Kutatások szerint az emberek közel 20 százaléka éjjeli bagoly, egy másik 20 százaléka hajnali pacsirta, a maradék 60 százalék pedig valahol a kettő között helyezkedik el. Ma már se szeri, se száma azoknak a tanulmányoknak, amelyek a különböző kronotípusok (azaz hogy általában mikor fekszik és kel valaki) pszichés jóllétre gyakorolt hatását vizsgálják. Ám most egy spanyol tudós közelebb került annak megfejtéséhez, hogy miért is okozhat hosszú távon problémákat, ha rendszeresen sokáig maradunk fenn.
Juan Manuel Antúnez pszichológus arra volt kíváncsi, hogy a baglyok és a pacsirták között mutatkozik-e eltérés abban, hogy mennyire hatékonyan képesek szabályozni az érzéseiket, milyen hiedelmeik vannak a gondolkodási folyamataikról, és mennyire tartják asszertívnek, tehát önérvényesítőnek magukat. A frissen publikált vizsgálat a Malagai Egyetemen zajlott, 2283 fő (1450 férfi, 833 nő) részvételével. A legfontosabb tanulságokat a Research Digest összefoglalója alapján mutatjuk be.
Mi történt a kutatásban?
A kutatásba bevont, 18 és 60 év közötti személyeknek először a kronotípusát mérték fel. Ez alapján kiderült, hogy 28 százalékuk bagoly, 23 százalékuk pedig pacsirta. Ezt követően arra kérték őket, hogy töltsenek ki különböző online kérdőíveket. Megnézték például, hogy milyen gyakorisággal használják az alábbi két érzelemszabályozási stratégia valamelyikét. Az egyik az ún. kognitív újraértékelés, amikor az illető képes átkeretezni egy stresszteli eseményt, hogy a hozzá kapcsolódó negatív érzelmeket csökkenteni tudja (például fenyegetés helyett inkább kihívást lásson benne). A másik stratégia az érzelmek elnyomása, amiről a korábbi kutatások kimutatták, hogy a használata hosszú távon negatív kimenetekkel, a depresszió nagyobb valószínűségével, csökkent jólléttel, önértékeléssel és társas funkcionalitással jár együtt.
Egy másik tételsor a résztvevők metakognícióját vizsgálta, azaz azt, hogy miket gondolnak a gondolkodási folyamataikról és az érzéseikről. Egyetértenek-e például azzal a kijelentéssel, hogy az aggodalom segít a jövőbeni problémák elkerülésében, vagy azzal, hogy állandóan kontrollálniuk kellene a gondolataikat. Végül azt kellett értékelniük a megkérdezetteknek, hogy mennyire asszertívek, azaz mennyire képesek erőszakmentesen, agresszivitás nélkül érvényesíteni a jogaikat és a szempontjaikat.
Sok minden múlik a kronotípuson
Antúnez azt találta, hogy minél közelebb van valaki a pacsirta végponthoz, annál nagyobb a valószínűsége, hogy érzelmei szabályozására az előnyösebb kognitív kiértékelési stratégiát alkalmazza, nem pedig az emóciók elnyomását. Ezzel szemben minél inkább bagoly volt a résztvevő, annál inkább hajlamos volt maladaptív, az alkalmazkodását nem segítő módokon gondolkodni az érzéseiről és a gondolatairól, illetve elnyomni az érzelmeit. Ők voltak azok is, akik a pacsirtákhoz képest rendre alacsonyabb asszertivitással jellemezték magukat. Ezek az eredmények akkor is kimutathatók voltak, amikor a kutatók számításba vették a nemi és az életkorbeli különbségeket is.
A világ nem kedvez a baglyoknak?
A szerző magyarázata szerint a későn fekvő, későn kelő emberek vélhetően azért nem tudják olyan hatékonyan szabályozni az érzéseiket és érvényesíteni a szempontjaikat, mert állandó fáradtsággal küzdenek: egyfajta örökösen kínzó jetlaggel, amit egy olyan társadalmi berendezkedés okoz, amely egyáltalán nem veszi figyelembe a biológiai órájukat, hiszen a legtöbb munkahelyen 8 órakor, legkésőbb 9-kor el kell kezdeni dolgozni. Hasonló problémák merülnek fel a kamaszok esetében is. Hiába alakul át szervezetükben az alvást beindító hormon, a melatonin termelése, ugyanúgy 8-ra kell suliba járniuk, mint a kisebbeknek.
A fenti eredmények kapcsán azonban könnyen elképzelhető fordított irányú összefüggés is. Nem biztos ugyanis, hogy a bagolyság okozza az érzelemszabályozási nehézségeket – előfordulhat, hogy az érzelemszabályozási nehézségek vezetnek oda, hogy valaki csak nagyon későn bír elaludni. Ez nem lenne csoda, hiszen tudvalevő, hogy az alvás komoly szeparációs helyzet, amikor a világ elhalkul körülöttünk, mi pedig óhatatlanul magunkra maradunk az élményeinkkel, a belső, gyakran kifejezetten szorongásteli tartalmainkkal. Ez sokak számára riasztó állapot, amelybe csak a végkimerülés határán képesek beleengedni magukat.
