Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Miért van az, hogy nehezen viseljük a munkatársainkat? Egyáltalán lehet ebben általánosítani, másokkal is így van? És mit lehet ezzel a helyzettel kezdeni? Ma erről kérdeztük pszichológus szakértőinket.
Milyen jó lenne olyan közösségben dolgozni, ahol mindenki kedves, nyílt, barátságos, jóindulatú, őszinte, és mindehhez kifogástalanul és lelkesen végzi el a feladatát! Ez azonban ritkán adatik meg, az viszont annál gyakrabban, hogy változatos problémákba szaladunk bele a munkatársainkkal kapcsolatban. Van például, hogy idegesítenek. Nagyon. De vajon ez normális dolog? Ma erről kérdeztük pszichológus szakértőinket, köztük a köztük a SelfGuide pszichológiai műhely alapítóit.
Sorozatunk korábbi részeit itt olvashatod el.
Szalay Ágnes: Két ok van, amire figyelni kell
Sosem képesek becsukni az ajtót, én meg itt ülök a kereszthuzatban! Muszáj itt fecsegni a hátam mögött? Amikor munka van, akkor miért jönnek később és mennek el korábban?! Ne zajongjatok már!!!! Csukd be a konyhaajtót, bejön a kajaszag! Nem hiszem el, hogy nem lehet pontosan elkészíteni ezt a munkát. Ha én észreveszem a hibát, te is észre kellett volna, hogy vedd! Márpedig én nem csinálom így! Nem így szoktam és kész.
Megkérdeztem egy irodában dolgozó ismerősömet a témáról, nulla másodperc gondolkodás után folyékonyan sorolta, hogy náluk mik szoktak felmerülni. Nyilván ezer egyéb okból is idegesíthetnek a kollégák, de ha szeretnél egy próbát tenni, továbbolvasás előtt gondold végig, hogy téged miért idegesítenek a munkatársaid, illetve milyen panaszok szoktak a környezetedben felmerülni. Gondolom, találtál jó pár idegességre okot adó tényezőt.
Mivel éber időnk nagy részét a munkahelyünkön töltjük, és ott teljesen eltérő kulturális hátterű, neveltetésű, vérmérsékletű ember jön össze, teljesen természetes, hogy néha egymás agyára megyünk. Hosszú összezártság után még életed szerelme vagy saját húsod-véred is az agyadra meg, miért lenne ez más a magánéleted szempontjából sokkal kevésbé fontos emberekkel?
Amellett, hogy természetes, nagyon rossz is, ha sokat kell idegeskedned a munkatársaid miatt. Ráadásul van egy csomó dolog, ami szervezéssel, odafigyeléssel kiküszöbölhető lenne. Két tipikus esetet szedtem össze:
Ergonómiai, irodaszervezési okok Sajnos a legtöbb munkahely kialakításánál nem lett elég alaposan végiggondolva, hogy milyen tevékenységekhez milyen térre, elrendezésre van szükség – így gyakori, hogy helyhiány és rossz elosztás miatt keseríti meg teljesen akaratlanul egyik munkatárs a másik életét. Az egyik kolléga elmélyülten dolgozna, a másiknak egész nap telefonálnia kell – amit egyébként ő maga is szeparáltan tenne, ha lenne hova elvonulnia. A konyha az irodához közel van, és akármennyire is csukják az ajtót, egész délután ott terjeng a vegetáriánus kolléga széke körül a pörköltillat. Valakiknek sűrűn kell egyeztetni, mások akkor lendülnek bele, ha megvolt a reggeli fecsegés stb.
Az irodakialakítások egyik új iránya például az activity based working, ahol az irodát úgy alakítják ki, hogy minden elképzelhető irodai viselkedésre legyen alkalmas hely (csendes szoba, beszélgetős rész, kis helyiség telefonálni stb.). A munkatársak pedig aszerint helyezkednek, hogy éppen mit fognak csinálni, milyen térre van szükségük. Ezzel sokat csökkenhet az, hogy mennyit zavarják egymást a különböző tevékenységekben. Még itt is érhet frusztráció, ha foglalt a kedvenc telefonszobád például, de gondos tervezéssel ezek száma leszorítható. Érdemes időről időre újra ránézni arra is, hogy megfelel-e még az elrendezés, vagy alakítsunk ki egy új csendes szobát például. Erre még kisebb anyagi keretekkel rendelkező, „örökölt” irodákban is érdemes lehet rászánni egy napot – meg lehet találni a neuralgikus pontokat és közösen agyalni a jobb megoldáson. Meg úgy általában, nem árt egy kis elrendeződéssel kapcsolatos rugalmasság: a huzat miatt szenvedő kolléga biztosan találhat nem huzatos helyet is, ha lehetőség van a többiekkel egyeztetve változtatni az ülésrenden.
