Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Milyen hatással van a hétköznapi valóságunkra, ha egy komplett közösségként régóta velünk élő sérelmek miatt áldozatnak érezzük magukat? Erről kérdeztük Kővágó Pál pszichológust, aki évek óta kutatja a magyarok kollektív áldozati tudatának dinamikáját és hatásait.
A muhi csata. Mohács. Negyvennyolc. Ötvenhat. A vesztes világháborúk. Hatszázezer zsidó polgártársunk meggyilkolása, a Don-kanyar, a málenkij robot, Haynau és Péter Gábor, Szálasi és Rákosi... Magyarország történelme nem szűkölködött fájdalmas aktusokban, mégis, ma a legtöbb magyar az 1920-ban aláírt trianoni békediktátumot tartja történelmünk legfájóbb pontjának. De hova vezethet egy múltbéli traumákon alapuló, generációkon át öröklődő gondolkodásmód? Mi történhet, ha „megszállottan" vagy túl sokáig ragaszkodunk hozzá? És egyáltalán hogyan alakul ki a kollektív áldozattudat? Utánajártunk.
Kollektív áldozatszerepről akkor beszélünk, ha egy csoport a sorozatos, más csoportoktól elszenvedett, igazságtalannak vélt sérelmek nyomán tartósan azonosul az áldozat szerepkörrel. Az áldozati élmény mélyen beágyazódik a kultúrába, általános világszemléletként meghatározza a csoport további csoportközi tapasztalataihoz való viszonyulást és továbbadódik a kollektív emlékezeti reprezentációkban.
A kollektív áldozati szerep egyik fontos szempontja, hogy a sérelem valójában a múltban történt, a csoport tagjai mégis a jelenben élik meg a hozzá fűződő érzéseiket. Komoly traumát okozhat egy természeti katasztrófa is, de amikor a szociálpszichológusok kollektív áldozatiságról beszélnek, akkor emberek által elkövetett sérelmekre gondolnak. Ennek az áldozati élménynek általában van alapja, nem biztos azonban, hogy teljes mértékben úgy történt az adott esemény, ahogy az a kollektív emlékezetben jelen van, illetve nem biztos, hogy azok a hibásak, akikről én azt gondolom, hogy vétkeztek a csoportom ellen.
„A múlt torzítása egy énvédő mechanizmusként működik, hiszen a sérült társas identitásomat azzal a tudattal védhetem meg, hogy én nem hibáztam, mások vétettek ellenem, ez pedig nem feltétlenül egy tudatos torzítás, de a hatalom – ez alatt a mindenkori hatalmat értem – akár érdekelt is lehet a múlt egy bizonyos reprezentációjának elkészítésében. Ha pedig azt gondolom, hogy itt velünk nagyon kiszúrtak, és a történtekért mi nem tartozunk semmilyen felelősséggel, akkor érintetlen marad az az illúzióm, hogy az én csoportom jó, vagy akár tökéletes" – magyarázza Kővágó Pál pszichológus.
A hazai kutatások szerint több mint 150 éve abszolút él a magyarokban egy nemzeti szintű áldozatiságélmény, mely alapvetően a nemzetállamok és a nemzeti identitás létrejöttéhez kapcsolódik. De ha nagyon pesszimisták akarunk lenni, akkor visszamehetünk az időben az 1500-as évekig, a törökökkel szembeni veszteségek óta ugyanis a magyar történelemben egy-két kivételtől eltekintve csakis olyan dolgok történtek, melyekben mi áldozatoknak érezhetjük magunkat. És hogy milyen következményekkel járhat, ha beleragadunk az önsajnálatba?
Egyrészt tehetetlenség- és feleslegességérzést szülhet, hiszen azok, akik megtanulták, hogy akármivel is próbálkoztak a múltban, az általában kudarccal, vereséggel végződött, csekély eséllyel akarnak erőfeszítéseket tenni azért, hogy jobbra forduljon a sorsuk. De a reményvesztett állapot csak egy a lehetséges következmények közül, melyeket elsősorban az határoz meg, hogy exkluzív vagy inkluzív áldozatiságról van-e szó.
