Pokorny Lia: Otthon ülve nem teljesedett volna be a sorsom

Új szerepben: fenntartható receptgyűjteménnyel jelentkezett Pokorny Lia. A szezonális, növényi alapú, de nem teljesen húsmentes ételeket gyűjtő kötet kapcsán nemcsak az otthon ízeiről és a fenntarthatóságról, de aktuális közéleti témákról is beszélgettünk a bámulatosan közvetlen színésznővel.

Hogy lesz egy színésznőből szakácsnő? Mi köze fenntarthatóságnak a nagymama főztjéhez? Miért nem lenne szabad elhallgattatni az SZFE diákjait? Miben hasonlít a tévé a légypapírhoz? Ilyen és ehhez hasonló kérdésekről beszélgettünk november elején Pokorny Lia színésznővel. Találkozásunkra egy kisebb félreértés és némi kölcsönös magyarázkodás után került sor, és abban, hogy végül minden jól alakult és kifejezetten jó hangulatú beszélgetés keveredett ki a dologból, nem kis része volt a színésznő hihetetlenül kedves személyiségének. 

Nagyon örülök, hogy időt tudtál szánni a beszélgetésre, főleg, mert az egyeztetéskor úgy láttam, elképesztő mennyiségű tennivalót sűrítesz egy napba. Tényleg így van? És ha igen, ez most kivételesen dolgos időszak, vagy egyébként is ez jellemző?

Hosszabb ideje nagy a pörgés: június közepe óta három szabadnapom volt, de ami szeptember óta van, az valami elképesztő. Azt hittem, hogy a karantén csöndje után majd lassan indul be az élet, de szinte berobbant, és nagyon figyelnem kell tervezéskor, nehogy elveszítsem a fonalat. Képzeld, nemrég – életemben először – elaludtam egy interjút.

A cikk az ajánló után folytatódik

A KEVESEBB TÖBB. A MENTES JOBB. – MEGJELENT MENTES ANYU SZAKÁCSKÖNYVE

 

„Mentesen táplálkozó családnak főzni nagy kihívás. Ezt a lányaim mellett megtanultam. Ebbe a kötetbe olyan recepteket válogattam, amelyekből akár többhetes menü is összeállítható, gyorsan elkészíthető, így bőven jut idő a családra is. A könyvvel elsősorban a sorstárs mentes anyukák életét szeretném megkönnyíteni, de mindenki sok hasznos ötletet meríthet belőle."

Nemes Dóra újságíró, a Dívány szerzője, a Mentes Anyu megálmodója, de mindenekelőtt kétgyerekes anyuka. Mentes receptekkel először „csak” meggyőződésből kísérletezett, majd a családban felbukkanó inzulinrezisztencia és gluténérzékenység óta kötelezően és elszántan foglalkozik.

Mentes Anyu szakácskönyve ide kattintva már rendelhető!

Promóció

Ennyi a jó feladat, vagy ilyen nehezen mondasz nemet?

Nem mondom, hogy könnyen mondok nemet, de olyat biztosan nem vállalok el, amiről azt érzem, hogy egyetlen porcikám sem kívánja. De nem is panaszkodom: amellett, hogy nem nagyon pihenek, inkább izgalmasnak és pezsgőnek élem meg a sok munkát. Szerencsére megvan bennem a lendület is, hogy el tudjam végezni a feladatokat, amikből a könyv megjelenésével sem lett kevesebb.

Igen, a könyv. Nagyon klassz lett! Holnapra is marad – Receptgyűjtemény a fenntarthatóság jegyében címmel jött ki nemrég. Tudatos szerénység, hogy receptgyűjteményként határoztátok meg, és nem is te viszed el benne a show-t?

Igen, abszolút szándékos. Nem lettem titokban szakács, bármennyire is szeretek főzni, és bármennyire fontos nekem is, mit honnan szerzek be vagy hogyan készítek el. Viszont már egy ideje motoszkált bennem, hogy szükség lenne egy fenntarthatóságra fókuszáló, gyakorlatias szakácskönyvre. A karantén ideje alatt még jobban elkezdtem figyelni, hogy főznek azok, akiknek imádom a receptjeit. Néztem Szatmári Ferit vagy épp Karalyos Gábort, akiről egyébként nem is tudtam, hogy ő van a Vegán Hegylakó név mögött, csak azt, hogy csoda, ahogy ez az ember él, és hogy úristen, meg akarom ismerni őt és más hasonló gondolkodású embereket. Olyanok receptjei vannak a könyvben (kiegészítve persze azzal, amit én tudok mindehhez hozzátenni), akik fenntartható konyhát visznek és azt a szellemiséget képviselik, amiben én is hinni tudok. A természet, az élet tisztelete, a kreativitás és a fenntarthatóság fontos mindannyiuknak – és nekem is.