A kollégák személye irritál Elképzelhető, hogy az életedet szenvedésnek éled meg, a munkahelyeden nem azt csinálod, amit szeretnél, nem kapsz elismerést a munkádért, kudarcnak éled meg a napjaid. Néha ilyen esetben könnyebb a frusztrációnak egy tárgyat, egy külső okot találni, például az irritáló kollégát. Ezzel a negatív érzéseid rávetíthetők, és megúszod, hogy szembenézz azzal, hogy az életedben alapvető változtatásokra van szükség. Vannak, akik bárhova kerülnének, így fújnának másokra, mert még nem érzik magukat felkészültnek, hogy saját, belső problémáikon dolgozzanak. De amiatt is találhatod magad ilyen helyzetben, hogy egyszerűen rossz helyen vagy: értékrended, a munkakör céljai, a helyi kultúra nem illenek hozzád. Bármelyik is a helyzet, nem a kolléga további szidalmazásával tudsz rajta segíteni, hanem azzal, ha megvizsgálod a helyzeted, alaposan körbejárod, hogy valójában mi nem stimmel, és elkezdesz dolgozni azon, hogy változtass az életeden.
Sákovics Diana: Érdemes a dolgok mélyére nézni
A rossz érzéseinkben az a nagyon jó, hogy rengeteget tanulhatunk belőlük önmagunkról, a saját működésünkről, az elakadásainkról. Persze ehhez arra van szükség, hogy próbáljuk meg elfogadni a rossz érzések létezését, és ahelyett, hogy minden erőnkkel eltörölni, megszüntetni, tagadni vagy éppen megkérdőjelezni igyekeznénk azokat, inkább nézzük meg őket valamivel alaposabban.
Ebben a konkrét helyzetben tehát ahelyett, hogy azon agyalunk, vajon normális-e, hogy idegesítenek a kollégáink, érdemesebb a következő kérdésekre választ keresni:
- Egy személlyel van bajunk, többekkel, esetleg mindenkivel?
- Korábbi munkahelyeinken is tapasztaltunk hasonlót?
- Konkrétan mi az, ami idegesít?
- Milyen érzések futnak át rajtunk, ha ezekre az idegesítő helyzetekre gondolunk? Düh? Kényelmetlenség? És mi van ezek mögött? Miért dühítő vagy kényelmetlen egy ilyen helyzet?
- Milyennek érezzük, látjuk saját magunkat ezekben a helyzetekben? Milyen szerepbe kerülünk mi magunk ezek által?
- Ezek a helyzetek, érzések, szerepek ismerősek valahonnan, az életünk egy korábbi szakaszából?
Ezek a kérdések segítenek abban, hogy jobban átlássuk a helyzetet, hogy megértsük, hogy a legtöbb esetben nem konkrét cselekedetekre vagy tulajdonságokra vagyunk érzékenyek, hanem arra, amit ezek számunkra üzennek, amit ezek jelentenek nekünk. Az például, hogy valaki rendszeresen késik a megbeszélésekről nem feltétlenül önmagában idegesítő, hanem mondjuk azért, mert úgy érezzük, nem kapjuk meg az alapvető tiszteletet, hogy a másik lenéz bennünket. (Az, hogy ez valóban így van-e –általában nem –, most teljesen lényegtelen.)
Hasonlóan izgalmas információt hordoz az is, ha valakit egyszerűen nem bírunk, ha valahogy alapból taszít bennünket. Ilyenkor is jól jön, ha megnézzük, hogy kire is emlékeztet minket az a másik, milyen érzés a közelében lenni, hogyan látjuk magunkat, amikor ő ott van.
