus személyiségzavar
A pszichológiában a narcisztikus jelzőt azokra a személyekre használjuk, akik nagyon szeretik önmagukat, de ennek a kifejezésnek alapvetően nincs patológiás vonatkozása, azaz nem kóros állapotot takar. A beteges mértékű narcizmust nevezzük narcisztikus személyiségzavarnak, amelynek a fennállását a következő diagnosztikus kritériumok közül legalább öt teljesülése esetén mondhatjuk ki:
- Nagyzoló elképzelés a saját fontosságával kapcsolatban.
- Folyamatosan határtalan sikerről, hatalomról, szépségről fantáziál.
- Különlegesnek és egyedinek tartja magát, akit csak más különleges és fontos emberek érthetnek meg, és csak velük kerülhet kapcsolatba.
- Túlzott csodálatot vár el.
- Feljogosultság és feljogosítottság érzése jellemzi, elvárja, hogy különlegesen bánjanak vele.
- Másokat kihasznál, a saját céljainak elérésének szolgálatába állít vagy kizsákmányol.
- Hiányzik belőle az empátia képessége: nem ismeri el és nem is képes megérteni mások érzéseit és szükségleteit.
- Gyakran irigy másokra.
- Arrogáns, dölyfös, fennhéjázó magatartás jellemzi.
Mikor egészséges a narcizmus?
A kóros állapottól eltérően, egészséges mértékű narcizmus mindenkiben kell, hogy legyen. Ennek lényege, hogy tisztában vagyunk saját értékeinkkel, képesek vagyunk szeretetteljesen és harmonikusan kapcsolódni önmagunkhoz. Rendelkezünk önbizalommal, ám az a reális tulajdonságainkon alapul.
Az egészséges narcizmus lényegében a megfelelő önértékelés egyik létfontosságú eleme, és olyan, akárcsak egy lelki immunrendszer.
Megvéd minket az ártalmas, önértékelést romboló behatásoktól, és ezáltal segít megőrizni az egyensúlyunkat.
Az, hogy világosan látjuk a saját céljainkat és értékeinket, képesek vagyunk önmagunkról pozitív hangnemben beszélni és kiemelni azokat a tulajdonságainkat, amelyeket értékesnek és szerethetőnek tartunk, egyáltalán nem önzés vagy beképzeltség, és végképp nem narcizmus. Ahogyan Emma Watson esetében is, az egészséges kapcsolat és a szeretet saját magunkkal az alapja minden egyéb kapcsolódásunknak is. Amíg nem vagyunk képesek saját magunkban felfedezni a jót, vagy túlzottan is elszállunk saját magunktól, és másokban csak a hibákat látjuk, képtelenek leszünk egészséges módon kapcsolódni másokkal és a világgal. Az önszeretet tehát nem önzés, hanem egy létfontosságú szükséglet.
A cikk szerzőjéről
Sas Eszter Krisztina a Dívány pszichológus szakértője és a Mind Art kreatív pszichológiai műhely társalapítója.