A versengő áldozatiság
A kollektív áldozatiság szerepérzés segíthet megküzdeni a kezelhetetlen konfliktusokból származó stresszel, elősegítheti, hogy törődjenek velünk, és proszociális, empatikus viselkedést is kiválthat belőlünk. Ez utóbbi az inkluzív áldozatiság, amikor a csoport hajlamos arra, hogy sorsközösséget vállaljon, vagy akár összefogjon más csoportokkal, akik szintén áldozatnak tekintik magukat. Ugyanakkor a sérelmek legalább ilyen könnyen fordulhatnak át mások iránti agresszióba, még tovább fokozva a társadalmi csoportok közötti feszültségeket.
Az exkluzív áldozati tudat az, amikor azt feltételezem, hogy az én csoportom különösen sokat szenvedett, hogy különösen igazságtalan dolgok történtek velünk - olyanok, amik másokkal nem.
„Ebből kifolyólag egyrészt gyanakvó és ellenséges leszek más csoportokkal - kisebbségekkel vagy nemzetekkel – szemben, mert azt gondolom, hogy ők az én csoportom büszkeségére, integritására rá akarnak törni. Másrészt abban vagyok motivált, hogy elnyomjam más csoportok törekvéseit arra, hogy azok a saját szenvedéseiket feldolgozzák, vagyis mindenáron versengeni akarok azért, hogy elismerjék a traumámat mások szenvedéseivel szemben. Magyarországon például gyakran éri támadás a roma holokausztról megemlékezőket, hogy milyen alapon szerveznek bármilyen megemlékezést, amikor a magyarok szenvedtek a legtöbbet. Egy kutatásunkban pedig azt találtuk, hogy akik szemében a kommunizmus áldozatainak elismerése a zsidóság traumája miatt szorul háttérbe, vagyis akik versengő áldozattudatot mutatnak, sokkal hajlamosabbak antiszemita attitűdökre” – mondja a pszichológus.
Egy 12 európai ország bevonásával végzett összehasonlító vizsgálatukban pedig azt találták, hogy a magyarok az exkluzív áldozattudat szempontjából Európában a középmezőnyben vannak. Ez még nem is hangzik olyan rosszul, csakhogy az inkluzív áldozattudat szempontjából viszont abszolút sereghajtók vagyunk.
„Az exkluzív áldozattudatnak a csoport koherenciájának szempontjából van egy óriási rövidtávú előnye, mégpedig az, hogy növeli a csoporttal való azonosulás esélyét, ez a dinamika pedig nagyon jól érzékelhető ma Magyarországon, hiszen a csapból is az folyik hogy veszélyben vagyunk, mert fogy a magyar meg jön az ellenség, aki szépen tönkretesz majd minket, és hogy tartsunk össze nagyon, mindenki mást rekesszünk ki, aki el akarja veszejteni a nemzetet, még akkor is, ha ők is magyar emberek - legalábbis ezt kommunikálják bizonyos érdekkörök és nem feltétlenül direkt módon (egy plakát már csak hab a tortán), hanem például a közoktatás révén, az oktatási rendszer ugyanis főszerepet játszik a kollektív áldozatiság élményének betáplálásában. Ha megnézzük, hogy hogyan írnak a történelemkönyvek a különböző csatákról, háborúkról, nemzetközi egyezményekről, amik negatívan érintették a magyarokat, láthatjuk, hogy nyelvi szinten is tetten érhető az áldozatiság élménye, például úgy, hogy a magyar történelem legfontosabb eseményeiben a magyarságot gyakran passzív elszenvedőként ábrázolják” – fűzi hozzá.
