A bosszú gyűlöletet szül, a gyűlölet pedig végül azt teszi tönkre igazán, aki gyűlölködik.
"Mikor lesz már vége ennek a szenvedésnek?" - kérdezgetjük magunktól, amikor egy viharos kapcsolatban élve újabb "rossz időszak" köszönt be... vagy folytatódik... vagy újul ki. Merthogy a kiabálós, veszekedős időszakok, vagy épp a hosszú hallgatásokkal és sehová sem vezető, suta beszélgetés-csírákkal tarkított periódusok valahogy mindig visszatérnek. És minél mélyebben merülünk el bennük, annál nehezebb belőlük kimászni.
Pedig megvan a szeretet, sőt, a kezdeti szerelem is ott pislákol valahol az egymásra halmozott mocsokréteg alatt, amit együtt felhalmoztunk. Ám az esetek nagy részében valahogy mégsem azon dolgozunk, hogy levakarjuk a hazugságok, a durvaság, az egymással szemben támasztott elvárások és múltbéli, vélt vagy valós sérelmek alkotta burkot - ehelyett inkább azt fejtegetjük magunkban, kinek a hibája, hogy ide jutottunk. És bár mindenki hajlandó elismerni egy icipicit a saját hibáiból is, azért az esetek nagy részében még a saját baklövéseinket is azzal indokoljuk, hogy a másik hozta ki belőlünk a vadállatot. Szóval bármennyire is bonyolultnak tűnik megfejteni, hogy mi a probléma gyökere egy kapcsolatban, áldozhatunk bármennyi pénzt és időt párterápiára, valójában egy, a pont-pont-vesszőcske-rajzolás nehézségi fokával megyező folyamatábrán, mintegy öt perc alatt szemléltethetjük, miért nem működnek a kapcsolatok: mi, emberek bosszúsak vagyunk.
Hétköznapi bosszúságok
A bosszúvágy persze nem csak a szerelmi kapcsolatainkat teszi tönkre, hanem a barátságainkat, az megítélésünket a munkahelyünkön, vagy épp a saját hangulatunkat. Az ember ugyanis úgy van beállítva, hogy - akárcsak a számítógépünk - magába zárja és őrzi a negatv élményeket, míg egy napon annyira telítődik velük, hogy gyakorlatilag működésképtelenné válik. Érdekes, hogy a magyar nyelvben a "bosszús" szó milyen természetes és elfogadott a hétköznapi kommunikációban, pedig meglepően őszinte és kitárulkozó szófordulat. Angolban rendkívül drámaian hangzana, ha azt mondaná valaki, milyen "revengous", vagy "revengeful", mikor lekési a buszt, pedig tény és való, hogy valódi bosszúságot okoz még az is, ha mondjuk odaégett a serpenyőbe a palacsinta. Minél több "bosszúság" történik velünk, annál biztosabb, hogy előbb-utóbb csattan az ostor - valakin.
Hogy egy személyes és banális példával szemléltessem, mire utalok: a napokban egy barátnőm fél órát késett a megbeszélt találkozónkról. A kedélyállapotom nagyjából tíz percenként változott: eleinte laza és türelmes voltam, aztán elkezdtem fortyogni: "ezt hogy teheti meg velem?!" (ekkor mentettem el magamban a bosszúságot), végül pedig oda lyukadtam ki, hogy hazamegyek a francba. Ezt meg is írtam neki, hozzátéve, hogy akkor ma már nem is találkozunk - nem mintha nem lett volna időm rá, de az egóm arra késztetett, hogy "megmutassam neki", velem ezt nem csinálhatja senki (mindezt persze úgy, hogy ha igazán őszinte akarok lenni, be kell vallanom: én a legritkább esetben érkezem pontosan akárhová is). Happy end, hogy a barátnőm okosabb volt nálam, és ahelyett, hogy a bosszúra bosszúval reagált volna - mondjuk két hétig nem hívott volna fel, ahogy ezt a hisztizős drámai barátnők szokták -, egyszercsak rám írt: "Itt vagyok a házatokkal szemben." "Oké, de csak húsz percem van!!" - puffogtam vissza sms-ben, ő pedig csak annyit írt: "Yalla!" - és természetesen egy fantasztikus estét töltöttünk együtt.
Lokális bosszúság - globálos háború
Pedig ha kicsit sikerül kitekintenünk a saját szenvedés-buborékunkból, tisztán láthatjuk, mekkora tragédiákat okoz és okozott a világban a bosszúvágy. Klasszikus példa a muszim-zsidó konfliktus, amely gyakorlatilag semmi máson nem alapul, mint múltbéli sérelmek megtorlásán. Ki ártott kinek először? Generációkkal és emberöltőkkel ezelőtti bosszúságokat igyekeznek megtorolni mindazok, akik hagyták magukat elragadni ezzel az óriási, egyre csak növekvő lavinával, és ma már ott tartunk: egy újszülött, ártatlan gyerek is veszélyben lehet csak azért, mert a határnak ezen, vagy azon az oldalán született. Olyan emberek, akikhez neki az égvilágon semmi köze, a "sajátjaik" halálát kívánják megtorolni az "ellenségen".