Az új szakácskönyv borítója.  Fotó: 21. Század Kiadó
Az új szakácskönyv borítója.  Fotó: 21. Század Kiadó

Mikor lett alapvetően fontos a számodra, hogy fenntarthatóan próbálj élni?

Jó ideje fontos, de az utóbbi időben rám is rám tört a klímaszorongás, és elkezdtem azon gondolkodni, hogyan lehetne többet tenni. Nagyon szeretném, ha minél messzebbre eljutna ez az üzenet, de egyelőre több akadály is van. Az egyik, hogy sokan egyáltalán nem tudják, mint jelent a fenntarthatóság, mások meg egyszerűen nem akarják tudomásul venni, mennyire pazarlóan élünk. Közben ott vannak a mindent tagadók, akiknek minden ellen van muníciójuk. Olyan furcsa nekem, hogy miközben különböző területek szakemberei, természettudósok mondják, hogy itt gond van, még mindig vannak olyanok, akik mindenféle megalapozottság nélkül azt felelik erre, hogy hisztéria. És persze sokan egyszerűen félnek: azért nem akarják elfogadni, hogy változtatni kell, mert a változás kicsit mindig ijesztő. Ezért arra jutottunk a könyvről gondolkodva Hajós Szandrával, a szöveg gondozójával, hogy nem riogatni kell, nem elvenni, hanem adni. Ha a főzésről van szó, akkor ötletet, alternatívát.

Igen, erre rímel,  és nekem is nagyon tetszett a receptek összeállításában, hogy nem a vega vagy vegán vonalat választottátok, hanem megint csak szerényen: a hússzegény és praktikus főzésre mutattok példát.

Így van. Nem az volt a cél, hogy tiltásokkal kirúgjuk az emberek mellől még a mankót is, mert akkor arra csak az lehet a válasz, hogy nem adom az életem! Inkább az volt a szándékunk, hogy megmutassuk, lehet olcsó alapanyagokból kreatív módon finom ételeket készíteni, lemondás nélkül.

Ha jól tudom, korábban kifejezetten nagy húsevőnek számítottál, ehhez képest nagy lépés ez az ilyen mértékű csökkentés is. A karantén ideje alatt is változtak a főzési-étkezési szokásaid?

Igen, tényleg nagy húsevő voltam, de ma már fizikailag is úgy vagyok jól, ha sokkal kevesebb húst eszem. Ami a járványt illeti: ez a mostani helyzet a fogyasztási szokásainkkal kapcsolatban is olyan, mint egy fejbekólintás. Én például azt hittem, viszonylag keveset vásárolok, de tavasszal kiderült, még bőven tudok faragni ebből. Muszáj is volt. Az első hullám idején bevallom, nagyon féltem. Igyekeztem a lehető legkevesebbszer kimenni, és amikor mégis elmentem, úgy éreztem magam, mintha egy bozótvágóval küzdenék az életemért. Ezért inkább megpróbáltam tudatosabban főzni, tervezni és maradékból is kreatívkodni, hogy ne kelljen a machete.

Milyen konyhát vittél, viszel?

Sokféle konyhát szeretek, de vannak ízek, amelyek gyerekkori emlékekhez köthetők és amiket mindig keresek. Nagyon tudok örülni például, amikor nyakon csípek valamit abból, ahogyan anyáink, nagyanyáink főztek, még ha ugyanazokat az ízeket már nem tudom is visszaadni. Ezek az érzelmi ételek visszavisznek a gyökereimhez, amik ilyen időben is szilárd támaszt jelentenek. A nagymamámék még nem nevezték fenntarthatóságnak, hanem a háborús emlékek miatt főztek úgy, ahogy, de mindent felhasználtak, nem pazaroltak, friss és egészséges ételeket ettek.