Az ilyen és ehhez hasonló érzékeny pontok felfedezése segít abban, hogy tudjuk, miben érdemes fejlődnünk, min érdemes dolgoznunk magunkban. Ha pedig elindulunk ezen az úton, akkor az érzékeny pontok száma is csökkenni fog, kevésbé idegesítenek majd mások, tehát összességében így van esélyünk a boldogabb mindennapokra.
Csonka Balázs: Persze hogy normális!
Először is, vannak az eleve rettenetesen idegesítő emberek. Az ő közös jellemzőjük, hogy nem igazán reflektálnak saját magukra, miközben nem igazán veszik figyelembe a többiek igényeit. Amellett azonban, hogy viselkedésükben nem tükröződik a felismerés, miszerint nem egyedül vannak a világon, egy munkahelyen a legtöbbször többen vagyunk egy helyiségben. Az ilyen jellegű problémák minden közösségben előjönnek már a szocializáció kezdeteitől (családban, óvodai csoportban, iskolai osztályban, sportegyesületben stb.), a közösségekbe való sikeres beilleszkedés során pedig minden egyes rendszer érvényesíti a saját szabályrendszerét az új belépőkön, aki megtanulja az ottani szokásokat. Mivel egy kultúrán belül a közösségi szabályok jelentős része nagyjából közös alapokra épül, ez általában nem különösebben nehéz. Azokban az esetekben azonban, amikor egy adott viselkedést a közösség nem szabályoz, vagy a betartását nem tudja érvényesíteni, különösen fontossá válik az egyén képessége a határtartásra. Vagyis ki kell tudnunk állni magunkért, mindezt lehetőleg úgy, hogy mi se sértsük meg a közösség szabályait. Ezek a helyzetek asszertív kommunikációval kezelhetők a leghatékonyabban, érdemes ugyanakkor figyelemmel lennünk arra, ha valamiért nehezünkre esik kiállni az érdekeinkért.
Egy másik lehetőség, ha egyszerűen rossz napunk van, hisztisek vagyunk, az élet más területein is rengeteg nyomás nehezedik ránk. Akár az általános hangulatunk az oka, akár érzelmileg vagyunk kimerültek, akár máshonnan származó feszültségeket viszünk magunkkal a munkahelyre, fontos tudatosítanunk, ami bennünk történik. Ha azt észleljük, hogy olyan dolgok idegesítenek, amik egyébként alapjáraton nem tűnnének fel, esélyes, hogy mi vagyunk másképp. Az asszertív önérvényesítés persze ilyenkor is működik – jelezhetjük például a többieknek, hogy nehéz napunk van –, nem mindegy, mit kezdünk ezzel hosszú távon. Egy rossz hangulat, egy nehéz nap teljesen természetes része az életnek, ha azonban tartós feszültségekkel, elhúzódó érzelmi kimerültségben élünk, érdemes számba venni, mivel állunk szemben, min tudunk változtatni.
Fontos szót ejteni még az irritáltság egy harmadik jellemző forrásáról, az atyánkfia szemében lévő szálkáról. Az evangéliumokból ismert metafora igen pontosan írja le a szaknyelven projekciónak nevezett folyamatot. Az ember lelki működésének egy izgalmas jelensége a belső feszültségek kivetülése a külvilágra, ami minden tökéletlensége ellenére rengeteg pszichés feszültségtől óv meg minket. Haragudhatunk az autósra, amiért gyök kettővel pöcsetlenkedik előttünk, félhetünk mások agressziójától, gyűlölhetünk komplett népcsoportokat is olyan nekik tulajdonított jellemzők miatt, amiket valójában magunkban nem tudunk elfogadni. Az el nem fogadást pedig a szocializáció során, a környezetünkben élőktől tanuljuk – a fenti példáknál maradva például egy folyton sürgető vagy egy bántalmazó szülőtől. A gerenda tehát általában már kisgyerekként kialakul, a sürgetett gyerek a siettetésből érzelmi szinten annyit ért, hogy ha lassú, akkor ő nem elfogadható, nem szerethető, végül saját lassúságához ő is úgy fog viszonyulni, ahogy a szülei. Ha azonban ezt ki tudja vetíteni magából, a lassúságot maga helyett másban is utálhatja, ami őt mint személyt már nem érinti.
