megértés - Dívány

Tudod, mit csinál az, aki azt mondja: „Nagyon adom”? És aki azzal flexel, hogy milyen menő Xboxot kapott? De manapság arra a pénztárosra sem néznek értetlenül, aki, miután megkérdezte a kasszánál éppen aktuális vásárlótól, hogy: „Kártyázunk?”, nem kap elő a farzsebből egy pakli kártyát. Nagyjából azért képben vagy, de megesik, hogy neked sem világos mindig, mit kérdezett chaten a kiskamaszod.

Az egyik legromantikusabb pillanat egy pár életében, amikor úgy döntenek, hogy összeházasodnak. Hogy a boldogságuk tartós legyen, nemcsak a jelennek kell tökéletesnek lenni, hanem a jövőre is gondolni kell. Ezen segíthettek úgy, ha már az esküvő előtt tisztázzátok azokat a dolgokat, melyek később akár komoly nézeteltéréseket okozhatnak.

Édesanyám annyira szeretett iskolába járni, hogy kislányként, miután hazaért, felsorakoztatta a babáit, és leadta nekik az aznapi tananyagot. Időnként számonkérést is tartott, mindegyiküknek készített játék ellenőrzőt, szorgosan vezette a jegyeiket. Nem csoda, hogy később a tanári pályát választotta, és mára több mint 3 évtizede oktatja a diákokat (egyébként abban az iskolában, ahova ő maga is járt annak idején). Ám a gyerekek többsége közel sem élvezi ennyire az iskolát, mint anno az én anyukám. Sokan egyenesen utálnak ott lenni, vagy arról számolnak be, hogy állandóan unatkoznak. Mi lehet a háttérben?

Vannak emberek, akik nem éreznek szexuális vonzalmat mások iránt. Az aszexualitás nem betegség, nem cölibátus, nem az intimitástól való félelem. Sokféle aszex ember van: lehet magas libidójuk, szerethetnek randizni vagy maszturbálni. Nem a sajnálatodra, hanem a megértésedre van szükségük. Sulyok Viktóriával, a Magyar Aszexuális Közösség egyik tagjával készítettünk interjút.

Talán te is felfigyeltél már arra az érdekes mintázatra, ahogyan sokan az érzelmeikről, különösen az emberi kapcsolatokban felbukkanó érzelmeikről beszélnek. Gyakran úgy utalnak rájuk, mintha nekik az égvilágon semmi közük nem lenne hozzájuk, mindig csak valami külső dolog, személy vagy történés készteti őket arra, hogy bizonyos módokon érezzenek. Addig nyaggatott, hogy teljesen kikészültem. Olyat szólt, hogy hirtelen elöntötte az agyamat a düh. Nem támogat eléggé, ezért érzem ilyen elhagyatottnak magam. Ismerős? Miért mondunk ilyeneket?

Jó, hát ilyeneket én is tudok mondani neked, fut át rajtad, amikor a partnered egy vita hevében elkezd durva dolgokat a fejedhez vágni. A konfliktus pillanatok alatt eszkalálódik: ádáz harc indul köztetek, hogy ki-ki bebizonyítsa a saját igaza felsőbbrendűségét. Személyeskedés, régi sérelmek, egymás minősítése. Mindent beleadtok, és miközben rengeteg sérülést okoztok egymásnak, egyre távolabb sodródtok a kiinduló helyzettől, annak megoldási lehetőségeitől. Hogyan lehet megelőzni ezt a negatív spirált?

„Már megint elcsesztem.” „Totál idióta vagyok”. „Hihetetlen, hogy még mindig itt tartok.” Ismerős mondatok? Bár időnként mindannyian beleesünk a túlzott önkritikusság csapdájába, vannak, akiknél a legkisebb hiba is a negatív belső beszéd gyötrő hullámait indítja el, hogy aztán órákig azon pörögjenek, mit csináltak rosszul. Szerencsére van kiút: az önmagunkkal szembeni túlzott szigor ugyanúgy megváltoztatható, mint bármilyen más szokásunk. De csak akkor, ha tudjuk, milyen tényezők tartják fenn.

Véget nem érő kérdések. Állandó rendetlenség. Nehezen lekövethető hangulatváltozások. Újabb és újabb igények. Ha arról van szó, hogyan őrjíthet meg a gyereked, a határ szinte a csillagos ég. Imádjuk őket, de néha nagyon kimerítő tud lenni a velük való foglalkozás. Pláne most, amikor egy csomó minden másért is aggódunk a saját és szeretteink egészségétől kezdve a bevételkiesésen át a jövő alakulásáig. Természetes, hogy rengeteg feszültség keletkezik bennünk. Hogyan érhető el, hogy ne halmozódjon fel, és ne buggyanjon ki, amikor a gyerekeinkkel vagyunk?

Általában próbáljuk magunkat olyan emberekkel körülvenni, akik a miénkhez hasonló értékrend alapján élik az életüket. A harmóniát keressük, egy olyan közeget, amiben otthonosan mozoghatunk.

Amikor belemegyünk egy szócsatába, sokunkat kimondatlanul is az a fantázia vezet, hogy ha elég ügyesen forgatjuk az érveinket, akkor a másik egyszer csak megadja magát, beismeri, hogy tévedett, nekünk pedig igazunk van, és akkor ez volna a győzelem. Tényleg? Nem lehet, hogy akkor is valami lényegesről maradunk le, ha ez esetleg megtörténik?

Elképesztő mennyiségű, évente mintegy 1,5 millió publikáció jelenik meg a lektorált (peer-reviewed) szakfolyóiratokban. Olyan tanulmányokról beszélünk, amelyeket előzetesen független szakértők véleményeztek, így kiállták a tudományos közösség bírálatát. Ettől még nem mondhatni, hogy bárki komolyan érdeklődne irántuk – beleértve magukat a tudósokat is. Becslések szerint ugyanis egy-egy ilyen cikket átlagban alig 10 ember olvas végig, a 80 százaléka meg még azoknak sem, akik egyébként a saját munkájukban hivatkoznak rájuk. Akkor mégis miért van belőlük ennyi?

Közösségi oldalak kommentviharait, ismerőseink csetüzeneteit, de akár az újságokat olvasva is egyre inkább napi tapasztalat: mintha nem lenne már olyan fontos a helyesírás. Ma már nemcsak a Csörnöc-Herpenyő -i képzős alakjával lehet zavarba hozni bármelyikünket, de könnyen megvagyunk ékezetek, központozás, illetve az alany és az állítmány egyeztetése nélkül is. Ártalmas jelenség, vagy csak egyesek túllihegik?