A teljesítményhez kötött szeretet nyomorítja meg az életünket

Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!

Mind szeretnénk jól teljesíteni, elismerést kapni. De hol kezdődik a kóros maximalizmus? Pszichológus szakértőnk cikke.

Munka- és megfelelés centrikus világban élünk. Már kisiskolás korunkban megtanuljuk, hogy a teljesítményünk alapján osztályoznak, minősítenek és rangsorolnak minket. Később a munkában, a karrierben is sokszor kell egy jó pozícióért küzdenünk, versengenünk a többiekkel. Felnőttként is az elért eredményeink alapján ítélhet meg minket a környezetünk, és így lehetünk mások szemében sikeresek, és elismertek, vagy éppen lúzerek, akik nem vitték semmire. 

A kultúra, a körülöttünk lévő világ tehát szinte hajlamosít a maximalizmusra. „Tanulj jobban!” „Dolgozz többet!” „Dobj rá még egy lapáttal a sikerért!” Mi pedig igyekszünk. Szeretnénk ötöst kapni, jól teljesíteni, elismerést szerezni először a szüleinktől, aztán a kollégáktól, a családunktól, a környezetünktől. Egy egészséges emberben mindez mégis egy jól kezelhető, és nem mindent elsöprő megfelelési vágyat vált ki. Szeretne célokat elérni, jól szerepelni, de nem minden áron.

A probléma ott kezdődik, ha a megfelelési, bizonyítási vágy túlzottá válik, és átveszi az irányítást a gondolkodásunk, az érzelmek, és a viselkedésünk fölött. Teljesítenünk kell, a legjobbnak kell lennünk, és amit megvalósítunk, annak is tökéletesnek kell lennie. Ha ezek a „kellek” átveszik a kontrollt az életünk felett, akkor bizony a maximalizmus zsákutcájába tévedtünk. Egy kóros, kényszeres működés lépett a józan és egészséges önszabályozásunk helyébe, és ha nem kérünk, és kapunk időben segítséget, ennek katasztrofális vége lehet.

Mit érez a maximalista?

Először is, szenved. Mindig. A hetének minden napját, és az életének minden terültét áthatja a kudarctól, és a kritikától való félelem. Retteg attól is, hogy mások gyengének lássák. Bár minden erejét megfeszítve igyekszik teljesíteni, sosem elégedett, és sosem örül. Minek is örülhetne, hiszen a cél, a tökéletesség, amit kitűzött elérhetetlen. Így bármihez is fog, csalódnia kell magában, ami pedig önostorozáshoz, önhibáztatáshoz, és bűntudathoz vezet.

Nehéz a mindezekkel együtt járó folyamatos szorongással, és ezzel az egész érzelmi csomaggal együtt élni. Ami még nehezebb – sőt egyenesen lehetetlen – ilyen nyomás mellett jól teljesíteni. A negatív érzelmek és az állandó feszültség szétzilálja a figyelmet, szaporodnak a hibák, nem fog az agy, megremeg a kéz. Ezzel be is zárult a csapda. A maximalista annyira szeretne jól, sőt a legjobban teljesíteni, hogy a görcsös akarással saját magát akadályozza meg ebben.

Honnan jön ez? Kiből lesz maximalista?

A görcsös tökéletességre törekvés motorja mindig a feltételhez kötött önértékelés. „Csak akkor vagyok szerethető, csak akkor vagyok elfogadható, ha a legjobb vagyok valami nagyon fontos, és értékes dologban.” Így hangzik a maximalista életfilozófiája, és ezért nem hiszi el, hogy valaki lehet szerethető, csak úgy. Nem kell hozzá valami extra, valami nagy dobás.

Mint minden személyiségvonásunknak, jellemző működésünknek megvan valahol a személyes története. Nem nagy rejtély: a felnőttkorban átélt feltételes önértékelés gyökerei a gyerekkorunkban keresendők. Ha meg kellet élnünk azt, hogy a szüleink valamilyen kimagasló teljesítményhez kötötték a szeretetüket, és csak ezzel lehetett figyelemhez, törődéshez jutni, mi is ugyanígy bánunk majd magunkkal felnőttként. Csak ötös lehetett a bizonyítványban, és minden más eredmény haragot, büntetést, vagy „csak” szeretetmegvonást hozott? Mi sem fogjuk soha többet elfogadni magunktól a négyest, a jó 90%-os eredményt.

