Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Világszerte 40 másodpercenként hal meg egy öngyilkos. Az adat több mint riasztó – olyasmi, amivel mindenképpen kezdeni kell valamit. De kitűzhető-e célként az öngyilkosság teljes felszámolása? Ez már nem ennyire egyértelmű.
A zéró öngyilkosság „mozgalom” Detroitból indult el – egy itt kifejlesztett, és elsősorban lelki és mentális betegeket ápoló intézményekre tervezett program eredményei világszintű igényt indítottak el az öngyilkosság teljes felszámolására. Elsőre nem is hangzik rosszul. Arról, hogy a szakemberek miért intenek mégis óvatosságra, és miért lehet akár kontraproduktív is ez a törekvés, a NewScientist írt nemrégiben.
Megelőzhető az öngyilkosság?
Az öngyilkosságok számának csökkentésére már korábban is voltak kísérletek – elsősorban olyanok, melyek a tett fizikai kivitelezését kívánták nehezíteni vagy akár lehetetlenné tenni.
Az ötvenes-hatvanas évekig világszerte gyakori módja volt az öngyilkosságnak a konyhai gáztűzhely csapjának megnyitása, majd begyújtás híján a gáz belélegzése. A hatvanas évtizedben azonban egyrészt változtattak ezeknek a közfelhasználású gázoknak az összetételén, másrészt a gáztűzhelyek konstrukciója is öngyilkosságbiztossá vált lassan – ma már nem lehet őket „csak úgy” nyitva hagyni. A fenti intézkedések hatására az öngyilkossági ráta az évtized végére harmadával csökkent az Egyesült Királyságban.
A kilencvenes évek végén a paracetamol típusú fájdalomcsillapítók kiszerelését csökkentették drasztikusan, ennek hatására 10 évvel később a paracetamoltúladagolással elkövetett öngyilkosságok száma esett vissza a felére. Vagyis az, hogy az öngyilkosság elkövetéséhez használt eszköz mennyire volt elérhető, drasztikusan befolyásolta az öngyilkosságok számát.
A fenti esetek azt mutatják, hogy az öngyilkosság gondolata sok esetben illékony, és
„ha a veszélyeztetett embereket távol tudjuk tartani a károkozásra képes eszközöktől, akkor akár emberéleteket is menthetünk”
– mondja Keith Hawton, az Oxford Egyetem munkatársa.
A szakember beszámolt egy esetről, amikor egyik páciense túlélte, hogy levetette magát egy hídról. Bár súlyosan megsérült, több csontja eltörött, a vízbe érkezés utáni első gondolata az volt, hogy mihamarabb a partra juthasson – már nem akart meghalni. Hawton szerint sok olyan ember értékeli át a korábbi meggyőződését, aki túlélt egy öngyilkossági kísérletet, ezért mindenképpen fontos lenne legalább a külső tényezőket úgy befolyásolni, hogy megnehezítsék az öngyilkosságot.
Na de mégis hogyan?
A különböző mentális betegeket gondozó intézményekben szigorú protokoll van érvényben arra nézve, hogy hogyan lehet a betegek környezetét öngyilkosságbiztossá tenni azzal, hogy a veszélyes és potenciálisan sérülést okozó tárgyakat a páciensektől elzárva tartják, vagy megpróbálják lehetetlenné tenni például az önakasztást. Emellett ezekben az intézményekben igyekeznek azt is monitorozni, hogy az egyes betegek esetében mekkora az öngyilkosság kockázata, s ennek megfelelően döntenek az esetlegesen szükséges intézkedésekről.
Zéró öngyilkosság
A fenti rutinok képezték a Henry Ford Egészségügyi Rendszerből induló, zéróöngyilkosság-terv néven híressé vált program alapját is. Az intézményben a fenti elemek mellett további komplex eljárásokat dolgoztak ki a felvételre kerülő betegek szűrésére, melynek a része volt a páciensek részletes kikérdezése is azzal kapcsolatban, hogy terveznek-e (terveztek-e valaha) öngyilkosságot, illetve, hogy ha igen, akkor milyen eszközzel.
Az így kapott információk alapján aztán megelőző intézkedéseket foganatosítottak, például a család segítségével az otthoni lőfegyverek eltávolítását kérték, ha a beteg lőfegyvert jelölt meg, mint lehetséges öngyilkossági módot. Ez az USA-ban kiemelten fontos, hiszen a fegyver által bekövetkezett haláleseteknek mintegy kétharmad része öngyilkosság. Edward Coffey, a program kidolgozásában részt vevő egyik szakember elmondja: „Érdekes, hogy míg sokan azt gondolják, az elvett eszköz helyett könnyen talál mást, aki akar, a tapasztalatok azt mutatják, hogy valóban csökkenti az öngyilkosság esélyét, ha kivonjuk a forgalomból azt az eszközt, amivel esetleg már el is képzelte az öngyilkosságot a beteg.”
A program részeként széles körű hozzáférést biztosítottak a pácienseknek egyéb orvosi szolgáltatásokhoz, illetve vészforgatókönyveket dolgoztak ki – a beteggel közösen – annak érdekében, hogy ha öngyilkossági gondolatai támadnának, tudja, kihez fordulhat, kit hívhat fel.
