Vajon az ön élete miben más, mint egy függőé? Más a viszonya a bankkártyájához, a vásárláshoz, mint neki a fecskendőhöz? Addiktológus szerzőnk írása.
Igen, jó helyen jár. Habár éppen egy színikritika első sorait olvassa, továbbra is azon az oldalon van, ahol pszichológiai témákról, többek közt függőségekről olvashat. Hogy kapcsolódik össze a színház és a tudomány? Többek között úgy, hogy létezik egy darab, ami segíthet megérteni valamit a függőség természetéből, miközben közelebb engedi a nézőt egy szenvedélybeteg távolinak hitt világához. Így pedig kiderül az is, nem olyan távoli az a világ.
A Pécsi Nemzeti Színház 2016 október 8-án tartotta az Addikt című darab ősbemutatóját Anger Zsolt rendezésével, aminek alapjául Szűcs Zoltán Addictus című színdarabja szolgált. Az előadás a 2016-os Made in Pécs Díj „Az év művészeti eseménye” kategóriájának győztese. A pécsi közönség mellett már a pesti Nemzeti Színház látogatói is részesei lehettek az élménynek. Annak az élménynek, ami egy rehab falain belül érhet bennünket. Ennek kapcsán nem elég arról beszélni, hogy milyen az előadás, talán ennél is fontosabb, hogy mi közünk van nekünk mindehhez.
Pénz, csajok, drogok, meg minden ilyesmi?
A függőség, mint egy távoli, misztikus és egyszerre riasztó univerzum gyakran kíváncsiságot és borzongással vegyes érdeklődést vált ki a nem függő kívülállókból. Ezt a kíváncsiságot nem, vagy csak részben elégíti ki az Addikt című darab. Hiszen nem az „anyagozásról”, a „cuccozásról” szól, hanem arról, hogy milyen pályán halad egy függő sorsa, aki az anyagozásból indul el az ismeretlen felé. A semmiből a valami felé.
Ugyanakkor nincs ebben semmi fennköltség, semmi pátosz, viszont annál több a veríték és a hányinger. A testi, és főként lelki szenvedés szemtanúivá válunk nézőként, ami egyfajta szükségszerű pokoljárás a felépülés kezdetén. Az elvonás átvészelése még korántsem jelenti azt, hogy a vállalt terápia elérte volna célját. Látjuk, ahogy a családtagokkal rögzült kapcsolati működések és a megkövült traumák újra és újra próbára teszik a felépülő függőt. A felépülés a szembesülést kívánja meg azokban a helyzetekben, amelyektől elbújni volna jó. Ez a fájdalmas szembenézés azonban a rehab megtartó és védelmező falain belül történik és a traumák szorításából való szabadulás esélyét adja meg.
Rehab: börtön vagy bölcső?
A darabban bemutatott rehab keveset merít a fikcióból. Az sem lehet véletlen, hogy az Addiktot Pécsen mutatták be legelőször, hiszen Pécs vonzáskörzetében találjuk a legtöbb bentlakásos rehabilitációs intézményt. Emellett Pécs környékén a felduzzadt felépülő közösség az összetartozás és a célratartás kivételes hírében áll.
Az előadásban bemutatott rehabról kiderül, hogy egy faluban található egy nagyobb város közelében, a rehab ilyen módon izolálódik a nyüzsgéstől és a terápiából kiszakító ingerektől. Az intézményt Ákos, a sok éves józan felépülő hozta létre, hogy sorstársain segíthessen. Itt minden szermentesen eltöltött nap megérdemli, hogy számon tartsák, és a sokadikon túl tortával ünnepli a közösség a felépülő új születésnapját. Hétköznapi figurákkal találkozunk: a külföldi karriert sikertelenül maga mögött hagyó családapával, a fojtogató anyai szeretetből és elvárásokból szabadulni vágyó nővel, vagy éppen a tanyáról érkezett Lacikával, akinek bántalmazó szülei helyett a helyi plébános maradt egyetlen pártfogója.
Ők azok, akik mackónadrágban és frottír köntösben gyújtanak rá egyik cigarettáról a másikra, miközben úgynevezett tizenkét lépéses programban dolgoznak a felépülésükön. Kemény szeretet veszi őket körül, egymás féltő szigora és Ákos acélkemény szavai. Ez működik akkor, amikor az egyént erősíteni kell. Kifogás, mentegetőzés esetén nincs pardon, helyette tiszta beszéd és következetes szabálytartás adja a stabilitást. És bármilyen zordan hangozzék mindez, kialakul a sorstársközösség. Miközben a szenvedélybeteg jótékony önzése révén saját felépülését tartja az elsőrendű feladatnak, a közös sorson való osztozás és a célok találkozása összefésüli a felépülő közösséget.
Te a rehabon, én a nézőtéren…
Az alkotók egy trükköt is bevetnek – nem lőnénk le a poént, hogy mi ez -, ami leleplezi a vélt távolságot a néző és a „lecsúszott anyagos” közt. Az előadás karaktereinek megformálása, a jelmez és a díszlet mind-mind annak kedvez, hogy el tudjuk hinni, amit látunk és azonosulni tudjunk a szereplőkkel (díszlettervező: Erdős Júlia Luca, jelmeztervező: Fekete Kata) Nem egy amerikai magánkórházban járunk a kertvárosi családok eltitkolt tragédiáját szemlélve. Megszűnik az üdvözítő távolság, ez bizony egy Pécs környéki rehab, ahol gázgyújtót használnak öngyújtó gyanánt és az agyonmosott fehér trikó felett kapucnis melegítőt hordanak. Valahogy úgy, mint mi. Egy ponton azonban könyörtelenül fel kell tennie a kérdést a nézőnek: „Na de mi a helyzet velem?” Vajon az az élet, amiből a néző megérkezik a színházba, miben más, mint egy szenvedélybetegé? Esetünkben tud-e másként funkcionálni a munka, a bankkártya, a pezsgőspohár, mint egy felszívott fecskendő a drogos kezében? Mernénk vállalni a pokolraszállást, hogy őszinték legyünk magunkhoz?
Van-e „happy end”?
Arra a kérdésre, hogy miért hiteles az előadás, több válasz is adható. Mindenekelőtt a karakterek életszerű volta miatt. Meg kell említeni, hogy az előadás létrejöttét felépülő szenvedélybetegek is segítették egy intenzív műhelymunka során. Másrészt azért, mert modellezi, hogy mi minden várhat egy függőre. A visszaesésről például kiderül, hogy a lehetősége sosem illan el és józanságmunkát vár el ennek megelőzése. A felépülésről kiderül, hogy nem a betegség elmúlását jelenti, hanem a betegségtudat meglétét és a testi-lelki „karbantartást”. A mélypontról kiderül, hogy amennyire fájó, annyira ösztönző is lehet. A függőről, vagyis az „addiktról” pedig az derül ki, hogy nem szükségszerű a pusztulása, ha változni akar és ennek árát és minden nehézségét vállalja a józanodásért.
