Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen a Dívány!
A tisztesség kedvéért azzal kezdem, hogy jelen pillanatban nekem éppúgy életbevágó lesz megfogadni a cikkben szereplő tanácsokat, mint bárkinek, akit megszólít a cikk címe. Ahogy látni fogjuk, biológiailag előre huzalozva vagyunk arra, hogy inkább a negatív dolgokkal foglalkozzunk, mint a pozitívakkal. Ki-ki habitusa szerint, jobban vagy kevésbé. Ráadásul 2020 eddig sem kényeztetett minket az aggasztó események hiányával, és úgy tűnik, ez az év már csak hasonlóan fog folytatódni is. Mégis, nagyjából zéró hasznunk van abból, ha engedünk a gondolataink negatív spiráljának.
Laura Vanderkamnak a Mediumon megjelent írása inspirált ennek a cikknek a megírására, de éppen jókor jött, mert idén már harmadszorra tapasztalom magamon, hogy a világunkra és országunkra ható különös folyamatok kapcsán a kedvem elromlik és szorongani, netán reménytelenkedni kezdek. Ennek az a csalhatatlan jele, hogy szinte függőként tapadok a hírekre, újra és újra elolvasom ugyanannak az aggasztó fordulatnak a különböző interpretációit. Amellett, hogy túl sok felesleges időt töltök ezzel, az általános hangulatom is rosszabb, hamarabb ugrom az egyéb, máskor szóra sem érdemes vagy a pusztán kissé irritáló kategóriába eső dolgokra. Kevesebb jelentőséget tulajdonítok annak, hogy ma is szépen süt a nap, inkább azon morfondírozom, hogy mennyi nagy vihar volt idén, és nyáron nem volt olyan hét, hogy végig jó idő lett volna.
Igaz, én az átlagnál hajlamosabb vagyok talán a mélabúra, de azt hiszem, másokkal is megesik, hogy hosszabb-rövidebb ideig sötéten látják a dolgokat. Fiatalabb koromban ezek a periódusok még sötétebbnek tűntek, hiszen míg benne voltam, azt hittem, hogy most már így is maradok. Aztán megtapasztaltam – az öregedés egyik jutalma –, hogy az ember hangulatának hullámtermészete van, a lent után mindig eljön a fent. Ezt Popper Péter is nagyon szellemesen leírja a Hogyan öljük meg magunkat? című könyvében. Ahogy ezt megértettem, könnyebb lett az ilyen időszakok (amikor valami kudarc ér, amikor nem jönnek össze a dolgok, amikor valami negatív változás történik) elviselése.
Írj nekünk
Szerzőnk, Szalay Ágnes pszichológus, több mint 15 év szervezetfejlesztési tanácsadói tapasztalattal. A SelfGuide pszichológiai műhely egyik alapítója. Coachként támogatja ügyfeleit céljaik megtalálásában és elérésében, legyen szó munkahelyi, vezetői vagy személyes fejlődési igényről. Motivációs elakadással, karrierváltással, stresszkezeléssel, szakmai, vezetői fejlődéssel kapcsolatban lehet hozzá fordulni személyesen, vagy olvasói levélben, melyre (a névtelenséget megőrizve) a Dívány.hu-n is szívesen válaszol.
Persze saját tapasztalat alapon abban is hiszek, hogy az önismeret fejlődésével a hullámok is csökkennek, és beállhat egy derűs, az eseményeket rugalmasabban és pozitívabban kezelő állapot. De ez a 2020 különleges év. Sokkal több ijedelmet és furcsa új helyzetet hoz, mint egy átlagos év, és sokkal több dologtól kell elbúcsúznunk, amit eddig állandónak, adottnak hittünk. Nem árt tehát körülnézni, mit lehet még tenni az ügyben, hogy egy negatív információkat kereső, aggódó, szorongó állapotból kihúzzuk magunkat.
Szomjazunk a negatív információra
Gondolkodásunk, információkeresésünk, észlelésünk negatív irányba torzít. Egy ijesztő, veszélyes ingert sokkal hamarabb észreveszünk, mint egy semlegest vagy jót. Hosszabban nézzük a negatív képeket, mint a pozitívokat. Pici gyerekek észlelik, ha édesanyjuk egy játékot látva félelemmel reagál, és nem nyúlnak hozzá. Ez túlélésünk szempontjából érthető: ha észleljük a veszélyt, inkább életben maradunk, mint ha nem vesszük észre. Ez a negatív iránynak kedvező figyelmi beállítottságunk viszont elvezethet oda, hogy a világot rossz dolgokkal teli, veszélyes helynek éljük meg. Az elménk rááll erre a működésmódra, még jobban szűr a negatív jelekre. Mivel már annyiszor megijedtünk, nagyon jól megedzettük azokat az agyi kapcsolatainkat, melyek a félelemérzetért és a stresszért felelősek, ezért sokkal hamarabb és nagyobb erővel kiváltódnak ezek az érzések.
Ebben nehéz leállítanunk magunkat. Az olyan tanácsok, mint hogy „ne törődj vele”, meg „ne izgulj ezen” általában annyit érnek, mint a „ne gondolj a fehér elefántra”. Ha elhatározom, hogy valamire nem fogok gondolni, máris rágondoltam. Erővel sem az érzéseinket, sem a gondolatainkat nem tudjuk leállítani.
De akkor mit csináljunk?
Fred B. Bryant és Joseph Veroff Savoringcímű 2007-es könyvükben arra mutattak rá, hogy ha fordítva ülünk a lóra, és nem azt nézzük, hogy hogyan könnyebb a negatív eseményeket elviselni, hanem hogy hogyan éljük meg a pozitív élményeket, akkor megszívlelendő tanulságaink lehetnek saját elégedettségünkre nézve. Ha mondjuk két embert nagyjából ugyanannyi pozitív és negatív élmény ér, még mindig lehet, hogy az egyikük boldognak vallja magát, a másikuk pedig elégedetlen és morózus. Mi a különbség köztük? Leginkább az, hogy aki boldog, az szokott tudatos figyelmet szentelni élete jó pillanatainak. Sőt azokat is tudatosan észleli, amik nem különösebben jók, de nem is rosszak. „Most minden oké, nem vagyok boldogtalan.”
Most éppen semmi gond
Ha azt szeretnénk, hogy életünk története ne egy negatív eseményekkel és fenyegető dolgokkal teli sztori legyen, akkor észre kell vennünk a jó pillanatokat. Amint elhatározzuk, hogy tudatosan odafigyelünk azokra az apró dolgokra, mint egy ebéd egy baráttal, a reggeli kávé illata vagy egy jó film, és gondolatban ki is mondjuk, hogy „na, ez most tök jó”, akkor nem eresztődnek el ezek az élmények, hanem az életünk részeivé válnak. Ez most megint egyfajta mindfulness technika: legyél a jelenben, ne az történjen, hogy a tested itt van, a fejed meg az aggasztó jövőben vagy a fájdalmas múltban.
Ahhoz tehát, hogy kevésbé sötéten lássuk a dolgokat, nem a negatív gondolatokat kell elnyomni. Nem a veszélyes információt kell kizárni – bár arra azért jó törekedni, hogy a médiafogyasztásunkat korlátok közé szorítsuk. Hanem beengedni a fényesebb, vidámabb pillanatokat, észlelni és nyugtázni nem csupán azt, ha éppen nagyon jó, hanem azt is, ha éppen nem rossz ez az élet.
