Az áprilisi választás eredménye sokakat meglepett. A pár hete ismétlődő ellenzéki tüntetéseken már együtt gyűlnek össze a hagyományosan jobboldalinak, baloldalinak vagy liberálisnak tekinthető szavazók. A többféle politikai beállítottságú emberben ilyenkor egyszerre fogalmazódik meg a kérdés:
Hogyan lehetne politikáról beszélgetni úgy, hogy valóban meghalljuk a másikat?
Magyarországon – éppúgy, mint az e cikkben felidézett kutatásnak otthont adó Amerikában – a vélemények egyre inkább polarizálódnak, egyre kevesebb lehetőség és esély van arra, hogy egy ellenzéki és egy kormánypárti szavazó értelmes, a másik véleményét megértő beszélgetést folytasson. Az utóbbi években a legtöbb ember kimondta már, hogy „ááá, inkább nem beszélek politikáról velük (legyenek ők máshol élő rokonok vagy akár közeli barátok), mert úgysincs értelme, és csak megmérgezi a légkört.” Egyre többen tiltottak le ismerősöket a Facebook-oldalukról, és egyre több barátság, jó ismeretség szakadt meg azért, mert ellentétes politikai nézeteket vallottak egymással.
Nyilvánvaló ugyanakkor, hogy nincs ez így jól. Igaz, hogy alapvetően az eltérő médiafogyasztási szokásoknak és egyéb körülményeknek köszönhetően, de mégis szinte mindannyiunk asszisztálása mellett – teljesen alternatív valóságok jöttek létre, és a táborok annyira nem beszélnek egymással, hogy alig is tudtak egymásról.
Holott bármelyikünk hazájának legmagasabb hegycsúcsa a Kékes, bármelyikünk tiszteli Széchenyi István emlékét, és bármelyikünk ugyanoda viszi iskolába, óvodába vagy orvoshoz a gyerekét. Jó lenne tehát, ha egyébként sem gondolnánk totálisan különböző dolgokat a világról, pontosabban legalább képben lennénk arról, hogy mások hogyan és mit gondolnak másképp, mint mi.
Az meg még szebb volna, ha elfogadnánk és elismernénk a másik érveinek létjogosultságát, és létrejönne olyan párbeszéd, ami egyébként alapja lehet annak, hogy az élet bármely kicsi vagy helyi dolgában együttműködjünk. Jó, jó, de hogyan?
Háborús film vagy zombi apokalipszis?
Robb Willer amerikai politikakutató filmes hasonlattal kezdi erről szóló Ted-előadását. Azt mondja, sokan vannak, akik a jelen politikai párbeszédet leginkább katasztrófafilmhez hasonlítanák. Kézenfekvő hasonlat a háborús film is, ő mégis inkább azt mondaná, hogy a találó film-zsáner a politikai párbeszédre a zombi-apokalipszis. Az ilyen filmekben az embernek tűnő zombik hordákban vonulgatnak, nem gondolkodnak, csak mint jó maffiatagok hajtják végre a küldetésüket, ami a halálos kór terjesztése és/vagy a társadalom tönkretétele.
Azt gondolhatod, hogy te vagy az, aki a jó oldalon áll. Azt hiheted, hogy te vagy Brad Pitt, és a lelketlen, ostoba zombik a másik oldalon vannak. Minden gyűlölet és polarizáció a másik oldalon van, hiszen mi vagyunk a jók. Mi vagyunk a világosan gondolkodók, a jó szándékúak, nem pedig azok, akik a filmben még a hullába is belerúgnak.
És milyen filmet néznek a másik oldalon? Zombi-apokalipszist. Pontosan ugyanazt gondolják: ők a jók, az értelmesek, a nyíltszívűek. A másik oldal – ahol te vagy – tehet mindenről. Kinek lehet joga dönteni arról, hogy kinek van igaza? Igazából mindannyian benne vagyunk abban, hogy a politikáról szóló pár(nem)beszédünk egy ilyen zombi-apokalipszissá alakult.
