Hadd kezdjem az alapvetéseknél. Nem gondolom, hogy egy embert a külseje határozna meg. Egyáltalán nem gondolom, hogy mindenkinek ugyanúgy kellene kinéznie, vagy hétköznapi embereknek a média által közvetített ideálokhoz kellene igazodniuk. Nem gondolom, hogy párunk, vagy bárki más külsejének minősítése, bírálása az alapvető emberi jogaink közé tartozna. Nem gondolom, hogy testünk karbantartásával kapcsolatban „mindent lehet, csak akarni kell”, mint ahogy azt sem, hogy ugyanakkora erőfeszítés egy átlagembernek megfelelnie a 21. század testideáljainak, mint egy sztárnak. Sőt, azt sem hiszem, hogy erre kellene törekedni. Nem hinném, hogy 40 éves korunkban a húszéves karcsúságunkat kellene kergetnünk, és azt sem, hogy L-es méret fölött nem létezik egészséges testalkat. Ráadásul szerintem menőbb egy jókedvűen hordott úszógumi, mint egy önsanyargatással fenntartott kockahas. És végül: nem hiszem, hogy a párkapcsolatok nagy része az egyik fél túlsúlyának gyarapodása miatt megy tönkre, sőt biztos vagyok benne, hogy egy valódi érzelmeken nyugvó kapcsolatot nem tudnak csak úgy megremegtetni a döngő léptek.
Azt viszont igen, hogy a jó párkapcsolat alapja az egymást segítő kommunikáció lehet, amit még a legnehezebb helyzetekben is érdemes elővenni.
Rögtön itt is egy nehéz helyzet
Te mit tennél, ha azt vennéd észre (igen, az ilyen felismerések egyik napról a másikra szoktak jönni), hogy partnered az utóbbi időben jelentős súlyt szedett fel? Annyit, ami amellett, hogy az egészségére is veszélyes lehet, minden ellenkező igyekezeted ellenére téged is zavar egy kicsit? Ha azt látnád, hogy mindez több, mint egy-egy stresszesebb időszakban szinte kötelező gömbölyödés, vagy a hamarosan ismét aktuális és teljesen élettani téli mackósodás? Ha a gyarapodás nem valamilyen gyógyszeres kezelés hatására, esetleg terhesség során történne, hanem nagyon is jól láthatóan a korábbinál bőségesebb adagok és kevesebb testmozgás számlájára lenne írható? És ha beléd nyilallna a zavarba ejtő érzés, hogy így kevésbé tetszik, mint szokott?
Szólnál neki, hogy klassz lenne, ha megpróbálna változtatni, vagy – elkerülendő a konfliktust és azt, hogy megbántsd – szó nélkül asszisztálnál a folyamathoz? Ugye milyen nehéz kérdés? Egy csomó gondolat kavarog ilyenkor az emberben. Az első nem is kérdés, hanem tény: nyilván a partnered is tudja, hogy mi a helyzet, vagyis ha egészen őszinte vagy magadhoz, a jelzésed inkább arról szólna, hogy téged zavar vagy aggaszt a dolog. És aztán jönnek a kérdések is. Ki vagyok én, hogy beleszóljak abba, mit és mennyit eszik, vagy hogy néz ki. Úristen, nagyon gáz vagyok, hogy a párom gyarapodó súlya ennyire kiakaszt... Nekem mennyire rosszul esne, ha megjegyzést tenne a súlyomra... Nem akarom megbántani. Esetleg: Most komolyan megvárom, míg valami baja lesz? Vagy majd akkor vágom a fejéhez, hogy „különben is, tökre elhíztál”, amikor már annyira haragszom rá, hogy Palvin Barbi testét hordva sem tudna érdekelni?
Hogy döntsem el?
