Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Olvasóink beszélnek arról, milyen érzés mentális betegséggel élni. Egyet előre elmondhatunk: kemény.
Mentális betegséggel élni kemény. Nemcsak azért, mert maga a betegség nehezíti meg a létet, hanem mert a társadalom, mi, emberek állunk furán, empátia nélkül a betegekhez. Nemrég írtunk arról, mennyire abszurd lenne éppen így kezelni a testi betegségben szenvedőket, hogy nyilván soha eszünkbe sem jutna egy levágott kezű embertől elvárni: nézőpontváltással oldja meg a problémáját. Persze, ez a hozzáállás az emberek többségénél nem az alapvető rosszfejségben gyökeredzik, inkább abból ered, hogy nagyon keveset tudnak arról, milyen lehet mentális betegként élni, hogy mit jelent ez valójában, odabent, legbelül.
Korábbi cikkünkre számos levél, kemény történet érkezett, amelyek számunkra nemcsak sokkolóak és meghatóak voltak, de segítettek abban is, hogy jobban megértsük, milyen lehet depresszióval és pánikbetegséggel együtt élni. Hátha önnek is segítenek majd.
Kati, 28
„Az emberek folyton le akarnak beszélni a gyógyszerről, igen, inkább legyek öngyilkos, vagy sírjak, érezzem magam rosszul minden nap, essek össze az utcán, lényegtelen, mert erről én tehetek. A cikkben pontosan leírják,hogy miket élünk át nap mint nap,a legközelebbi családtagoktól is, ha ők sem értenek meg, akkor mástól hogyan várjuk el?”
A pánikrohamban mintha a szív robbana szét
A szorongásos betegségek közé tartozó pánikzavarban szinte minden ok nélkül, egyik pillanatról a másikra bukkanhatnak fel a tíz percen túl is eltartó pánikrohamok. A pánikrohamok során a betegek életveszélyben érzik magukat, fojtogató, rémálomszerű tünetek kínozzák őket, és az ijesztő lelkiállapoton túl számos fizikai tünetet is megtapasztalnak (például heves szívdobogás, légszomj, verejtékezés, fulladás, szédülés).
„Amikor lementem a háziorvoshoz rendelés vége előtt egy órával, hogy legyen szíves valamit csinálni a 140-es pulzusommal, azt mondta: épp hazafelé tart, menjek el pszichiáterhez... És ha épp szívbeteg lennék vagy más "komoly" bajom lett volna? Akkor is magamra hagy?”
„Megpróbáltam mindent, jógázom, természetgyógyász, kineziológus, pszichoterápiára járok 12 éve. Persze titokban, mert bolondnak néznek. Nem beszélve az új barátomról, akinek próbáltam megnyílni, és mesélni neki a gondjaimról, erre kiröhögött...tök jó. Ezért inkább hazudok a világnak, miért nem vezetek autót, miért nem iszom alkoholt, miért nem tudok elmenni sehova egyedül. Mert nagyon kevés ember van, aki megért.”
Adrienn, 31
„Abszolút egyetértek azzal, hogy az emberek ezt nem realitásában kezelik. Ha nagyon őszintének kellene lennem, bevallanám, a különböző pánikbetegségeket valamikor én is a 'ráérünk hisztizni' kategóriába soroltam. Ha kapálni kellene és vödörben juttatni a vizet otthonunkba, talán kevésbé érnénk rá hasonló feltűnési viszketegségben tündökölni. Csakhogy becsapott a mennykő. Ma már stresszoldó gyógyszert szedek, pszichológushoz járok, tudatosan relaxálok, meditálok. (Utoljára két órája volt pánikrohamom, miközben angolórát tartottam itthon. Földre ülve kapkodtam a levegőt. Remek volt.)”
A depresszió mindenre hat
A depresszió egyike a leggyakoribb pszichiátriai betegségeknek, a magyarok 15 százaléka kózd vele élete során. Tartós, krónikus állapot, amit a szomorúság, üresség, közöny, szorongás, folyamatos feszültség is jellemezhet. A depresszió olyan betegség, aminek biológiai, pszichés és szociális elemei is vannak, tehát a kellemetlen érzelmeken túl befolyásolja az agyműködést, a hormonháztartást, okozhat evés- és alvászavarokat, krónikus izom- vagy mellkasi fájdalmat, és hatással van a beteg környezetére, társas kapcsolataira is. Ennek ellenére nagyon sok tévhit él róla a fejekben. Ezekről részletesen itt olvashat.
„Az a mi legnagyobb bajunk, hogy blokkjaink vannak, akadályaink, valahol bent. Ki kellene mozdulni a társadalomba, elvegyülni és úszni az árral. De nem megy, valami visszatart ebben a biztonságos, de rettenetes mocsárban. Ezen nem tud és nem is igazán akar átlendíteni senki. Pedig nagyon kevés kellene, vagy csak ebben az álhitben ringatjuk magunkat. Valaki, aki kézen fogva megmutatná, hogy minden rendben van kint is, bent is. Nincs mitől félni.”