Húzónév vagy. Nemcsak ismertséged, de kedves, pozitív személyiséged miatt is, amit nem félsz használni sem. Milyen jó ügyek mellé állsz még a fenntarthatóság mellett?

Az már talán kiderült, hogy a környezetvédelem az egyik szívügyem, ehhez kapcsolódóan sok más projektben benne vagyok. De ha egy kicsit tágabb kontextusban nézzük, akkor azt hiszem, hogy az egyik misszió számomra az, hogy beszélgetést kezdeményezzek, hogy szerepem lehessen abban, hogy olyan kisközösségek alakuljanak, amikben politikától függetlenül össze tudunk fogni jó ügyekért. Az ilyen kezdeményezések (legyen példa mondjuk a 10 millió fa projekt), ha jól működnek, meg tudják mutatni, hogy lehet hatni az emberekre és lehet együttműködve változtatni dolgokon.

Szeretem, ha jó ügy mellé állhatok. Fotó: Győrfi-Forgács Beáta
Szeretem, ha jó ügy mellé állhatok. Fotó: Győrfi-Forgács Beáta

Hol érzed a közös gondolkodás hiányát?

Szinte mindenhol. Nagyon sok kétségbeesett, tehetetlen, frusztrált ember van, akik a közösségi oldalakon élik ki a dühüket, és teljesen elzárkóznak minden más állásponttól. A frusztráció forrása sokszor az, hogy az ember csak magára fókuszál, és ilyenkor óhatatlanul felülkerekednek a szorongató kérdések. Ott tartok az életemben, ahol kellene? Oké a párkapcsolatom, a munkám, a családom? Ha ezekre sorban jönnek a nemek, az elképesztően frusztráló, és azt valahol le kell csapolni, másképp elviselhetetlen. Pedig ha a sima lecsapolás helyett például csatlakozol egy közösséghez és elkezdesz a tétlenség helyett csinálni valamit, rájössz, hogy mennyi minden van még a világban, amire te is hatással lehetsz, és már nem lesz szükséged arra, hogy a neten ventillálj. Elkezded valóban tenni az életedet, és nem a saját életed mellett élni.

Nyugodt erő és kedvesség árad belőled, de egy pozitív, érzékeny ember sem lehet mindig vidám. Téged mi dühít fel?

Persze, én is tudok robbanni. A magánéletemben is van, amikor elszakad a cérna és persze bár nagyon igyekszem nem politizálni – olyan közügyek is vannak, amik mellett nem mehetek el szó nélkül. Az SZFE ügye ilyen. Még akkor is, ha ebben az ügyben pusztán azért, mert sok más kollégával együtt a hallgatók mellé álltam, sok támadást kaptam. Sokan érveltek mindenféle tárgyi tudás nélkül, pusztán a hitüket védve, hogy aztán torkon harapják a másikat. Bár alapvetően értelmetlennek tartom az online vitákat, most többször beleálltam, válaszoltam és igyekeztem megérteni a kommentelők motivációját. És néha el is jutottunk oda, hogy ha nem is értettünk egyet, megértettük egymást.

Szakmai vagy emberi kiállásnak vegyük a diákokkal való szolidaritásodat?

Szakmai és emberi véleményem is van a dologról. Az emberi, hogy nehezen tudom elfogadni azt a szemléletet, hogy az SZFE diákjainak csak azért nem lehet igazuk, mert taknyos gyerekek és nem tisztelik a felnőtteket. Én azt gondolom, hogy a tiszteletet ki kell érdemelni, és a fiatalok, a gyerekeink átlátnak rajtunk. Érzik, ha álságosak vagyunk, ha hazudunk, ha csalunk. Szerintem az nagyon rossz üzenet, hogy amint rávilágítanak a hibáinkra, megpróbáljuk lenyomni őket. És azt is gondolom, hogy ahogy a Földet is csak kölcsönbe kaptuk és épp ezeknek a gyerekeknek építjük, nekik csináljuk az SZFE-t is, és a visszajelzésük fontos. Ha jelzik, hogy nekik ez így nem jó, akkor – már csak anyaként is azt mondom – hallgatnunk kell rájuk. Itt ráadásul nem kompromisszumképtelen emberekről van szó. Ők nem azt akarják, hogy legyen minden a szájuk íze szerint, hanem hitelességet, átláthatóságot és párbeszédet szeretnének. Csak szólnak, hogy kihagyták őket valamiből, ami alkotmányos joguk. Az nem lehet, hogy ezt csak így le akarjuk söpörni.