Pedig a "szemet szemért" elv valóban csakis oda vezethet, hogy végül mindenki megvakul. Vakon hadonászunk a kardunkkal, az igazunkat hangoztatva, és ahelyett, hogy bíznánk a sorsban, és arra koncentrálnánk, hogy megszabaduljunk a minket mérgező gyűlölettől, még nagyobb káoszt okozunk a világban. Ám míg Amerikát mélységesen elítéljük, ha önkényesen bosszújogot formál magának a szíriai mészárlásokért, azt természetesnek találjuk, hogy jégkirálynősdivel bosszuljuk meg, ha a párunk mondjuk nem vette fel a telefont. Amikor pedig valaki megalázva érzi magát - mondjuk, ha megcsalták, vagy elhagyták - személyes háborúnak is beillő bosszúhadjáratot indít, gyakran anélkül, hogy észrevenné magán. Mert hogy a revans nem csak úgy nyilvánulhat meg, hogy az ember kiszúrja a másik kocsijának a kerekét - saját magunk rombolása, mert "az a szemét összetörte a szívemet" ugyanúgy a bosszú kategóriába tartozik.
Bosszút viselni olyan, mint vad nacionalistának lenni: a közös bolygónk helyett a saját kis országunkért harcolunk. Bosszút viselni azt jelenti: magasról leszarjuk, milyen energiákat küldünk ki a világűrbe, csakis az érdekel minket, hogy nekünk, személyesen jó legyen... ettől aztán soha a büdös életben nem lesz nekünk jó - és persze másoknak sem.
Engedd el
Amikor az ember bosszújogot formál magának, az kicsit olyan, mintha a dugóban állva azt mondaná: ő csak azért is jobban tudja az utat, mint a GPS, és lekanyarodna valami gyanús földúton - aztán persze ilyenkor van az, amikor aztán végkép eltévedünk. A bosszú türelmetlenségből fakad - abból, hogy képtelenek vagyunk kivárni, hogy megértsük, mire tanít minket egy felbukkanó akadály, egy felmerülő nehézség. Emellett a bosszú komoly függőséget is okoz: olyan, mint egy drog, amelyről feltételezzük, hogy azonnal megszünteti a szenvedést, vagy egy fájdalomcsillapító gyógyszer, amire rákapunk, mert nyomban elmulasztja a migrént. Ilyenkor viszont tökéletesen kizárjuk annak a lehetőségét, hogy a lényegre koncentráljunk - azaz arra, hogy bármilyen élethelyzetben vagyunk is, a saját döntéseink juttattak oda minket, és teljes bizonyossággal kell hinnünk benne, hogy csak rajtunk múlik, hogyan változtatunk az életünkön.
Yehuda Berg, a "Ha nem tetszik az életed, változtasd meg" című könyv szerzője szerint "ahhoz, hogy hosszú távú beteljesedést teremtsünk az életünkben, el kell engednünk a gyors megoldásokat, amik csak egy pillanatra tesznek minket boldoggá és nagy ürességet hagynak maguk után. Általában azt hisszük, hogy ha felhagyunk az azonnali megoldások hajszolásával, akkor lemondunk valamiről, pedig valójában az egyetlen áldozat, amit hozunk, hogy lecseréljük az ürességet és sajnálkozást egy kiegyensúlyozottabb és állandó öröm és energiaáramlásra.
A Kabbala Központban azt tanuljuk, hogy ha szeretnénk kilépni a mókuskerékből, a bosszúvágyat bizonyosságra kell cserélnünk. Hinnünk kell abban, hogy akkor is ha nehézségekkel, betegséggel, családi problémákkal, vagy anyagi csőddel szembesülünk, képesek vagyunk azt mondani: "Elfogadom, ami történik, és megadom magam egy nagyobb erőnek, ami elvisz engem innen egy sokkal jobb helyre."
Ha nem szereted az életedet, változtasd meg; ha szereted, maradj benne, de olyan nincs, hogy benne maradok, és közben non-stop cseszegetek másokat, hogy változzanak már az én kedvemre. Az elvárások bosszúságot szülnek, a bosszú gyűlöletet, a gyűlölet pedig végül azt teszi tönkre igazán, aki gyűlölködik. Az egyik legfontosabb spirituális elv, hogy soha - ami tényleg azt jelenti soha - ne hibáztass másokat, vagy külső körülményeket semmiért! Ahogy Yehuda Berg írja: "Mindig lesz valaki, akit hibáztathatunk és talán néha igazunk is lesz. De mit szeretnél jobban, hogy igazad legyen, vagy hogy boldog legyél?"
