Eltiltották a testmozgástól, majd körbefutotta a Földet

„HLA-B27. Ez az antigén tehet róla, hogy Bechterew-kórral élem az életem... Képzeljetek el egy embert, akinek meg van tiltva mindenféle testmozgás, aztán amikor szinte tünetmentessé válik, rábólint egy őrült ötletre és végül nagyobb részben egyedül végigcsinál hét maratont” - írja blogjában Bíró Sándor, akinek szerencséje volt, sokakkal ellentétben ugyanis nála időben diagnosztizálták a betegságet. Ennek köszönhetően teljes életet élhet. Annyira, hogy az elmúlt három év alatt lefutott minden kontinensen – igen, az Antarktiszon is - egy-egy maratont. Interjú.

Mikor és hogyan derült ki, hogy Bechterew-betegséged van?

Az első gyanús jeleket még gimnáziumban észleltem, de különösebben nem foglalkoztam velük. A sarkam be volt gyulladva és csak lábujjhegyen tudtam járni, ezért felmentettek testnevelésből, így nem is erőltettem a sportolást. Ekkor még csak annyit állapítottak meg, hogy ízületi gyulladás van a sarkamban és a térdemben, majd később ehhez társult a nyaki, a mellkasi és a derékfájdalom, valamint a kötő-, szaru- és szivárványhártya gyulladás. Az elsőként jelentkező tünetek és a diagnózis felállítása között durván tíz év telt el, az átlaghoz képest nálam mégis korán kiderült, hogy Bechterew-kór áll a sok-sok panasz mögött. Szerencsés vagyok, hogy nálam nem fajult el az állapot.

Milyen kezelést kaptál?

Először szteroidos injekciókon és gyulladáscsökkentő gyógyszereken éltem, de akkor az orvosoknak még fogalmuk sem volt arról, hogy mi okozza ezeket a tüneteket. Amikor világossá vált, mi áll a háttérben, belefogtam egy biológiai terápiába, aminek hatására enyhülni kezdtek a fájdalmak és azóta sem rosszabbodott az állapotom. Szerencsére hatékonyan kordában tartható a betegség, így a csigolyák közti ízületek elmeszesedése nálam is megállt, persze ettől függetlenül ugyanúgy Bechterew-kóros vagyok.

Az orvosok szerint a betegség kialakulásában elsősorban a genetikai hajlamnak van szerepe. A családodban küzd bárki ezzel a problémával?

Édesapám hordozta a Bechterew-kórt, de nála egészen másként zajlott le az egész folyamat. Nem ugyanazok a tünetei voltak, mint nekem, ezért nem gondoltuk, hogy kettőnk állapota összefügghet.

Azt mondtad, soha nem szerettél igazán mozogni. Akkor hogy jött az az „őrült ötlet”, hogy „körbefutod a Földet”? A betegségnek volt köze a nagy elhatározáshoz?

Futni valóban soha nem szerettem, és nem is ajánlják ezt a sportot Bechterew-kórosoknak, hiszen fokozottan terheli az ízületeket. Ezért is gondoltam nagyon sokáig, hogy a futás soha nem lesz az életem része. Az utazás viszont gyerekkorom óta a kedvenc elfoglaltságom és munkámból adódóan is sokat járok külföldre. Egy nap, amikor éppen üzleti úton voltam, Bence barátom felhívott és azzal az ötlettel állt elő, hogy mi lenne, ha az úti kalandjainknak valamilyen plusz célt adnánk a városnézésen, a bulizáson és a tengerparti lazításon kívül. Mondjuk, ha lefutnánk valahol egy maratont. Ezen először nagyon jót nevettem, mert a barátom ekkor 130 kilót nyomott, én pedig soha nem futottam még rövidebb távokat sem, nemhogy 42 km-t, ráadásul dohányoztam is. A betegségemről nem is beszélve. Aztán kiderült, hogy ő ezt tényleg komolyan gondolja. Lementem a szálloda edzőtermébe, hogy teszteljem egy futópadon, egyáltalán mennyi esélyem lenne. Nem tudom, hogy futásnak lehet-e nevezni, amit csináltam (azért a sétánál több volt), de 7-8 kilométert kikínlódtam magamból, majd mondtam a barátomnak, hogy semmit nem ígérhetek, de vágjunk bele. Úti célnak azért Rio de Janierót választottuk ki, mert azt hallottuk, hogy a riói maratonra fél év alatt simán fel lehet készülni. Aztán az interneten talált edzéstervek alapján elkezdtem futni, hetente négyszer 10 kilométereket, viszont pár héten belül begyulladtak a térdeim. Ekkor megfordult a fejemben, hogy inkább kiszállok, de egy kis pihenő után folytatni tudtam az edzéseket. Beszéltem az orvosommal is, aki kisebb meglepetésemre támogatta az ötletet, mondván, a gerinctorna kifejezetten fontos, a testem pedig úgyis jelzi, ha nagy baj van.