Több szempont segítheti a döntésedet. Ha magadba nézve azt állapítod meg, hogy tulajdonképpen teljesen mindegy, mit csinál a párod, mert jó ideje nem érdekel már nőként/férfiként, súlygyarapodása pedig inkább csak bosszant vagy taszít, ha jelzésed nem több egy verbális fenékberúgásnál, akkor kérlek, ne szólj neki. Inkább arról beszélgessetek, hol romlott el ennyire minden, és egyáltalán van-e még közös jövőtök. Ha szeretnéd, hogy változzon, de tudod, hogy a legtöbb, amit ennek érdekében tenni fogsz, az egy (akármilyen jó szándékú) megjegyzés, kérlek, ne szólj. Ha ugyanis neked fontosabb a saját kényelmed, mint ez az ügy, akkor még nincs itt az ideje a jelzésnek. Ha nem vagy felkészülve arra, hogy egy a súlygyarapodásról szóló beszélgetésben komoly témák kerülnek elő, gyógyultnak hitt sebek tépődnek fel és régi sérelmekkel kell újra foglalkozni, kérlek, ne szólj. Inkább gondold át, mennyit is ér neked ez a kapcsolat.
Ha viszont a szándékaid tisztességesek: ha tényleg aggódsz az egészsége miatt, vagy tényleg úgy vagy, hogy tök oké a mama- vagy papapocak, de plusz hússzal már félsz, hogy kevésbé fog tetszeni, és ha mindemellett kész vagy arra is, hogy az egyszerű jelzésen túl te magad is támogasd a változást, érdemes megkeresned a módját, hogy hogyan tudsz minderről a lehető legpozitívabban beszélni vele.
Mi gátolhat meg?
Ha tényleg segíteni szeretnél a partnerednek, mégis nehezen szánod rá magad, akkor valószínűleg az tart vissza, hogy nem akarod megbántani. Ez tulajdonképpen jó, mert arról tanúskodhat, hogy igenis fontosak neked az érzései, és nem szeretnél neki fájdalmat okozni. Hogy meg tudod-e úszni a megbántást? Valószínűleg nem. A kritikát, legyen bármilyen jobbító szándékú, nagyon nehéz elfogadni, az ember támadva érzi magát, és egy ilyen helyzetben a visszatámadás, a kétségbeesett védekezés vagy a sértett elzárkózás kínálkozik fegyverként. Ha viszont ebből kiindulva, vagy arra számítva, hogy úgysem fog változni a helyzet, inkább csendben maradsz, hosszú távon nemcsak neki ártasz, de magadat is megfosztod a közös jövőtökért való felelősségvállalástól.
Ezen a ponton érdemes lehet egy kis gondolatkísérletbe fogni. Mi lenne, ha egy másik szeretted, mondjuk a gyereked vagy az anyukád indult volna gömbölyödésnek? (Ja, nem mondtuk, de a hízás helyére behelyettesíthetsz más negatív tendenciát, test- vagy szájszagot, teljesen elslamposodott öltözködést vagy hasonlót). Szeretteid esetében sem csak az egészség a tét, egy gyerek esetében ugyanúgy van esztétikai szempont is: a dundi gyerekek könnyen csúfolódás céltáblái lehetnek.
Szó nélkül hagynád, nehogy megbántsd, és ezzel hosszú távon ahhoz asszisztálnál, hogy mások bántsák, hogy beteg legyen, hogy szégyellnie kelljen majd a testét? Vagy vállalnád, hogy nem fog örülni annak, amit mondasz, de inkább te mondd neki, mint a háta mögött súgjanak össze? Ebben az esetben – szerintem legalábbis – jóval egyszerűbb a döntés: azt kell nézni, hosszú távon mi a jó a gyereknek, és ez semmiképpen nem az, hogy asszisztálunk egy káros folyamathoz, igaz?
Mi kell még hozzá?
