Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
A gonoszság egyidős az emberiséggel. Amióta itt élünk ezen a bolygón, próbáljuk megérteni, hogy képesek embertársaink olyan szörnyű kegyetlenségekre, szemétségekre, melyekkel tele vannak a történelemkönyvek és a híradók. Mindennapjainkban is könnyen címkézünk valakit ilyen vagy olyan dolgai miatt rossz embernek. De mit kezd ezzel a pszichológia?
A gonoszság kutatása, érthető módon, a második világháború után divatos téma volt. Számtalan pszichológust foglalkoztatott, hogy mi vihette rá a háború üzemszerű kegyetlenségeire az embereket. Ezek a vizsgálatok főként azt tűzték ki célul, hogy választ adjanak arra, „normális”, átlagemberek hogyan követhettek el brutális dolgokat. A társadalmi érdeklődést és a kutatók kreativitását mutatja, hogy máig a leghíresebb kísérletek között vannak azok, melyek ekkortájt születtek, még ha hitelességüket és etikusságukat azóta meg is kérdőjelezzük. A hétköznapi gonoszság vizsgálatában Philip Zimbardo volt a legkitartóbb, 2007-ben majd' harminc év eredményeit összegezve jelent meg a könyve a Lucifer-effektusról. Ő is a körülmények kényszerítő hatásáról, a hatalom részegítő erejéről ír – vagyis arról, hogy egy alapvetően rendes ember hogyan dobhatja félre azokat az etikai alapnormákat, melyeket már a tízparancsolat is tartalmaz.
De mi van azokkal, akiknek a személyiségében kódolva van az antiszociális hajlam? Akik nem egyszerűen rosszat tesznek, hanem valamilyen szempontból élvezetet, örömet lelnek abban, hogy másoknak ártsanak, vagy saját magukat mások kárára előnyös helyzetbe hozzák? Egoisták, pszichopaták, szociopaták, szadisták, narcisztikusok…
Velük is foglalkoztak a pszichológusok. Nagy mérföldkő, a mostani gondolkodásunkat meghatározó lépés volt a pszichológiai szemlélet beemelése a kriminológiába. Így született meg a sorozatgyilkos fogalma például, amivel ma tele vannak a filmek és a sorozatok. Ezt a folyamatot elég realisztikusan mutatja be a Mindhunter című sorozat.
Hol tartunk ma az emberi személyiség sötét oldalának vizsgálatában?
Néhány éve Del Paulhus személyiségpszichológus állította fel a „sötét oldal” négy típusát. Paulhus abban nagyon jó, hogy tudományos módszerekkel kimutassa a különbségeket, olyan tipológiát dolgozzon ki, ami pontos és mentes a csúsztatásoktól, összemosásoktól. Hosszú időn át foglalkozott azzal, hogy tipizálja azokat a személyiségjegyeket, melyekkel a hétköznapjainkban is találkozhatunk, és amelyek immorális, másoknak ártó viselkedésre teszik alkalmassá a hordozóikat. Az általa felállított négyes: a nem klinikai pszichopata, a narcisztikus, a machiavellista és a hétköznapi szadista.
Ezek a típusok mind hajlamosak a hidegszívű kegyetlenségre, de vannak különbségek is köztük. Amiben megegyeznek, hogy általában extrovertáltak, és képesek jó első benyomást kelteni, megkedveltetni magukat, mielőtt nyomorúságossá tennék azok életét, akiket később kihasználnak. Ugyanakkor különböznek is egymástól. A narcisztikusok nagyzoló önreklámozók, akiknek folyamatosan csodálatra van szükségük. A machiavellizmus főként mesteri manipulációt jelent, úgy forgatnak ki a vagyonodból, hogy észre sem veszed, csak amikor már késő. A pszichopaták a legelvetemültebbek, manipulálnak és sérülést okoznak, mindezt az empátia teljes hiányával teszik, legkevésbé sem érdekli őket, hogy mások mit éreznek.