Szóval ekkor még „csak” egyetlen maraton volt a cél. Hogy sikerült végül a riói verseny?

Igen, menet közben vált egyre céltudatosabbá a terv, eleinte inkább a puszta kíváncsiság hajtott minket, hogy képesek vagyunk-e egyáltalán lefutni a 42 km-t. Nagy nehezen összejött. Először nagyon fájt mindenem, de valószínűleg az adrenalinlöket hatására enyhültek a kellemetlen érzetek. Közel öt óra alatt teljesítettük a távot és a sikerünkön felbuzdulva Bence barátom kitalálta, hogy fussunk minden földrészen egy-egy maratont, mert azt úgysem csinálták még meg olyan sokan.

Milyen más városokban futottatok és melyik verseny jelentette számodra a legnagyobb élményt, illetve sikerélményt?

A következő úti cél Amszterdam volt, ahol húsz perccel jobban teljesítettem a riói körnél és sokkal jobban is esett a futás. Már-már igazi sportembernek hittem magam és ebben a tudatban, vagyis kissé elbízva magunkat utaztunk aztán Amerikába, hogy lefussuk a Los Angeles Maratont. Már csak azért sem gondoltam, hogy bármi problémám lehet, mert megnéztem, hogy a kijelölt pályán nettó szintcsökkenés van, azaz többet kell lefelé futni, ez viszont nem feltétlenül jelenti azt, hogy nincs sok emelkedő is, ami bizony, elkerülte a figyelmemet. Végül csalódnom kellett, a mínusz húsz percből ugyanis plusz ötven perc lett, aminek valószínűleg az volt az oka, hogy sem lélekben, sem fizikailag nem álltunk készen a megmérettetésre. A verseny előtti napokat Las Vegasban töltöttük és a tűző napra sem készültem fel, így futás közben jól leégtem és napszúrást kaptam. De legalább megtanultam, hogy nem árt komolyan venni a körülményeket is.

Dél-Afrikába a barátom már csak kísérőként tartott velem, futni nem tudott, mert annyira tönkrement a térde, hogy injekciózni kellett. De kárpótolt, hogy gyönyörű terepen futhattam és félre tudtam tenni az elvárásokat is. Végül négy óra negyven perc alatt értem célba, ami ugyan nem volt új rekord, de a korábbi eredményekhez képest azért szép javítás. Ekkor eldöntöttem, hogy most már biztosan nem állok meg, végigcsinálom a hét maratont és lehagyom magam. Dubai előtt komoly derékfájdalmakkal küzdöttem, így az utolsó hetekben kénytelen voltam hanyagolni az edzést, de nem izgultam, mert az addigi tapasztalataimból kiindulva tudtam, hogy ez a sík terep is menni fog. Sidneyben többször rám szakadt az eső, de - itt már rutinos futóként - készültem kukazsákkal, amit pillanatok alatt magamra kaptam, hogy ne ázzak el és a verseny előtt bekentem magam vazelinnel is, hogy könnyebben lepörögjön rólam a víz és megelőzzem a testhajlatok kidörzsölődését. Ráadásul olyan klasszul ki volt jelölve a pálya, hogy menet közben megcsodálhattuk a gyönyörű parkokat, a Harbour Bridge-et vagy a Sydney-i Operaházat, így a futás felért egy élvezetes városnéző körúttal is. Végül a szokásos idő alatt értem be és büszkén vettem tudomásul, hogy a hétből hat kihívást teljesítettem.

De a neheze még csak ezután jött, igaz?

Így van, nem véletlenül hagytam a legvégére az Antarktiszt. Őszintén szólva az elején, amikor még csak egy kósza ötlet volt a hét maratonfutás, bele se gondoltam, hogy a hét kontinens egyike az Antarktisz, ahol köztudottan elég szélsőséges időjárási viszonyok vannak. Később esett csak le, hogy mekkora fába vágtam a fejszém. Az extrém körülményekre számítva sokkal többet edzettem emelkedőkön és jobban féltem is. Ráadásul a szervezők azt sem garantálták, hogy biztosan lefuthatjuk a maratont a Déli Sarkon. A verseny helyszínén éppen nagy hóviharok voltak, így Chile legdélibb csücskében, egy kisvárosban vártuk napokig, hogy mikor repülhetünk az Antarktiszra. A harmadik napon aztán szóltak, hogy indulás. A személyzettel együtt összesen harmincpáran voltunk, a résztvevők többsége persze profi sportoló, aki addigra már túl volt rengeteg maratonon vagy Ironman Triatlonon. Meg is szeppentem és jókat kuncogtak rajtam, hogy összesen hat maratonnal a hátam mögött már az Antarktisszal próbálkozom. Amikor leszálltunk, mínusz tíz fok és száz kilométer per órás széllökések fogadtak minket. Úgy éreztem, mindjárt elsírom magam, hiszen gyalogolni is alig bírtam, nemhogy futni! Utólag aztán kiderült, hogy érkezéskor nem csak én éreztem reménytelennek az egészet, csak senki nem merte bevallani a másiknak a bizonytalanságát.

