Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Az autópályákon a vezetők nagy százalékánál kiveri a biztosítékot, hogy a vezetők másik nagy százaléka az istennek sem húzódik le a külső sávba, hiába látni, hogy kilométerekre nem lenne senki előtte. Tudjuk, hogy mit mond erről a KRESZ, azt is tudjuk, hogy mit mondanak erről a gyakorlottabb sofőrök (ezt nem írjuk le), de mit mond erről a pszichológia? Miért nem mennek le?
Augusztus utolsó hétvégéje. Hőségriadó. Mit tesz a magyar? Kifacsarja a Balatonból, amit az még adni tud. A papucsban, két strandtáskával plusz egy gumimatraccal slattyogást a strandra, a hekk mellé járó kovászos uborka vidám roppanását csak egy dolog borítja sötét árnyékba: az odaút és a visszaút. Na jó, nem biztos, hogy csak ez az egy, aranybánya egy pszichológiai cikkeket irkálónak egy ilyen hétvége, de jelenleg ez az érdekes. Az út, ami dupla annyi ideig tart, mint amit a távolság indokolna. De legyen. Felkészültünk rá, ezt vállaltuk. Viszont ahogy meglátja az ember, hogy a középső sávban kilencvennel megy ezer autó, a belsőben száztízzel ötszáz, és a külső sáv – ahol ezek a sebességek indokolhatók lennének, – üresen tátong, akkor felmerül a kérdés: miért??? Mintha valami kollektív elborultság lenne a sofőrökön, ami nem láttatja velük az akkurátusan kirakott „Tartson jobbra” táblákat. Valamint azt, hogy az a fél budapestnyi autós, aki ezen a nyomorult autópályán szenved, több estimesényi, vagy legalább két kisfröccsnyi időt nyerne, ha ki lenne használva az M7-es összes sávja. Mindenki jobban járna. És mégsem.
Ennek az és mégsem jelenségnek felismerése általában kihozza az emberből az ízlés szerinti mélységekbe temetett macsót, és keresetlen szavakkal, a többi sofőr emberi mivoltára fittyet hányva monologizálja végig az utat. Hazaérve aztán még mondja egy darabig, pozitív megerősítésképp elolvas egy idevágó kultikus cikket, végül az élményt felülírják más, szintén bosszankodásra érdemes ügyek.
Bennem ezúttal megakadt a miért kérdés, és elkezdtem utánanézni, mit mond erről a tudomány. Kétségtelenül pszichológiai jelenségről van szó, semmilyen technikai, szemészeti vagy domborzati dolog nem indokolhatja a külső sáv tökéletes figyelmen kívül hagyását.
Az erős érzelmek gátjai a higgadt pszichológiai elméletalkotásnak és kísérletezésnek, és bár a jelenség jól ismert bosszúságforrás máshol is, kevés pszichológus érezte, hogy kellő ítéletmentességgel tudna viszonyulni a témához. Magyarán nincs túl sok felhasználható kutatás a külső sáv negligálásáról. Kicsit felpezsdült a téma 2013-ban. A brit kormány ugyanis azt tervezte, hogy 100 font büntetéssel sújtja a középső sávban döcögőket. Daniel és Jason Freeman a Psychology Today-en fel is vetették, hogy vajon ez a büntetés megfelelő lesz-e arra, hogy sokkal mélyebben nyugvó lelki motivációkat felülírjon. A büntetés annyira nem vált be: egyrészt három év alatt mindössze párezer ilyen büntetést osztottak ki, másrészt az autóvezetőket ez sem zavarta meg középsősáv vonzalmukban. 2016-ban az angol autósok 32%-a vallotta azt, hogy bizony ő a középső sávban szokott menni az autópályán. Pedig sokan, majdnem a megkérdezettek fele azt állította, hogy ez önző viselkedés, és azt is, hogy átlátja, mindenki gyorsabban haladna, ha mindenki kimenne a külső sávba, amikor teheti.
Mert milyen okai lehetnek az egyszeri autóvezetőnek arra, hogy az üres külső sáv helyett a jóval sűrűbb középsőt használja? Lehet először is figyelmetlenség. Bejött előzni, és a rádióban a kedvenc száma, vagy az utastársával folytatott kvantummechanikai vita eltereli a figyelmét, és nem jut eszébe, hogy akár vissza is mehetne. De ennyi autós egyszerre nem lehet ennyire figyelmetlen. Nem ez a legfőbb ok.
Valamivel jellemzőbb, de még mindig nem válasz a kérdésre a „külső sáv szégyene”. A BBC-n fejtik ki részletesebben a jelenséget Steve Stradling és Conrad King közlekedéspszichológusok tapasztalatait összegezve. Elmondják, hogy a közlekedés tulajdonképpen az emberi érintkezések legdemokratikusabb területe. Nincs még egy olyan hely, ahol egyszerre lenne jelen, ugyanolyan jogokkal gazdag és szegény. Egy városi jobbkéz szabálynál vagy piros lámpánál gyakorlatilag nincs különbség. Egészen addig így van ez, amíg az ember ki nem merészkedik egy autópályára. Az egy szeparált világ: minden demokratikus szempontot mellőzve és politikai korrektséget félretéve itt a méret a lényeg. Az győz, akinek nagyobb és drágább kocsija, ezzel együtt erősebb motorja van.