De hogyan beszélgessünk értelmesen politikáról?
Nyilván, aki kialakította magában azt a véleményt, hogy inkább csendben marad ebben a témában, megégette már magát néhányszor. Belefutott olyan parttalan és értelmetlen vitákba, amelyek után tök ideges lett, de nem ért el semmit. A másik fél, úgy tűnt, meg sem hallotta a véleményét. És viszont. Vagy legalább jól összevesztek, és a politikai eszmecsere sértegetésbe csapott át. De mit lehet tenni?
Robb Willer kollégáival néhány éve ennek a kínzó kérdésnek a megértésével foglalkozik, és azt mondja, az első dolog, amit meg kell érteni, hogy a politikai polarizáció nem a politikai nézeteken alapul, hanem vannak sokkal mélyebb, erkölcsi, emberi értékek, amelyeket különbözőképp ítélnek meg a más nézeteket vallók.
Az egyik leginkább egyértelmű eredmény a politikai pszichológia kutatásában, hogy liberálisok és konzervatívok más értékeket más mértékben tartanak fontosnak. A téma neves kutatói, Haidt és Graham azt találták, hogy alapvetően öt olyan erkölcsi téma van, ami meghatározza az erkölcsi érzeteinket, és amelyek megsértése erős érzelmi választ vált ki belőlünk. Az emberek pedig a politikai beállítottságuk mentén különbözőképp tartják ezeket fontosnak. Míg a liberális, baloldali gondolkodásúak számára az egyenlőség/igazságosság, illetve a gondoskodás/védelem vannak a fókuszban, addig a konzervatív beállítottságúaknál ezeken kívül erősen szerepel még három: a saját csoport iránti hűség/lojalitás, a tekintély/tisztelet és a tisztaság/szentség.
Mintha tükörbe beszélnének
Willerék az első kutatásukba liberális gondolkodású embereket hívtak, és arra kérték őket, hogy írjanak egy, a konzervatívok által inkább elutasított témáról oly módon, hogy meggyőzzék őket. Például a meleg-házasság engedélyezéséről.
Az jött ki, hogy a liberális gondolkodásúak csupa olyan erkölcsi érvet hoztak fel az igazuk alátámasztására (egyenlőség és igazságosság), amelyek nekik fontosak igazán. Olyanokat mondtak, hogy mindenkinek joga van azt szeretni, akit szeret. Vagy hogy a melegeknek ugyanolyan jogaik kell, hogy legyenek, mint másoknak. A résztvevők 69 százaléka csak liberális erkölcsi alapokon nyugvó érveket hozott fel, és csupán 7 százalék mondott konzervatív értékeken alapuló érvelést. Pedig ugye konzervatívok meggyőzése volt a cél. Fordítva is ugyanez volt a helyzet. Ha konzervatívokat kértek fel, hogy győzzenek meg liberálisokat arról, hogy Amerikában csak az angol legyen a hivatalos nyelv (ami egy konzervatív cél), közülük is csupán 8 százalék mondott olyan érvet, ami liberális értékeken nyugszik.
Morális értékrendszerünk a legmélyebben gyökerező hitünk, az emberek képesek akár meghalni is érte. Miért adnák fel saját értékrendjüket azért, hogy egyetértsenek egy másképp gondolkozóval, akivel egyébként nem is akarnak egyetérteni? Hát nyilván nem fogják. Ha úgy akarsz meggyőzni valakit a saját nézeteidről, hogy közben azt várod tőle, hogy a mélyen rejlő értékeit is adja fel, akkor nem jutsz messzire.