És ki, kik vannak a másik oldalon?

Szerintem nem jó, hogy az SZFE ügyéből politikai oldalak szembenállása lett. Igaz, hogy több, magát baloldalinak vagy liberálisnak valló kolléga állt ki a diákok mellett, de messze nem csak ők. Mégpedig azért, mert ez egy erősen szakmai kérdés is, aminek felül kell írnia a politikát. Emberileg és szakmailag is nagyon szeretném tudni és megérteni, hogy például Vidnyánszky Attila dühe mögött mi van. Hogy mit szeretne mondani, üzenni valójában. Sokan úgy gondolják, hogy itt nem feltétlenül Vidnyánszky Attila saját és nem feltétlenül a szakmai véleményéről van szó... Annyira nem ismerem Attilát, és annyira nem is politizálok, hogy ezt meg tudjam és merjem ítélni. Ugyanakkor úgy gondolom, hogy ő nagyon erősen hisz abban, amit mond. Az viszont már nem jó, ha az ember semmilyen körülmények között nem kérdőjelezi meg a saját igazságát. Muszáj elgondolkodni azon, hogy ha ekkora ellenállás van, akkor biztosan jó-e úgy minden, ahogy én gondolom. Nem tudom, hogy esetleg ilyen mérlegelés áll-e annak hátterében, hogy Attila most viszonylag háttérbe is vonult ebben az ügyben, és nem tudom, mire jut a visszavonultságában.

A szakmának mennyit számít, hogy mire jut Vidnyánszky Attila?

Őt már nem lehet megkerülni ebben az ügyben. És mondjuk ki, hogy ő roppant tehetséges ember, akinek én például láttam elképesztően jó rendezéseit. Szerintem a tehetségét a színház, a művészet szolgálatába kell állítania és felismerni, hogy a saját hite most nem a szakmát szolgálja.

Születhet itt még jó megoldás? Te milyen kimenetelnek örülnél?

Naivitás, tudom, de nem az egyik vagy a másik oldal győzelmét szeretném, hanem egy olyan megegyezést, aminek a végén senkit nem kell lefejezni. Akármilyen mérges is vagyok, nem vágyom arra, hogy mondjuk Attilát lássam földbe döngölve, mert ha ebben az ügyben csak úgy tud nyerni valaki, hogy a másik elvérzik, abból nem fog egyik fél se semmit tanulni. Viszont ha megértjük, hogy mit mond pontosan a másik fél, ha sikerül egy olyan új rendszert szülni, amiben alapvetésként elfogadjuk, hogy egymás nélkül nem létezünk, és pont egy ilyen feloldhatatlannak tűnő ellentétben sikerül mindkét félnek megnyugtató, kompromisszumos megoldást találni, az egy elképesztően klassz példa lenne, amire nagyon büszke lehetne az egész színházi szakma.

Ha már a szakma: kalandos volt az eddigi karriered, tele szinte mesés elemekkel. Kétszeri sikertelen felvételi után Alföldi Róbert csak úgy meghív a Sirályba, komoly anyagi gondokkal küzdesz, amikor egyszer csak jön egy tévés felkérés, és még sorolhatnánk. Isteni közbeavatkozás, sors, szerencse, hogy valahogy mindig úgy adódik, jó helyre kerülsz?

Is-is. Én abban hiszek, hogy nem tudunk más életet élni, mint amihez megkapjuk az alapokat, de az nagyon nem mindegy, hogy mindezt milyen minőségben csináljuk, mennyi tartalommal töltjük meg. Vannak az életedben olyan kihívások, amikkel meg kell küzdened. Mondhatjuk ezeket a keresztjeinknek, sorsnak, vagy a bolygók együttállásának is, de a lényeg, hogy ebből mit csippentesz ki, mit ragadsz meg, hogy oldod fel, az rajtad múlik. Mondok példát is. Ha azzal van dolgod, hogy egyensúlyba hozd magadban az erőt és a gátat, ami ezt keretek között tartja, lehetsz épp szobrász, vagy karatézhatsz: meg fogod érezni az erődet és a falat is, de termékeny módon. De az is egy tapasztalás, ha 180-nal nekimész a fának. Szerintem nekem benne volt a történetemben a színjátszás valamilyen formában, de ahhoz, hogy ebből tényleg színház lehessen, hogy szembe tudjon jönni az Alföldi, az is kellett, hogy mindig ott lebzseljek a színház körül. Otthon ülve nem teljesedett volna be a sorsom.