Munka-alkoholizmus: ez már igazi betegség

A maximalistának muszáj tökéletesen teljesítenie, de pont ez a muszáj, és az ebből fakadó feszültség rontja a teljesítményét. Ezért aztán még inkább rá kell kapcsolnia, amitől még feszültebb lesz, és így tovább... Ez az ördögi kör pedig a legsúlyosabb esetben igazi addikcióvá, szenvedélybetegséggé áll össze. Ez a munka alkoholizmus. Ez az állapot a függőség minden fontos kritériumát teljesíti: a munka kiszorít minden egyéb tevékenységet a beteg életből, teljesen átveszi fölötte az irányítást. Az ördögi kör végleg bezárul, hiszen a feszültséget semmi mással, mint munkával lehet átmenetileg enyhíteni. Egyre erősödő tünetekkel kell ilyenkor szembenézni:

• hiába nő a befektetett idő, a teljesítmény mégis romlik,
• elhalnak, megszűnnek a társas kapcsolatok, állandósul a magány,
• teljes érzelmi kimerülés, és kiégés,
• hangulatváltozások, depresszió,
• a stressz és szorongás összes ismert tünete: alvászavar, ingerlékenység, fejfájás, fáradékonyság, fájdalomtünetek, testi betegségek, baleseti hajlam,
• nő az öngyilkosság kockázata.

A munka-alkoholizmusnak segítség nélkül mindig rossz vége van. Jöhet egy súlyos betegség, és ezzel a teljes összeomlás, de mindannyian hallottunk már olyanról is, aki egyszerűen halálra dolgozta magát.

Ismerjük fel! Kérjünk segítséget!

Egészséges megfelelési vágy – görcsös maximalizmus – szenvedélybetegség. Nem élesen elválasztható kategóriák, inkább egy skála, egy számegyenes elemeinek érdemes őket elképzelni. Ha van egy kis hajlamunk, ha a személyes történetünk fogékonnyá tesz erre, szinte észrevétlenül lépkedünk ezen az egyre súlyosabb állapotok felé. És lehet, hogy nem lesz, aki figyelmeztessen… Ha a vezetőinktől, munkáltatóinktól kérdeznénk, hogy esetleg dolgozzunk-e többet, tudjuk, mit válaszolnának. De lehet, hogy a hozzátartozóink is megoldhatatlan dilemma előtt állnak, hiszen a summa cum laude diploma, a harmadik nyelvvizsga megszerzésével, vagy még egy másodállás felvállalásával tulajdonképpen valami tiszteletreméltó dolgot hajtunk végre. Mikor szóljanak? Mi a még egészséges? És mi a túl sok?

Az a legjobb, ha inkább magunkra figyelünk. Néhány egyszerű kérdés is segít: Van még életünk a munkán vagy tanuláson kívül? A teljesítményünk alapján értékeljük magunkat, és haragszunk, szorongunk, ha ez nem tökéletes? Szabad hibázni? Szabad néha csak úgy lenni, és semmi hasznosat nem csinálni? Ha időben felfigyelünk arra, hogy a maximalizmus átvette az irányítást, visszaszerezhetjük:

1. Lassítsunk! Fordítsunk több időt saját magunkra! Védjük a mentális és fizikai egészségünket!
2. Figyeljünk az érzelmeinkre! Kis tanulással megismerhetjük a saját viselkedésünk mozgatórugóit, az érzelmi reakcióinkat.
3. Jutalmazzuk meg magunkat! Szabadidővel, pihenéssel, élményekkel, és ne csak akkor, ha megnyertünk valamit, hanem mindig, ha valamire figyelmet, időt, energiát fordítottunk! Újítsuk fel, és működtessük a társas kapcsolatinkat!
4. Csináljunk néha a munkától független „haszontalan” és „értelmetlen” dolgokat is!

Ha valaki úgy érzi, egyedül nem tud megküzdeni a maximalizmus szorongatásával, vagy munka alkoholistaként valódi veszélyben van, természetesen érdemes pszichológus szakemberhez fordulni. A modern pszichoterápiában számos eszköz áll rendelkezésre a maximalizmussal való megküzdéshez. Kognitív- és viselkedésterápiás eszközökkel átdolgozható a kényszeres viselkedés, és leküzdhetők a negatív gondolatok. Más módszerekkel pedig feldolgozható a gyermekkorban elszenvedett érzelmi trauma hatása, és helyreállítható a sérült önértékelés.