„Én szeretem azt hinni, hogy nem vagyok egy nyafogós, gyenge nő. Nem látogattam soha orvosokat, nem panaszkodtam soha, gyűlhettek bármilyen felhők a fejem fölött. Nem vágyom mindenkitől a figyelemre és nem vagyok szeretetéhes. Lehet, itt rontottam el. Kifele mosolyogtam, miközben bent viharok dúltak. És most itt vagyok egyedül, teljesen magányosan, bizonyos szempontból kiszolgáltatottan és meglepve konstatálom: senki, de senki nem ér rá megállni mellettem pár órára úgy, hogy holnap is visszajöjjön és segítsen ténylegesen kimászni a mocsárból. Azzal, hogy néha egy egy óra erejéig meghallgatnak, húsz centit húznak rajtam, aztán rohannak tovább. Én meg ráérősen csúszom vissza. Nem velük van a baj. Ilyen az életük, jellemük felépítése. Ez a saját gyengeségünk.”
„Én küzdök. Tanulom átstrukturálni a gondolataimat, tanulok lazítani egyre többször, tanulom megtapasztani, hogy fejben dől el minden. De lelkem is van. És ez a lélek teljesen egyedül van. Ráadásul egy bilinccsel rajta, ami nem tudom, hova láncol és mihez. Csak azt tudom, hogy nagyon erősen láncol.”
Tamara, 24
Amikor a depresszión még csavarunk egy cifrát
A bipoláris depresszió szélsőséges hangulatingadozással járó betegség, ahol mély depressziós és erősen felpörgött mániás szakaszok váltják egymást. Ezt nevezi a köznyelv mániás depressziónak. A népességnek körülbelül 1 százalékát érinti.
„11 évesen volt először pánikrohamom, 13 éves koromtól van rendszeresen pszichiátrerem, 15 évesen kezdtem el gyógyszereket szedni, a legsötétebb időszakban pszichózistól is szenvedtem, amúgy bipoláris depresszióm van és pánikbeteg vagyok. Családon belüli erőszak áldozata lettem én is, anyám férje kicsi koromtól terrorizált, érzékeny lelkű gyerekként a nagyszüleim halála után teljesen beleroppantam, és azóta se álltam fel teljesen. “
„Azóta is csak túlélni próbálok, ez nem élet, csak vegetáció. Tudod, miért nem öltem meg meg magam? Mert kínoz a lelkiismeretem, hogy milyen fájdalmat okozok én ezzel és milyen szar lesz azoknak, akik szeretnek. Egy ilyen tragédiát feldolgozni tényleg életfeladat. Csakhogy az én tragédiám meg éppen az, hogy élnem kell. Sehogy se jó ez.”
„Évek óta nem mertem senkinek elmondani, mert tudom, hogyan reagálnak: lépjek túl a sérelmeimen és ne sajnáljam már magam annyira, mennyivel rosszabb a szíriai kisgyerekeknek. Hát persze, rosszabb, sok más embernek rosszabb, meg nehezebb, de sajnos ez engem nem nyugtat meg, ettől csak még szarabb embernek érzem magam. Szóval marad a magány és a bánat. Minden barátom és köztem ott ül ez a titok és azon gondolkodom, mi lenne, ha elmondanám. Talán végre valaki megértene, vagy elfordulnának tőlem megint, mintha fertőznék. Bár csak tudnám. Bár csak ők tudnák. Minden egyes alkalommal, amikor azt mondta nekem valaki, hogy legalább próbáljam meg, azt kívántam, bárcsak tudnák, mennyire próbálok, és bárcsak végre ők is megpróbálnák. “
„És hadd adjak én is egy jó tanácsot azoknak, akik talán elolvassák majd ezt. A szülőket kérem, vegyék komolyan tinédzser gyerekeik problémáit. Nincs nagyobb katasztrófa az életben, mint azt érezni, hogy a saját anyám nem ért meg és nem segít. És nem nem lesz könnyű, mocsok nehéz lesz, és mindenki kicsit tönkre megy benne, de mit érezne, ha a gyereknek rákja lenne? Minden nap fohászkodna, hogy megmentse a gyereket, nem? Akkor ne csukja be a szemét, ha csak felmerül a gyanúja, hogy a gyereke depressziós és/vagy bántják! Küzdjön érte! Tegyék meg azt, amit értem nem tettek meg.”
Ha úgy érzi, segítségre lenne szüksége, hívja a krízishelyzetben lévőknek rendszeresített, ingyenesen hívható 116-123, vagy a 06 80 820 111-es telefonszámot!