Gyerekkorom óta tudom: dolgom van a színészettel. Fotó: Győrfi-Forgács Beáta
Gyerekkorom óta tudom: dolgom van a színészettel. Fotó: Győrfi-Forgács Beáta

Nyilatkoztad, hogy nem úgy igaz, hogy kislány korod óta színésznő akartál lenni, hanem úgy, hogy egészen kicsi korodtól tudtad, hogy az leszel. Ma is megvan ez a nagyon pontos belső iránytűd?

Igen, abszolút. És ha épp cikáznak a gondolataim, nem tudom, merre tovább, bajban is vagyok nélküle. Ilyenkor meg kell nyugodnom és nem akarni dönteni mindenáron. Ez nem mindig könnyű, mert közben fél az ember, hogy lemarad. De nem fog. A csöndben megjön a válasz is.

Elképesztően sokféle terepen mozogsz otthonosan: színház, film, tévéfilm, showműsor. Mégsem érzem úgy, mintha elhasználtak volna. Te mit gondolsz erről?

Nem mindig könnyű okosnak lenni abban, hogy az ember mit vállal el, és mit nem, és nagyon örülök a visszajelzésnek, mert ezt belülről megítélni, hogy mennyire kopok el, nehéz. Amikor elvállaltam egy tévés felkérést, volt, hogy megkaptam, hogy miért megyek el „ilyenbe”. Aztán meg olyan visszajelzés is jött, hogy milyen jó lenne többször látni olyanokat a tévében, akik értéket is képviselnek. Szerintem a két dolog nem zárja ki egymást. A régi idők nagy színészeivel megesett, hogy a szilveszteri tévéshow után pár nappal Hamletet játszottak, és a közönség ezt szeretettel fogadta, úgy voltak vele, hogy jaj de jó volt ebben is, abban is. Szerintem az a feladat, hogy az ember mindenhol minőséget akarjon adni, és akkor talán nem használódik el. A tévézéssel ráadásul az a helyzet, hogy nemcsak sokat lehet tanulni belőle, de láthatóvá is tesz, az emberek jobban jönnek miatta a színházba is. Ez nagyon fontos, mert sok olyan fantasztikusan tehetséges kolléga van, akit csak a fanatikus színházba járók ismernek.

Stefanovics Angéla jut eszembe például, akit szintén sokan a tévéből vagy az Anzselika Habpatron csatornáról ismertek meg, miközben zseniális dolgokat csinált színházban, keveseknek...

Például ő – imádom. A tévé olyan, mint a légypapír: elkapja az embereket, akik aztán lehet, hogy kíváncsiak lesznek a színházra is.

Miben láthat a közeljövőben az, aki kíváncsi lett rád?

Ady és Léda levelezéséből készült egy felolvasószínházi est, amit nagyon szeretünk a partneremmel, Bárnai Péterrel. HÉJANÁSZ – Ady. Léda. Párizs. címmel fut a KuglerArt Szalonban, most volt a bemutatója. Amit még nagyon élvezek, az a Rózsavölgyiben a Keresztül-kasul, aminek most vannak a próbái, decemberben pedig bemutatója lesz. És van még egy dolog, amit nagyon várok, de a vírus miatt már kétszer el kellett tolni a bemutató idejét: ez egy sanzonest lesz Liaison címmel, amiben különböző női történetek segítségével a szerelemről fogunk mesélni a harmonikás Babicsek Bernáttal. De a mai próba és más elfoglaltságok előtt most még gyorsan kiszaladok a piacra.

Mustra

Kérjük, támogasd munkánkat te is azzal, hogy engedélyezed a hirdetések megjelenítését az oldalon. Lapunk bevételi forrását ezek a hirdetések jelentik, így elengedhetetlenek ahhoz, hogy cikkeinket ingyenesen olvashassátok.

A hirdetések megjelenését engedélyezheted külön a Dívány.hu oldalra is, vagy a kiegészítő program teljes kikapcsolásával az összes általad látogatott site-ra.