Tendenciák
Az eredmények valóban biztatóak. Az elmúlt évtizedben az öngyilkossági ráta azokban az intézményekben, ahol ehhez a megelőző csomaghoz hozzáfértek, folyamatosan csökkent, majd a 2009-es évben elérte az áhított zérót is. A program kidolgozói ekkor elkezdték publikálni az eredményeket, melyek így ismertté váltak, és több mint 100 országban dolgoznak ma már a program alapján. A filozófia mindenhol ugyanaz: nincs olyan, hogy megelőzhetetlen öngyilkosság. A program támogatóinak körébe olyan gyászoló szülők is tartoznak, akik remélik, hogy a kezdeményezéstől és a jobb öngyilkosság előrejelzésektől azt érezhetik majd, nem volt hiábavaló gyermekük halála.
Miért szkeptikusak mégis sokan?
Az egyik probléma azzal, hogy ezt a programot ilyen széles körben felkapták, hogy elsősorban a jól hangzó szlogen terjedt el, a mögötte lévő tapasztalatok és kétségek kevésbé. „Egyelőre a program egyik eleméről sem bizonyították még be, hogy valóban hatékony lehet széles körben, és eleve vannak kétségek az öngyilkossági hajlandóság kérdőíves mérésével kapcsolatban” – mondja Hawton. Bár a statisztikák szerint azoknak a körében, akik a magasabb öngyilkossági rizikójú csoportba tartoztak a monitorozás szerint, valóban nagyobb eséllyel történt is öngyilkosság, de az öngyilkosok fele az alacsonyabb kockázati csoportba tartozott. A felmérések így korántsem nevezhetők pontosnak.
De akkor hogyhogy Detroitban ilyen jók a számok?
Az eredmények kissé csalókák. Az igaz, hogy jelenleg a Henry Ford Egészségügyi Rendszer betegeinek körében alacsonyabb az öngyilkossági ráta, mint korábban, de ez a javuló tendencia már a program bevezetése előtt elkezdődött, és az évi öngyilkosságok száma jelenleg inkább átlagosnak mondható. Ráadásul az öngyilkosság ritka esemény, 10 000 emberből egyet érint, így az intézetekben is olyan alacsony ezeknek az eseteknek száma, hogy egy olyan év, amikor ez épp nulla, akár véletlenszerűen is becsúszhat.
Félrevezető az is – legalábbis, ha a zéró öngyilkosságot össztársadalmi elvárásként képzeljük el, ahogyan sokan mostanában teszik – hogy az adatok pszichiátriai kezelés alatt álló betegekre vonatkoznak, pedig 10 öngyilkosból hét egyáltalán nem áll kezelés alatt. A cél éppen az lenne, hogy azokat is elérjük, akik jelenleg nincsenek a látóterünkben – mondja David Gunnell, a Bristoli Egyetem munkatársa.
Mi ezzel a baj?
A probléma az, hogy a zéró öngyilkosság szlogenjét politikusok is a zászlajukra tűzték, és olyan össztársadalmi egészségcélként jelölik meg, mely egyszerűen utópisztikus. Londonban például városi, Svédországban pedig országos szintű koncepció lett belőle, mintha elfelejtették volna, hogy ez egy szűkebb kockázati csoport, a mentális betegek csoportja számára, és közülük is csak az ellátottakra lett kifejlesztve.
Svédországban máris sok támadás érte a programot, mert az eredményei nem mérhetőek, és nem hozott olyan új információt, amit az öngyilkossági ráta csökkentésére lehetne használni – állítja Herman Holm, a Malmői Egyetemi Kórház munkatársa.
Holm arra is figyelmeztet, hogy a szigorúbb monitorozás miatt sok olyan kötelező eljárást kell bevezetni, mely a betegek szabadságjogainak korlátozásával járhat.
Az, hogy egy magára esetlegesen veszélyes beteget az intézményben kell-e tartani, vagy haza lehet engedni, eleve nagyon kényes terep. Holm attól tart, hogy az orvosok kényszerűen korlátozni fogják betegeik jogait, ha a zéró öngyilkosság kívánalmának akarnak megfelelni. Simon Wessely, a brit Pszichiátriai Társaság elnöke pedig attól tart, hogy a munkatársakban is komoly feszültséget és csalódottságot kelt, ha nem tudják elérni ezt az irreális célt.
További kétségeket ébreszt, hogy az állítás, miszerint minden öngyilkosság megelőzhető, negatív üzenetet közvetít a gyászoló családoknak is: ők megakadályozhatták volna?
Wessely szerint határozott nem a válasz. Öngyilkosság mindig is volt, utópisztikus, felesleges és túlzó elvárás a „zéró öngyilkosság” cél elérése pusztán azért, mert egy-egy intézményben sikerült megvalósítani.
Ha ön is úgy érzi, segítségre lenne szüksége, hívja a krízishelyzetben lévőknek rendszeresített, ingyenesen hívható 116-123 vagy 06 80 820 111 telefonszámot! Kérjük, olvassa el ezt az oldalt! Amennyiben másért aggódik, ezt az oldalt ajánljuk figyelmébe.