Mivel a hóviharok után nem volt idő új hivatalos futópályát kijelölni a versenyhez, itt-ott rendesen be volt fújva hóval, sőt négy méter magas hóbuckák is az utunkat állták. A nagy nap előtt ráadásul egy szemhunyásnyit sem aludtam, így aztán hatványozottan izgultam, meddig fogom bírni. A szervezők el is mondták, remélik, nem azért jöttünk ide, hogy egyéni csúcsot döntsünk. Majd hozzátették, arra számítson mindenki, hogy ha a belét kifutja, akkor is a legjobb idejéhez képest másfélszer tovább fog tartani a verseny. Én 6 óra 20 perc alatt értem a finisbe, ami szerintem nagyon jó eredmény, de nem is az időt figyeltem, egyszerűen jól szórakoztam. A talpunk alatt beszakadó jégréteg, a bokáig sárban futás egy idő után már meg sem kottyant, mert a körülöttünk közlekedő pingvinekkel és fókákkal voltunk elfoglalva. Fizikailag nagyon megterhelő, mégis hihetetlenül klassz élmény volt. A legkülönlegesebb mind közül. A Copacabanán sem olyan rossz futni, de ha az életben már csak az egyiket ismételhetném meg a hét állomás közül, akkor az az Antarktisz lenne.

Ez nem semmi, gratulálok a szép eredményhez. Visszatekintve az elmúlt három évre mit adott neked ez a nem mindennapi kihívás?

Alapvetően kitartó ember vagyok, ennek köszönhetően sikerült végül ezt a félig-meddig megfoghatatlan célt elérnem, és közben még elhivatottabb lettem. Egészségügyi szempontból is sokkal jobban érzem magam. A betegségem miatt a gerinctorna és a gyógytorna elvileg kötelező lenne, de soha nem vettem komolyan. Amikor viszont elkezdtem futni, akkor ügyeltem mindig az alapos bemelegítésre. Pár alkalom után rájöttem, hogy nem sok különbség van a nyújtás és a gerinctorna között, így ma már talán a leglelkiismeretesebb gyógytornázó vagyok, mert hetente négyszer futok 5 km-t és akkor mindig nyújtok is. Úgy gondolom, ezek a nagy elhatározások csak hasznosak lehetnek, akár sikerül teljesíteni a kitűzött célt, akár nem. A lényeg, hogy belevágsz és élvezettel csinálod. Hozzátartozik ehhez az is, hogy merj jót nevetni magadon, amikor hülyeséget csinálsz, hiszen a tapasztalatokból tudsz építkezni és tovább fejlődni.

Élményeidet az Arthritis Alapítvány felkérésére a Lehagyom magam! című blogon írtad meg. Gondolom, elsősorban a sorstársaknak szántad a beszámolót.

Igen, egyrészt a barátaim biztattak arra, hogy osszam meg a kalandjaimat valamilyen nyilvános formában. Másrészt az orvosom kapcsolatban van az Arthritisz Alapítvánnyal, így miután hallottak rólam, megkerestek, mert ők is érdekesnek találták a történetem és úgy gondolták, talán fogódzó lehet az érintettek számára. Nem vagyok írói ambíciókkal megáldva, de tetszett az ötlet. Bíztam benne, hogy a blogon keresztül sikerül minél több embert tájékoztatni erről a komoly betegségről, hiszen a diagnosztizálása sok esetben nem történik meg időben, ezért fontos, hogy ha jelentkeznek a tünetek, a betegek tudják, hol kaphatnak segítséget. Nagyon örülök a rengeteg pozitív visszajelzésnek, tanácsokat viszont azért nem szeretnék osztogatni, mert elég sokarcú állapotról van szó, és az, ami nálam működik, nem biztos, hogy másnál is beválik. A betegség szűrésére egyébként egy online kérdőív kitöltésével bárkinek lehetősége van. 

Lesz-e valamilyen formában folytatás vagy hasonló megmozdulás?

Bevallom, az Ironman Triatlon teljesítése is megfordult a fejemben, mert valahol izgatja a fantáziámat, de az már tényleg nagyon kemény kihívás és rendesen megterheli a szervezetet. Tíz kilométernél többet futni szerintem egészségügyileg kontraproduktív. Ráadásul valószínűleg fel kellene mondanom a munkahelyemen, hogy heti húsz órát csak az edzésekre szánjak.