Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
A lélekmelengtő gondolatok átsegítenek a nehézségeken, de az általános tanácsok nem adnak kellő támogatást. Ehhez konkrétumokra van szükség, és ezt a Nobel-díjasoktól meg is kaptuk.
Találd meg a szenvedélyed! Kövesd az álmaidat! Tegyél fel mindent egy lapra! – ezek a tanácsok a pályánk elején igen tetszetősnek tűnnek. Azonban, ahogy haladunk előre a karrierünkben, rájövünk, ezek a klisés mondatok nem nyújtanak megfelelő kapaszkodót ahhoz, hogy kibontakoztassuk a bennünk rejlő potenciált. Ezzel az áldatlan szituációval szembesült Stefano Sandrone, agykutató az Imperial College tanára is, amikor a rábízott hallgatókat kellett volna ellátnia karriertanácsokkal. Ezért döntött úgy, hogy a helyzet orvoslásának érdekében valódi történeteket keres, olyan főhősökkel, akik a szakmájuk csúcsára jutottak.
És hát, valljuk be, mi lehetne inspirálóbb példa, mint azoknak a története, akik megkapták a legnagyobb elismerést, amiben egy tudós reménykedhet, a Nobel-díjat. Sandrone professzor – komoly tudóshoz méltóan – nem érte be másodlagos forrásokkal, Wikipédia-szószedetekkel és cikkekkel, ezért a legilletékesebbekhez fordult. 24 Nobel-díjassal készített interjút, amelyben nemcsak élettörténetüket, hanem pályájuk során elkövetett hibáikat és csalódásaikat is feltérképezte. Az interjúkból pedig megszületett a Nobel Life című könyve. Ebből szemezgettünk most olyan példákat és karriertippeket, melyek nemcsak tudós palánták számára megfontolandóak.
1. Nem az érdemjegyek határozzák meg az utunkat
Peter Agre 2003-ban, Roderick MacKinnonnal megosztva elnyerte a kémiai Nobel-díjat a sejtmembránon keresztüli víztranszportér felelős fehérjecsalád felfedezéséért és karakterizálásáért. Agre professzor ezzel valószínűleg igen nagy meglepetést okozhatott középiskolai és főiskolai tanárainak. Ugyanis a professzor kémiajegyei nem árulkodtak semmiféle tehetségről e területen, rendre gyenge jegyeket kapott ebből a tantárgyból, ez viszont nem szegte kedvét.
2. Nincs felesleges tudás
Ki gondolná, hogy az orvosi Nobel-díjat elnyerő Eric Kandel eredetileg a bölcsésztudományokban mélyedt el? A bölcsésztudományokra sokan úgy gondolnak, mint felesleges úri huncutságra, aminek nincs semmiféle gyakorlati hasznosulása. Erre a vélekedésre cáfol rá az orvosi Nobel-díjas Eric Kandel professzor története. Hiszen a professzor – mielőtt érdeklődése az orvostudományok felé fordult volna – történelmet és irodalmat tanult. Kendal úgy véli, hogy ezen tanulmányai az a széles körű képzés, melyet bölcsésztanulmányai során kapott, nagymértékben hozzájárultak későbbi sikereihez.
3. Legyen B (esetleg C) tervünk
Bár sokan hangoztatják, hogy tegyünk fel mindent egy lapra, és koncentráljuk energiáinkat egyetlen területre, azonban közel sem biztos, hogy ez a legcélravezetőbb stratégia. Az alternatív karrierutak mérlegelése valóban értékes gyakorlat, vallja Venki Ramakrishnan. A 2009-es év kémiai Nobel-díjának birtokosa eredetileg fizikából szerzett doktori fokozatot, többszörös újrakezdő. Miközben az újrakezdés jegyében biológiadoktorátusán dolgozott, többek között számítógépes programozást tanult és tanárnak is átképezte magát: „Azzal, hogy váltottam és újrakezdtem, nyitva tartottam a különféle opciókat, ez pedig biztonságot adott.”
Hagyjunk teret a spontaneitásnak!
Ha van egy terv, az segíthet, de jó, ha teret hagyunk a váratlan eseményeknek, fordulatoknak, és mások elsőre talán meglepő tanácsait is megfontoljuk. Jól példázza ezt Robert Solow karrieríve. Az 1987-es év közgazdasági Nobel-díjasa a szociológia és az antropológia tanulmányozásával kezdte pályáját. Közgazdaság-tudománnyal felesége, Barbara Solow biztatására kezdett el foglalkozni, és első ilyen témájú kurzusát – amely későbbi karrierjének kiindulópontjává vált – is felesége ösztönzésére hirdette meg. Egyébként később Solow tanítványai közül nyolcan is elnyerték a közgazdasági Nobel-díjat.
Mindennek megvan a maga ideje
Amikor Randy Schekman, a kaliforniai Berkeley Egyetem sejtbiológusa először pályázott ösztöndíjra azért, hogy a sejten belüli transzportot vizsgáló kutatásait finanszírozni tudja, lesöpörték javaslatait az asztalról. Ahogy a vele készült interjúban mondja: „Az erre a témára vonatkozó pályázatomat kerek perec elutasították, de én folytattam.”
Schekman esete azonban nem tekinthető egyedinek, amikor Kary Mullis biokémikus megírta a polimeráz láncreakció feltalálását vázoló első tanulmányát, azt is elutasították. Mullis 1993-ban megosztva kapta meg a kémiai Nobel-díjat, Schekman úttörő munkásságát pedig végül 2013-ban díjazták.
A hozzáállás fontosabb, mint a körülmények
Végül, de nem utolsósorban, az élet megpróbáltatásai, a visszautasítás, a kudarcok elválaszthatatlan részei a sikernek. A körülmények sem mindig ideálisak, de nem sorsszerű és elkerülhetetlen, hogy ezek maguk alá gyűrjenek bennünket. Mindezt jól példázza Rita Levi-Montalcini neurobiológus pályája, akinek a második világháború alatt az antiszemita törvények miatt távoznia kellett a Torinói Egyetemről. Levi-Montalcini azonban nem volt hajlandó félbehagyni kutatásait, saját házában egy apró laboratóriumot alakított ki, és ott folytatta kísérleteit, amíg lehetett. Később „a növekedési faktorokban tett felfedezéseikért” kutatótársával, Stanley Cohen amerikai neurológussal, a Vanderbilt Egyetem professzorával közösen fiziológiai és orvostudományi Nobel-díjat kaptak. A díjazottak példája mindannyiunk számára értékes, hiszen bármilyen területen is képzeljük el karrierünket, fontos, hogy legyenek példaképeink, akikre felnézhetünk, és példájukból erőt meríthetünk. De talán ennél is fontosabb az, hogy megismerjük, milyen nehézségekkel kellett megküzdeniük és hogyan kezelték az őket érő kihívásokat, hiszen ezáltal mi is tanulhatunk és bővíthetjük problémamegoldási eszköztárunkat.