Mindhárom eddigi egy-egy személyiségjegy, melyekből lehet egy emberben több vagy kevesebb. Például lehet valaki alacsonyabb pontszámot mutató a pszichopátia- vagy nárcizmusskálán, ami alkalmassá teszi őt arra, hogy a normál életben működjön, sőt sikeres legyen. Ezek a személyiségtípusok remekül tudnak teljesíteni egy állásinterjún, hiszen nem szoronganak, cseppet sem érdekli őket mások véleménye. A hétköznapi szadisták nem ilyen mesterei mások megtévesztésének, ők egyszerűen csak örömet lelnek a fájdalom okozásban.
Paulhus állítja, hogy ez a négy típus nem összemosható, világosan különböznek a viselkedésüket meghatározó mögöttes mechanizmusokban. És fontos ezt megismerni. Például egy rendőrfelvételin nem elég kiszűrni a narcisztikust vagy pszichopatát, mert a hétköznapi szadista nem olyan, mint ezek, mégis elég problémás lehet, ha gumibotot vagy fegyvert kap a kezébe.
Mégis van közös minden „gonosz emberben”?
Tavaly a koppenhágai egyetem kutatói viszont kimutattak egy olyan faktort, ami minden, a személyiség sötét oldalához tartozó emberre jellemző lehet. D-faktornak nevezték, ami a sötét oldalra, (dark side) utal. Magyarul fordíthatnánk G-faktornak is, kiindulva a gonosz szóból, de a G-nap óta elhíresült másik jelentésből is.
A G-faktor kimutatói, Zettler professzor és munkatársai azt állítják, hogy bár van sok különbség azokban a személyiségjegyekben, amiket antiszociálisnak nevezhetünk, mégis van az ilyen viselkedések mélyén egy közös nevező. Igaz, hogy egy narcisztikus más, mint egy szadista, de az eredmények szerint aki ezen az általuk kidolgozott G-skálán magasabb értéket mutat, az magasabb pontszámot fog kapni más, sötét személyiségjegyeket mérő skálán is. Az intelligenciához hasonlítják a G-faktort, ami szintén egy nehezen megfogható fogalom, de jellemző rá, hogy aki az egyik típusú IQ-teszten jól teljesít, az a másikon is jól fog.
A G-faktor magja pedig az, hogy az egyénnek van egy általános beállítódása, hogy a saját hasznát maximalizálja, másokét pedig vagy ne vegye figyelembe, vagy kifejezetten rosszindulatúan csökkenteni akarja. Ezt a késztetést pedig mindenféle hitrendszerrel igazolja, ami megvédi őt a bűntudattól, szégyentől és egyéb kellemetlen érzésektől, amiket a lelkiismerete okozhatna. Azt állítják, hogy az egyes típusok csak abban különböznek egymástól, hogy a G-faktor mely eleme erősebb náluk. Például a narcisztikusnál az önigazolás van nagyon erőteljesen jelen, míg a szadistánál a másik szenvedése miatt érzett öröm kerül előtérbe.
A gyakorlatban ez azt is jelenti, hogy akinél gyakran előfordul a rosszindulatú viselkedésnek az egyik fajtája, például örömét leli abban, hogy megaláz másokat; annál jóval valószínűbb, hogy más ártalmas viselkedések is megjelennek, például, hogy lopni vagy csalni fog. Zettlerék szerint mind a terapeutáknak, mind a közvéleménynek érdemes megismerni, hogyan is jelenik meg a G-faktor, hiszen ez sok rossz döntéstől megkímélhet minket.
Azért az továbbra is kerülendő, hogy egy emberre rásüssük a gonosz bélyeget pusztán azért, mert a saját érdekét előtérbe helyezi. Zettlerék kutatása inkább irányt ad további kutatásokhoz, illetve a G-faktor (ha van ilyen) vizsgálatához.