A glorifikáló azonosulás egy elfogult, önfelnagyító azonosulási formának tekinthető, amely a csoport „dicsősége” köré szerveződik, és amelyben fontos a másokkal való állandó, a saját csoport nagyszerűségét hangsúlyozó nyílt összehasonlítás. Ez az azonosulás azonban nagyon törékeny, hiszen bármilyen saját csoportra vonatkozó negatív információ megingathatja, védekezésre és túlkompenzációra készteti a glorifikáló azonosulót. A glorifikáló azonosulók általában hajlamosabbak negatív csoportközi viselkedésre: mások leértékelésére, az erőszak igazolására.
Ezzel szemben a kötődő azonosulás jóval kiegyensúlyozottabb csoportalapú azonosságtudatot jelent, amelyben megfér egymással a csoport szeretete és a csoport hibáinak elismerése.
A vezetők nyilvános beszédei és a kommunikáció különféle csatornái is megerősítik a kollektív áldozati szerep érzését, és persze a politikusok is gyakran használják azt a hatalom forrásaként; a múlt és a jelen áldozati szerep emlékeztetői hatékony eszközei a toborzásnak és mozgósításnak. Kovács Mónika Kollektív emlékezet és holokausztmúlt című könyvében nagyszerűen szemlélteti, hogy hazánkban mely kormányoknak volt érdeke, hogy lazítson a kollektív áldozati élményen és az ellenségeskedésen, és melyeknek az, hogy konzerválja vagy akár megerősítse azt. Formális társadalmi és kulturális szinten az emléknapok, vallásos és nemzeti ünnepek, és az ezeket kísérő ünnepségek is arra szolgálnak, hogy emlékeztessük a társadalom tagjait az áldozattá válásra, de a különféle kulturális termékek, könyvek, filmek, színházi előadások és művészeti kiállítások is közvetíthetik az áldozati szerep érzését.
Van kiút?
Elméletben van, de a gyakorlatban nem biztos, hogy jól működne. A szakember szerint ez azért is nehéz kérdés, mert nem a legjobb ötlet belenyúlni abba a nemzettudatba, amiben évszázadok óta evickélünk.
Ha például valaki elkezd nyíltan beszélni arról, hogy Trianonnal kapcsolatban milyen felelőssége volt a magyar elitnek, akkor pillanatok alatt érkeznek az indulatos, agresszív hangok, hogy ez mekkora arcon köpése a szenvedéseinknek. Amint elkezdek azon dolgozni, hogy elfogadóbb legyek más csoportokkal szemben, elveszítem azt a koherenciát, amit a jelenleg fennálló ostromállapot okoz, ez pedig jelenleg nem érdeke a hatalomnak.
„A megoldás leginkább talán lokális szinten képzelhető el, hiszen a kis közösségeknek, például a családnak – vagy a történelemtanároknak – is óriási szerepe van abban, hogy mit és hogyan adnak át a csoport történetéről a fiatalabb generációnak. Ahhoz, hogy kilépjünk az önsajnálat-bosszúvágy-ellenségeskedés ördögi köréből, újra kellene írni egy kicsit a történelemkönyveket, valamint olyan vitákat kellene rendezni, melyek arról szólnak, hogy hogyan járultunk mi hozzá ahhoz, hogy ilyen jelenünk legyen, mit tanulhatunk ebből, és hogyan készülhetünk fel olyan módon a jövőre, hogy azt ne a múltbéli sérelmeink és félelmeink vezessék, hanem a traumáink olyan feldolgozása, amely valóban a közösségünk egészséges épülését szolgálja" – véli a szakember.
Muszáj kezünkbe vennünk a múltunkat és a jelenünket. Mindaddig ugyanis, amíg egy közösség áldozatként tekint magára és úgy gondolja, hogy nincsen kontrollja a saját világára, az a közösség motiválatlan marad, nem fogja képezni magát, nem fog előrébb jutni, hanem csak további tehetetlenségbe, rettegésbe vagy éppen agresszióba és vég nélküli konfliktusokba taszítja saját magát.
