Amióta a gyerekeimet beszippantotta az intézményesülés, minden szeptemberben önkéntes misszióba kezdek. Ráveszem az anyukákat-apukákat, hogy köszönjenek. Így félév táján változó sikerről tudok beszámolni.
Amikor középiskolába kerültem, a nyugdíjas korú portás néni minden reggel hangos „sziasztok lányok” felkiáltással fogadott minket. Hamar vettük a lapot mi elsősök, és egy kicsit el is szégyelltük magunkat, hogy egy idősebb hölgy előre köszön nekünk. Így aztán szeptember második hetétől már kivétel nélkül mindenki hangos „jó reggelt, csókolom Ica néni” kiáltással lépett be a kapun, és úgy is maradtunk. Köszönünk, ha belépünk valahová.
Ami, úgy tűnik, még mindig nem teljesen magától értetődő, holott esküdni mernék, hogy nem Ica néni találta fel ezt a dolgot, hanem évszázadok óta létezik. Csak nem elég népszerű, főleg az új, kiscsoportosok és első osztályosok szüleinek körében. Értem én, izgulnak, meg sok az inger, meg jaj, mi is itt a szokás; inkább meghúzzák magukat. Nos, segítek: ha belépünk valahová, köszönünk, ennyi. Egy hangos jó reggelt kívánokkal nagyot nem tévedhetünk. Egyházi iskolában felekezet szerint eltérő módon köszönhetünk, de egy jó reggeltért még soha senki nem haragudott meg.
Vicces, hogy erről beszélni kell egyáltalán, ilyenkor mindig úgy érzem magam, mintha a vécézés utáni kézmosásra emlékeztetném a szülőtársakat. De nem adom fel, én bizony minden reggel mosolyogva köszöngetek mindenkinek, és közben gyakran eszembe jut Ica néni. Egyébként jól haladunk, így januárra az óvodában már szinte mindenki visszaköszön legalább. A szülőkről beszélek. A gyerekeket majd szépen lassan megtanítják, egyszer, talán.
Felmerült bennem, hogy talán én vagyok mániás, de a porontyos szülők többsége hasonló tapasztalatokról számol be, évek óta járnak egy csoportba/osztályba ugyanazokkal a gyerekek, és még mindig van olyan szülő, akinek három év után is problémát okoz a visszaköszönés is.
Önök köszönnek? És önöknek vissza szoktak köszönni a többiek szülei?