A legfontosabb talán a megfelelő mennyiségű önkritika. Önkritika, ami egyrészt rávilágít, ha te pontosan ugyanabban a spirálban vagy, még ha rajtad nem is látszik épp. Vagy arra, hogy nagyon is látszik, csak a párod nem mer szólni. Önkritika, ami segít felismerni, mekkora a te felelősséged abban, hogy kisiklott pár dolog, vagy azt, hogy a párkapcsolatotokra és egymásra fordított idő vajon elég volt-e ahhoz az utóbbi időben, hogy a partnered ne egy következő triplasajtos szendvicsben keressen komfortot. Érdemes magadba nézned amiatt is, hogy lásd, vajon egyenlő feltételekkel indultok-e. Könnyű és igazságtalan a három műszakban dolgozó, és este csak a sör-tévé kombóra hitelesített férjet elmarasztalnia annak, akin jóval kisebb a munkaterhelés, mint ahogy nem fair a gyerekek gondjai közt szétszakadó, magára egy perc időt sem találó anyát kárhoztatnia a párjának, aki minden este leugorhat a terembe, mert az ugye alap. Ja, és még egy önelemzés: mi lenne, ha te lennél a másik oldalon? Van köztetek olyan szintű bizalom, nyitottság, működik olyan jól a kommunikáció, hogy egy ilyet túl tudjon élni a kapcsolat?
Félre ne érts, nem minden a te hibád, és szerintem tök jó, hogy kockáztatva egy kellemetlen beszélgetést, visszajelzel az érzéseidről. De mielőtt belevágtok, tényleg érdemes alaposan átgondolni, hogy hol vagy te a párod és a hűtőszekrény tengelyen.
Okés, szólok. De hogyan?
Na, ez már egy konstruktív kérdés, és remek, hogy elhatároztad magad az ügyben. Most jön a neheze. Aki a partnerével szeretne annak testalkatáról beszélni, ingoványos talajra lép, ahol még a legjobb szándék ellenére is rosszul sülhetnek el a dolgok. Mi van akkor, ha egy ártatlannak tűnő utalást teszel arra, hogy lehet, hogy azt a sütit már nem kellene bepuszilni? Nagyjából katasztrófa. Előfordulhat ugyanis, hogy ellentétes hatást érsz el, mint szerettél volna. Kutatás igazolja, hogy azok, akiknek az evési szokásaival kapcsolatban megjegyzést tett a szeretett másik, a későbbiekben hajlamosak voltak a korábbinál is egészségtelenebb szokásokat kialakítani, például sutyiban enni, vagy falásrohamokkal kompenzálni azt az időszakot, amit a párjukkal töltve úgy tettek, mintha nem ettek volna. Ugye hogy te se akarod ezt? A félvállról odavetett megjegyzéseket és az elviccelést egyébként sem javasoljuk. Lehet, hogy te azt akarod érzékeltetni, hogy azért annyira nem komoly a dolog, de a partnered valószínűleg inkább gúnynak veszi majd. Ehelyett inkább:
• Teremts megfelelő közeget
Komoly dologról lesz szó, ami mindenképpen megérdemli, hogy annak megfelelő komolysággal kezeljék: egy odavetett megjegyzésnél jóval többre van szükség. Érdemes a beszélgetéshez nyugodt körülményeket és elegendő időt keresni. Jó, ha mindez a napnak olyan szakaszára esik (például estére), amikor nem kell e-mailekkel és különböző üzenetekkel zsonglőrködnötök, amikor kisebb eséllyel zavarja meg valaki a beszélgetéseteket. De vigyázat: bár a különböző szünetek vagy a szabadság ideje ideálisnak tűnik, ezek az időszakok rendszerint érzelmileg túlfűtöttek, hektikusak, sokszor stresszel járnak, vagyis nem jelentenek megfelelő körülményeket. És egyébként is, ha az év 365 napján nem zavart a dolog, ne a karácsonyfa alatt vagy a tengerparton váljon élet és halál kérdésévé.
