A feminizmus, erre hajló neve ellenére nem a nőkről, hanem az emberekről, pontosabban a nemek közötti egyenlőségről szól. Épp ezért talán kifejezőbb volna, ha a feministák genderekvalistáknak vagy valami hasonlónak mondanák magukat, igaz, hat szótag hosszúságú jelzőket nem szívesen aggat magára az ember. Képzeljük csak el:
– Genderekvalista vagyok.
– Tibi, szia, örvendek!
Ami pedig a szexrobotokat illeti, azok mostanra már fényévekkel haladták meg a guminő szintjét. A modern kéjandroidok manapság már nem csupán a robotika, de a mesterséges intelligencia újításait is hordozzák, egy jól fejle(szte)tt példány így a szexuális működés mellett rengeteg dologra képes lehet: társalog, sakkozik, tolmácsol stb.
Szexuálpszichológusként többször kérdezték már tőlem, hogy szerintem ez a folyamat hosszú távon helyettesíteni tudja-e majd a prostitúciót, vagyis hogy végső soron robotizálható lesz-e a szexmunka, lesz-e (van-e) szexipari forradalom, élére áll-e Madamme Ludd egy szexrobotokat romboló mozgalomnak és így tovább. Azt válaszoltam, hogy egyszerűen azért nem, mert ez két külön műfaj. Egy szexrobot ugyanis nem egy gépesített nő, hanem egy nőt ábrázoló gép, s így nem a szexmunkások, hanem a vibrátorok és művaginák konkurenciája, illetve gazdasági értelemben helyettesítő terméke. Ahogy Ernest Cline Ready player one című sci-fi regényének főhőse fogalmaz egy virtuális valóságban megélt, szexuális élményekkel teli nap után:
„Akkor szembesültem a kegyetlen valósággal, hogy a virtuális szex, függetlenül attól, mennyire valósághű, valójában semmi más, mint egy túlbecsült, kompjuterizált maszturbálás.
A nap végén továbbra is egy végtelenül magányos, szűz srác voltam, aki épp egy síkosítóval kikent robotot kefélt.”
Legyen a gépnek halleluja!
De térjünk a lényegre! Miért is kéne a feministáknak szexrobot?
Adott, hogy ha ma még drágán is, de mesterséges intelligenciával felszerelt androidokat tudunk előállítani, amelyek képesek a szexuális működés mozdulatait reprodukálni, problémákat képesek megoldani, végigjátszani egy (több) spanyol megnyitással induló sakkjátszmát a bolgár nagymester, Veszelin Topalov stílusában, valamint beszélgetni velünk a lett másodosztályú jégkorongliga középmezőnyéről. Joggal merül fel tehát a kérdés: mi mindent tudhatnak még?
Levihetnék például a szemetet. Kivasalhatnák a pólómat. Persze csak akkor, ha túl sok ruha került a dobba vagy túl magas fordulatszámra állították a centrifugát, és ezért rettenetesen begyűrte a gép. Lemehetnének a boltba tejfölért. Kitakaríthatnák a lakást. Bepakolhatnák a mosogatógépet. Vagy ki. Meglocsolhatnák a virágokat.
Nem szeretnék úgy tenni, mintha a nemek közötti egyenlőtlenségekért kizárólag a házimunka elosztása (vagy el nem osztása) volna a felelős. Lehet és kell is erről globálisan, társadalmi szinten beszélni, az egyenjogúságot kormányzati és szakpolitikai döntésekkel segíteni, a nemek közötti egyenlőség a mindennapokban azonban mégiscsak ott kezdődik, hogy amikor a férfi leviszi a szemetet vagy meghámozza a zöldséget, akkor nem a nőnek segít, hanem részt vállal a közösből. Kettőpontnullás verzióban pedig épp ez a közös lehet kevesebb, ha nem két-, hanem háromfelé oszlik, ideértve, hogy a robotokkal egyáltalán nem kell igazságosnak lennünk.
Ahelyett tehát, hogy a modern technikát orgazmusok előállítására hasznosítanánk, tehetnénk vele párkapcsolataink, társadalmunk, végső soron pedig egész életünk boldogabbá tételéért is. Hétköznapi élményeinkből, de empirikus kutatásokból is jól tudjuk ugyanis, hogy a pénzt leginkább időre érdemes cserélnünk (költenünk), ahogy azt is, hogy a terhek egyenlő elosztása mennyivel élhetőbbé tesz egy párkapcsolatot, míg a kötelezettségek állandó nyomása nemcsak egyénként hat ránk, de párunkkal, s így a kapcsolatunkkal sem marad annyi energiánk foglalkozni.
Volt is, lesz is
A folyamat egyik oldalról sem új. Egyrészt tudjuk, hogy elektromos vibrátor is előbb volt, mint elektromos vasaló, végül pedig mindkettő lett, nem is különösebben drágán. Másrészt nyilván itt vannak a legkülönfélébb okos háztartási gépek is, melyek ugyancsak sokat könnyítenek a hétköznapjainkon.
Egy ekkora változáshoz rendkívül rugalmasnak kell ugyanakkor lennünk. Hiszen mi lesz a házimunka egyéni és társas funkcióival? Mi lesz például azokkal, akiknek a fűnyírás a relaxált agyzsibbasztásról szólt, vagy akiknek a mosogatás egyfajta kikapcsolódás volt? Mi lesz azokkal, akik a szívességek szeretetnyelvét beszélik, és ilyen gesztusokkal tudnak igazán kedveskedni párjuknak? Vagy akiknek a közös bevásárlás épp annyira program, mint kötelezettség? Mire lehet büszke eztán az, aki eddig otthona csillogó tisztaságára volt az? Mennyivel lesz egyenlőbb valaki, aki gyakran hallja a párjától, hogy csak otthon ül, míg ő keresi a pénzt, most pedig szó szerint semmi dolga, mert mindent a robot csinál? Túl könnyű lenne erre azt mondani, hogy ők majd nem vesznek robotot, vagy másra programozzák.
Hiszen a hétköznapi feladatok terhei, örömei és funkciói szorosan összefonódva vannak jelen az életünkben, és szétválaszthatatlanul ágyazódnak be kapcsolataink dinamikájába. Az tehát, hogy a terhektől megszabaduljunk, óriási átrendeződést kíván nemcsak egyénileg, de közösen, kapcsolati szerepeinkben is. Nem kapunk ugyanis mást, mint lehetőséget, ami nem kevés ugyan, de élnünk nekünk kell tudnunk vele.