Erkölcsi átkeretezés
Willer egy erkölcsi átkeretezésnek elnevezett módszert jóval hatásosabbnak talált. Meghívtak liberálisokat és konzervatívokat is, és különböző érvelést olvastattak velük a környezetvédelemről. Az első a hagyományos, liberálisnak tekinthető erkölcsi, értékrendbeli érvelést tartalmazta, mely főleg a gondoskodást, védelmet emelte ki. Például: Sokféleképp ártunk a környezetünknek. Alapvető, hogy lépéseket tegyünk a további károk megelőzéséhez. A második szöveg, az általános környezetvédelmi érveléstől eltérően konzervatív értékeken, a tisztaságon, szentségen alapult. Így: Életbevágóan fontos, hogy az erdeinket, vizeinket, levegőnket tisztán tartsuk. A légszennyezés, amiben élünk, undorító. (A konzervatív, jobboldali gondolkodásúak sokkal könnyebben undorodnak.)
Ezek után megkérdezték az embereket, hogy mit gondolnak a környezetvédelem fontosságáról. A liberálisok nézeteit nemigen változtatta, hogy melyik esszét olvasták, hiszen ők már korábban is fontosabb témának tartották ezt a kérdést. De a konzervatívok környezetvédelemről való gondolkodását alaposan átalakította, hogy melyik érvelést hallották. Akik a tisztaságon alapuló érveléssel találkoztak, sokkal fontosabbnak ítélték a környezetvédelmi szabályozások bevezetését, mint a másik érvelést olvasó társaik. És ki is terjesztették nézeteiket: a globális felmelegedést is veszélyesebbnek találták, pedig a szöveg egy szót sem ejtett a globális felmelegedésről.
Természetesen fordított irányba is elvégezték a kísérletet, és ott is ugyanaz jött ki. A liberálisok is jobban meggyőzhetők voltak „konzervatív” témákról, mint például a katonai kiadások szükségessége, ha az ő értékeik szerint érveltek, vagyis az egyenlőség eszméjét használták az érvelésben.
A tanulság: ha valaki tőled eltérő politikai nézeteket vallót meg szeretnél győzni a saját szemedben fontos témában, akkor az ő erkölcsi értékrendjére alapozd az érvelést, a témádat az ő értékeivel kösd össze.
Ez egyértelműnek és nyilvánvalónak tűnik, mégis oly sokan bukunk bele. Amikor belemegy az ember egy politikai vitába - vagy nevezzük meggyőzési kísérletnek inkább -, akkor általában a saját érvrendszerét mondja vissza. Azt, ami miatt ő maga hisz az igazságában.
Empátia és tisztelet
A kulcs ahhoz, hogy képesek legyünk más nézeteket vallókkal beszélgetni a politikáról ez a két szó: empátia és tisztelet. Ha tudod a beszélgetés elejétől empátiával hallgatni a másik felet, akkor rájössz az őt mozgató értékekre. Ha képes vagy tiszteletet érezni ezek iránt az értékek iránt, akkor tudsz ezeknek megfelelően beszélni az adott témáról.
Nyomozós film
Willer visszatér a filmes hasonlathoz: tulajdonképpen a politikai párbeszédünk nem egy zombi-apokalipszis, hanem egy nyomozós film, amelyben két rendőr van. Társak lettek, pedig nem bírják egymást. Az egyik fekete, a másik fehér. Az egyik szabálykövető, a másik simlis. A kapcsolatuk általában a film első negyedében a legrosszabb: utálják egymást, folyamatos konfliktusban vannak. Azután szépen, a kényszerű együttműködés, a közös célok miatt vállalt szolidaritás hatására megbékélnek, elkezdenek megbízni egymásban, megérteni egymást.
Az optimista zárógondolat az, hogy mi a jelenleg a film első negyedében vagyunk. Itt az ideje, hogy elkezdjük meglátni, meghallani a másikat, hogy a film végére megérkezzünk az együttműködéshez, és a másik megértéséhez. Na meg a bizalomhoz.
A politikusok, a média, a közösségi oldalak mind abba az irányba löknek minket, hogy polarizálódjunk, de ettől még nem kell ezt tennünk. Elkezdhetünk úgyis hallgatni, hogy valóban meghalljuk a másikat, és elkezdhetünk úgy beszélni, hogy megértsenek minket. Hogy egy jobb országban éljünk.