• Legyél elfogadó, tiszteletteljes és támogató
Ha azt szeretnéd, hogy mondandód ne ütközzön rögtön ellenállásba, és partnered kisebb eséllyel vegye személyes sértésnek, légy kedves, higgadt és támogató. Nyugodtan vezesd fel a témát kedvességgel, bókkal és a kapcsolatotokra vonatkozó megerősítéssel. Ha ez sikerül, azt az üzenetet is könnyebb átvinned, hogy a változás közös ügyetek és mindkettőtök érdeke. Támogatásodat éreztetheted azzal is, ahogyan beszélsz, mozogsz, ülsz. A szikár karösszefonás helyett ülj nyitottabb, lazább pozícióban, és adj elegendő teret és lehetőséget arra, hogy a partnered is elmondja a témával kapcsolatos észrevételeit.
• Pozitívan kommunikálj
Ne azzal gyere, hogy mekkora baj van, vagy hová vezethet ez az egész, gyere elő inkább konstruktív javaslatokkal arra vonatkozóan, hogy hogyan tudtok kicsit (és hangsúlyozottan együtt) odafigyelni az egészségetekre. Nyomásgyakorlás helyett inkább motiválj, járj elöl jó példával, és keresd a lehetőséget az egészségetekre, a testképetekre és a kapcsolatra is jó hatást gyakorló közös programokra. Annál is inkább, mert mindennek olyan kedvező mellékhatásai lehetnek, mint a több, gyakoribb és élvezetesebb szex. Ahelyett, hogy azt mondanád: „Fogynod kéne kicsit”, inkább úgy fogalmazz: „Szeretném, ha egészségesebben ennél és jobban vigyáznál magadra”. Ne azzal gyere, hogy „Csinálj magaddal valamit”, hanem úgy közelíts, hogy megkérded: „Miben tudok segíteni?” És soha, de soha ne gyere azzal, hogy „Jobban tetszenél, ha lefogynál” – még ha épp ez is a helyzet. Annak eshetősége, hogy elmúlik a partnered iránti romantikus vonzalmad, csak félelemet és szorongást vált ki, ami biztos, hogy nem afelé hat, hogy rendezze a viszonyát az étellel.
• Inkább kérdezz, mint kinyilatkoztass
Az szuper, ha konyítasz valamit a fitneszhez és vannak is ötleteid arra, hogy a partneredet milyen úton-módon lehetne fittebbé tenni. De ez ne jelentse azt, hogy te uralod az egész beszélgetést, vagy érdemi beszélgetés helyett kész fitnesztervet tolsz az orra alá. Remek, hogy te sokat futsz, vagy élsz-halsz a súlyemelésért, de ne várd el tőle, hogy egyből csatlakozzon ezekhez a kedvteléseidhez. Azzal, hogy átveszed az irányítást és nem engeded autonómnak lenni a saját döntéseivel, a saját testével kapcsolatban, a változáshoz szükséges belső motivációt ölöd meg. Inkább kezdjetek el együtt gondolkodni azon, hogy mik azok az óvatos és apró változtatások, amiket beépítve fittebb és egészségesebb lehet a párosotok és a kapcsolatotok.
Mind sérülékenyek vagyunk, önbizalmunk egyik alapja pedig a környezetünk felől érkező visszajelzés. Épp ezért nagyon fontos, hogy tényleg tisztában legyél azzal, milyen komoly dologról van itt szó, és milyen kockázatos, ha nem jól, vagy nem kellő empátiával közelítesz. Lelkierőt csak magadtól kérhetsz, ennek felépítésében segíthet az a gondolat, hogy azzal, hogy jelzel egy ilyen dolgot, példát mutatsz abban, hogy a nehézségekről igenis beszélni kell, hogy együtt még a legnehezebb helyzetek is megoldhatók, és azt is bizonyíthatod, hogy fontos neked a másik.
Hiszen ha nem lenne ez, egyszerűbb lenne Rhett Bttler módjára kisétálni: „Őszintén drágám, fütyülök rá!”.
