Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Amikor belemegyünk egy szócsatába, sokunkat kimondatlanul is az a fantázia vezet, hogy ha elég ügyesen forgatjuk az érveinket, akkor a másik egyszer csak megadja magát, beismeri, hogy tévedett, nekünk pedig igazunk van, és akkor ez volna a győzelem. Tényleg? Nem lehet, hogy akkor is valami lényegesről maradunk le, ha ez esetleg megtörténik?
A gyerek Steve Almond egyszer hónapokon keresztül azon vitatkozott a legjobb barátjával, hogy egy szigeten játszódó sorozatot tényleg egy szigeten forgattak-e. Ez még a ’70-es években volt, így nem lehetett pár kattintással pontot tenni az ügy végére. A férfi néhány évtizeddel és számtalan más nézeteltéréssel később arra is rájött, hogy mennyire toxikus szerepet töltött be az életében az állandó civakodás. Ma már azt gondolja, hogy ezek a csörték senkit sem tesznek boldogabbá, csak zaklatottabbá. Ezért a Mediumon megjelent cikkében összefoglalt pár szempontot, amelyeket neked is érdemes lehet mérlegelni.
#1 Úgysem tudod megváltoztatni
A legtöbb vitázó szívében ott lobog a szűnni nem akaró vágy, hogy megfelelő retorikával, logikával, kitartással elérje azt, hogy mások legalább a világnak egy kicsi szeletét pont ugyanúgy lássák, ahogyan ő. Ki ne ismerné a részegítő érzést, amikor azt hisszük, hogy igazunk van? Ám a többi ember meggyőzésére tett kísérleteink sokszor eleve kudarcra vannak ítélve. Ha most jobban belegondolsz, hányszor bizonyítottad be valakinek, hogy márpedig neked van igazad, ő pedig téved? Egyrészt az igazság gyakran komplex dolog, nem egy mindent vagy semmit jellegű kérdés. Másrészt az álláspontok közeledése sok esetben inkább a partner nyitottságán múlik, és nem a te érdemed. Persze ettől még fontos, hogy kölcsönösen meg tudjátok ismerni egymás véleményét, de egy ponton túl nem érdemes makacskodni, ha egyikőtökben sem mutatkozik hajlandóság az elmozdulásra.
#2 Ha mindenkit oktatsz, egyre kevesebbet fogsz tanulni
Szinte valamennyi vitában eljön az a szakasz, amikor már alig halljuk meg a másikat. Inkább csak megvárjuk, hogy elmondja a magáét, hogy aztán mi jöhessünk, s újult erővel tudjuk elmagyarázni neki, miért is téved. Amikor a tévedhetetlenség illúziójában tetszelgünk, és tanárként magyarázunk a másiknak, akkor tulajdonképpen fontos tanulási lehetőségtől zárjuk el magunkat. Az egyet nem értések hátterében ugyanis sokszor az áll, hogy egész egyszerűen más pozícióból szemléljük a világot: más a nemünk, az életkorunk, a közegünk, a privilégiumaink, a hátrányaink, így más-más szeletét érzékeljük a valóságnak. Ha folyton csak a saját igazadat hajtod, akkor olyan párbeszédekről maradhatsz le, amelyek hozzáadhatnának a szemléletedhez, tágíthatnák a perspektívádat, különösen akkor, ha amúgy azt a többségi álláspontot képviseled, amelyet mindannyian jól ismerünk, hiszen abban nőttünk fel.
#3 Vita nélkül is el tudsz határolódni
Mindannyiunk életében vannak olyan pillanatok, amikor fontos kiállnunk önmagunkért és másokért, például akkor, amikor igazságtalan, előítéletes vagy bántalmazó viselkedésekkel találkozunk. Érdemes azonban odafigyelni arra, hogy milyen célt tűzünk ki magunk elé ilyenkor. Ha azt várod a helyzettől, hogy a másik rájöjjön a megnyilvánulása helytelenségére és bocsánatot kérjen, akkor jó eséllyel csalódni fogsz. Igazából anélkül is el tudsz határolódni, ha a kommunikációd sikerét nem a másik reakciójától teszed függővé. A kiállásodnak az is a célja lehet, hogy 1) az általad kívánt irányba billentsd el a kevésbé szélsőséges álláspontot képviselőket; 2) kifejezd a szolidaritásodat mindazokkal, akiket sértett az adott gesztus; 3) megerősítsd, hogy az adott közösségben az ilyen viselkedés nem elfogadható. Ezek mind fontos üzenetek, viszont nem kell hozzájuk az, hogy meggyőzni akard a másikat, és a kelleténél több időt, energiát, érzelmi kapacitást áldozz a vitára, főleg akkor, ha az teljesen parttalannak tűnik.
#4 Igyekezz meglátni, hogy miről szól a helyzet valójában
A sértések elválasztanak minket, a sebezhetőség felvállalása viszont összeköt. Mégis sokan nagyon nehezen beszélnek a kiszolgáltatottságukról, nincs gyakorlatuk abban, hogy hogyan mondják el, hogy több figyelemre, szeretetre, megerősítésre vágynának. Amikor megérzik a törékenységüket, akkor gyakran inkább támadásba lendülnek, és piszkálni, cukkolni kezdik a másikat, hogy odafordulást váltsanak ki belőle. Ez persze egy rendkívül destruktív dinamika, de sajnos elég sokszor előfordul. Fontos lenne, hogy amikor valamelyikőtök a szokásosnál ingerültebben viselkedik, akkor megálljatok egy pillanatra, és közösen utána tudjatok járni annak, hogy miről is szól valójában a helyzet. Ha énközlésekben (E/1-ben) meg tudjátok fogalmazni az érzéseiteket, az jó kiindulási alap lehet.
#5 Válaszd a kétséget a bizonyosság helyett
Steve Almond szerint azért is vitázunk annyit, mert körül vagyunk véve olyan megmondóemberekkel, akik teljesen biztosak az igazukban. Éppen ezért sokan azt gondolják, hogy ha a legkisebb kétségüknek hangot adnának, az a gyengeség jele volna, egyfajta szégyen. Így viszont akkor is inkább beleáll mindenki az igazába, amikor párbeszédeket kellene folytatni. Ezért olyan fontos dolgoktól vághatjuk el magunkat, mint az empátia, az őszinteség vagy a kíváncsiság.
Összefoglalva azt mondhatjuk, hogy nagyon jó lenne, ha a vitákban nem legyőzni akarnánk egymást, hanem megérteni. Sokfélék vagyunk, sok szemponttal, sok igazsággal, ebben a diverzitásban pedig rengeteg fejlődési lehetőség rejlik, ha tisztelettel, őszintén és átláthatóan tudunk kommunikálni egymással. Hasznos lehet emlékeznünk Esterházy Péter szavaira is, aki azt mondta: „A bonyolulttól nem kell félni, a zavarostól kell félni.”