Ami tehát másokban idegesít, amivel tényleg rendesen fel lehet húzni, az mind olyan dolog, ami elvezethet ahhoz, ahogyan te magaddal tulajdonképpen vagy. Érdemes tehát odafigyelni, mi az irritáció forrása, és ránézni arra, hogyan is vagy te azzal a szálkával, mert végső soron ezek vezethetnek el a saját gerendáidhoz.
Milanovich Domi: Nem az a profizmus, ha úgy dolgozol, mint egy robot
Amikor emberek egy szűkebb csoportja nap mint nap találkozik és együtt dolgozik, akkor pszichológiai értelemben közös rendszert alkot, amelyben minden egyes elem hatással van a többi elem működésére. Ez azt is jelenti, hogy ha zavar támad a gépezetben, akkor nem mindig egyszerű azonosítani a hiba forrását. Ez nem azért fontos, hogy bűnösöket keressünk, hanem azért, hogy konstruktívabb mederbe tudjuk terelni a tagok közötti kölcsönhatásokat. Ehhez önmagunk és a csoport ismeretére egyaránt szükség van.
Annak, hogy a kultúránk sok tekintetben a publikus és a privát szféra merev szétválasztására épül, komoly hátrányai vannak. Az egyik ilyen, hogy a legtöbben arra vagyunk szocializálva, hogy az a profizmus, ha egyáltalán nem beszélünk a munkahelyünkön a személyes életünkről, mintha hatékony robotok lennénk, akiket 9-17 óra között egyáltalán nem nyomasztanak a problémáik, mert ki-be tudják kapcsolgatni az érzéseiket. Az érzelmek viszont általában annál nagyobbra duzzadnak, annál jobban feszítenek minket, minél inkább megpróbáljuk elnyomni őket. Ez rengeteg energiát felemészt a dolgozótól, ahelyett, hogy a nap elején pár mondatban megoszthatná a többiekkel, hogy hogyan érzi magát.
Persze nem arról van szó, hogy kötelező jelleggel, részletekbe menően kellene magánéleti krízisekről beszámolni a kollégáknak. Viszont ha nagyjából képben vagytok, hogy ki miben van, akkor fel tudjátok mérni az egyes tagok érzelmi terhelhetőségének határait, be tudtok segíteni egymásnak, tudtok variálni a feladatokon, így nagyobb eséllyel tudjátok csapatként garantálni az elvégzett munka minőségét. Ha van információtok a másik érzelmi állapotáról, akkor nem a fantáziátokon múlik, hogy mit láttok a viselkedése mögé, így kevesebb tere lesz a projekcióknak. Ha például tudom, hogy a kollégám épp egy fájó szakításon megy keresztül, és hetek óta alig alszik, akkor a fáradékonyságát, a lassabb tempóját, a be-becsúszó hibáit nem lustaságnak vagy nemtörődömségnek tulajdonítom, hanem együtt tudok érezni vele, és türelmet tudok tanúsítani iránta – máris nem idegesít annyira.
A másik lehetséges forgatókönyv, hogy azért idegesítenek a többiek, mert a hiba a te készülékedben van. Erre két dolog utalhat: 1) aki csak lélegzik az irodában, mindenki idegesít; 2) a kollégáid nem igazán változtak, régebben pont ugyanígy viselkedtek, de valamiért csak most kezdtek el idegesíteni. Ha ezt a két dolgot tapasztalod, rögtön gyanakodj, hogy veled, benned történt valami. Velem ez általában akkor szokott előfordulni, amikor egy fontos kapcsolódás lezárul az életemben, és az így keletkezett űrt a már meglévő közösségeimmel akarom betöltetni, többnyire tudattalanul. Ennek eredményeként szigorúbb leszek a családommal vagy a munkatársaimmal, nőnek az elvárásaim. De sokszor van az is, hogy túlságosan rápörgök egy feladatra, vagy azért vagyok ingerlékeny, mert elkezdtem a kiégés felé lépdelni. Ilyenkor tudom, hogy nem a többieket kell piszkálnom, hanem meg kell állnom pihenni, rendezni a soraimat, és megnézni, hogy jó helyen vagyok-e.