Az autópályán az aktívan kereső, relatíve nagy kocsikat a fenekük alatt tudó férfiak az urak. Minél nagyobb az autód (motorja), annál több jogod van az autópályán – mondja az íratlan szabály, amit a pályákon rendszeresen közlekedő értékesítési managerek és középvezetők diktálnak. Az egyszeri nyári sofőr, ha bekerül ebbe a dzsungel törvényei uralta versenypályára a tetőcsomagtartós tízéves opeljével egyet biztosan észlel: a lúzerek mennek a jobb oldalon. Beindul a szociális összehasonlítási folyamat: jó, nem X5-ösöm van, de nem tartozom azok közé a szerencsétlenek közé, akik olyan bénák, hogy nem mernek előzni az autópályán, vagy olyan ócska kocsijuk van, hogy nem tudnak – lám, én a magabiztos, kompetens sofőrök közé tartozom, hiszen a középső sávban megyek, nem a szélén.
A legfőbb ok azonban a középső sáv vonzerejére egészen más, és sokkal inkább empátiát ébresztő: a sofőrök éppen minden erejüket összeszedve próbálnak megküzdeni az autópályán való vezetés okozta szorongással. Bár itt is hiányosak a kutatási adatok, becsülhető, hogy az autóvezetők nagyjából harmada szorongással, félelemmel birkózik vezetés során. Különösen megnő ez a félelem az autópályán, ahol a megszokottnál jóval gyorsabb haladást várnak el tőlük, és félelmetes gépek húznak el az ember mellett képtelen sebességgel. Ebben a kínos lelkiállapotban a legbiztonságosabbnak az út közepén haladás tűnik, ugyanis az ember úgy érzi, hogy az egyenes még oké, a veszély sávváltáskor nő meg. A külső sávban közlekedve azért dobna az út néhány elkerülhetetlen sávváltást, például ha beér egy tényleg nagyon lassú járművet, vagy az útra becsatlakozó autósoknak kellene helyet csinálni. Hogyan fogok a 70 lóerőmmel a kamion mögötti lelassulásból előzni, miközben BMW-k és Mercedesek húznak el mellettem?
A leedsi egyetem pszichológusai (nem pedig a gerontofób autósok klubja) azt feltételezték, hogy az idősebbekre jellemző leginkább a középső sáv választása. Egy autóvezető szimulátorban teszteltek idős és fiatalabb sofőröket, hogy lássák az út melyik részén haladnak szívesen. Be is jött a hipotézis, tényleg az út közepén mentek az idősek, míg a fiatalok hajlamosak voltak levágni a kanyarokat, merészebben vezetni. Az idősek elmondták, úgy érezték, hogy középen biztonságos, főleg akkor, amikor a program arra kényszerítette őket, hogy a számukra megfelelőnél gyorsabban haladjanak. A fiataloknál is megfigyelhető volt viszont, hogyha túlságosan felgyorsult a tempó, vagy veszélyesebbnek nézett ki az út, akkor ők is az út közepére húzódtak. Ha az ember úgy érzi, hogy képességei nem biztos, hogy megfelelők a mozgásos feladat végrehajtásához (nem csak vezetésnél van így, hanem járásnál, bármilyen mozgásnál is) akkor a legáltalánosabb stratégia a középre húzódás.
Kérdés csak az, hogy az autópályán valóban biztonságosabb-e középen menni. Nem. Csakhogy a félelemmel és a szubjektív biztonságérzettel nehéz vitatkozni. Akik a legjobban vitatkoznának vele, az autópályák gyors kocsikon magabiztosan száguldó urai, azok még éppen három lapáttal rátesznek a bizonytalanabb sofőrök félelmeire. Amikor villognak, anyáznak, egy méterre megközelítik az autót és kicsapják balra az indexet – na ezek nem építik azt a magabiztosságot, ami a hatékonyabb vezetéshez kellene.
Az sem segít, ha valaki magáévá teszi ezt a biztonságos középső sáv taktikát, hiszen nem szerez tapasztalatot arról, hogy akkor sem lenne baj, ha mindig kihúzódna a szélére, amikor megteheti. Így a sűrűbb sávváltásoktól való szorongása nem múlik el. A rendszer tehát az összes benne lévő félelemmel és dühvel önmagát tartja fenn.
Mit lehet tenni? Hát ki tudja… Az egyik idevágó cikk szerzője szerint még a végítélet napján is a középső sávban fog menni az autósok zöme. A büntetés nem hozott megoldást. A dühöngés és az agresszív levillogó nevelési kísérletek szintén többet ártanak, mint használnak. Hiszen a nem lehúzódást leginkább a félelem táplálja, és az csak növekedni fog ettől. Érzékenyebb és empatikusabb módszerekkel lehet változást elérni. Több autópályás gyakorlással az oktatás során, a jobbra tartás érdemeinek sűrűbb bemutatásával, azzal, ha széles rétegekben tudatosul, hogy az utakat úgy a legbiztonságosabb használni, ahogy kitalálták őket.
