Magyarországon jelenleg mintegy 18000-en vannak börtönben, hozzájuk becslések szerint 30-40 ezer gyermek tartozik. Vagyis egy kisvárosnyi gyerek él úgy ebben a pillanatban, hogy valamelyik szülőjével csak fogvatartási körülmények között találkozhat. Már ha van pénzük odautazni a börtönhöz. Foglalkozik-e valaki ezeknek a gyerekeknek a bajával? Ennek szerettünk volna utánajárni.
Főleg a civilek
Egy amerikai kutatás szerint azoknak a gyerekeknek, akiknek a szülei börtönviseltek, egészen másféle gyerekkor jut, mint a többieknek – holott ők aztán végképp semmiről sem tehetnek. Szégyent, megbélyegzettséget, folyamatos traumát élnek át. Ezeknek a gyerekeknek igen gyakran vannak magatartásbeli és tanulási problémáik, baj van az önértékelésükkel, és az átlagosnál sokkal valószínűbb, hogy drogokhoz fordulnak.
Ezek miatt pedig gyakrabban kerülnek összetűzésbe a törvénnyel, és már be is zárult a kör, így termelődik újra generációról generációra a bűnözés, és végül az ő gyerekeiknek is át kell élniük a traumát, hogy valamelyik szülőjük börtönben van.
A visszajelzések szerint azonban nagyon is sokat lehetne tenni azért, hogy az érintett gyerekek terhei enyhüljenek. Mint megtudtuk, a magyarországi börtönökben is számos program fut ennek jegyében. Igaz, ez nem alapfeladat, és általában civilek, egyházak bevonásával és pályázati pénzekből próbálnak segíteni.
Anya cédére mesél, apa szuperhősöket rajzol
A programoknak általában az a célja, hogy a családok mégiscsak együtt tölthessenek valamennyi időt, méghozzá lehetőleg olyan körülmények között, ami a gyermekeknek nem riasztó, illetve, hogy a börtön ideje alatt is legyenek közös élményeik – mesélte a Díványnak Szalai Tímea, a Büntetés-végrehajtás Országos Parancsnokságának kommunikációs vezetője.
Nőként abban rögtön egyetértettünk, hogy ez az egész probléma nyilván a női börtönökben, így az egri vagy a kalocsai büntetés-végrehajtási intézetben a legszívbemarkolóbb, hiszen ott mégiscsak anyák vannak elszakítva a gyermeküktől – akármiért történt is ez így. Egerben például azt találták ki, hogy a fogvatartott anyák mesét mondanak, amit CD-re írnak, és ezt elküldik a gyermekeknek. A Mese a sebekre nevű programban meseterapeuták, mesemondók, pszichológusok is részt vesznek, és mindenki nagyon szereti, anyák és gyermekek egyaránt.
A budapesti Gyűjtő (Budapesti Fegyház és Börtön) közelmúltban zárult programjában szintén a mesék segítségével próbálták az apa-fiú kapcsolatot erősíteni, az apa levélben elkezdett egy történetet, amihez a gyerek rajzolt otthon valamit, végül közösen fejezik be a történetet. De minden büntetésvégrehajtási intézetben működnek például drámaszakkörök, ének- és zenekarok is, ahol a börtönben lévő szülők lépnek színre egy-egy ünnep alkalmával.
Ami azért lehet különösen hasznos, mert a gyermek ilyenkor nemcsak a rabszerepben láthatja az édesanyját vagy édesapját, hanem, akár sikeres, győztes emberként. A látogatóhelyiségeket a legtöbb börtönben egyébként pályázati pénzből nemrégiben tették kissé „gyermekbarátabbá”, játszósarkot rendeztek be, és mesefigurákkal díszítették a kopár falakat.
Az evangélikus Angyalfa alapítványnak legkönnyebben a karácsonyi ajándékgyűjtő programjával lehet találkozni – érthető, ehhez szélesebb összefogás kell. Kiderült azonban, hogy ennél sokkal fantáziadúsabb ötleteik is vannak, amit meg is valósítanak: nyaranta börtönben lévő apákat és gyermekeiket táboroztatják, így a család együtt lehet egy hétig, és lesznek közös élményeik. Majd a végén az apa visszamegy a börtönbe, a gyermek pedig, jó esetben megerősödve, feltöltődve visszatér a saját életébe.
A változás lassú, és program is kevés van
Szalai Tímea szerint egyébként sok érintett családban olyan súlyos szocializációs problémák állnak a háttérben, hogy nem is a stigma vagy a szégyen a legnagyobb baj, hanem a mindennapi megélhetés, az életkörülmények. És valóban, egyáltalán nem ritka, hogy szülőről gyerekre száll a börtönviseltség. Ezek a programok talán tudnak egy kicsit segíteni az érintetteknek – reménykedik az ezredes.
A változás azonban lassú. A már említett amerikai felmérés szerint ezek a gyerekek legtöbbször nincsenek is szem előtt, vagy titkolják, hogy mi a helyzet, vagy pedig már annyira leszakadtak a többségi társadalomról, hogy azért nem foglalkozik velük senki a mindennapi életben. Pedig az iskolában, óvodában nagyon is sokat tudnának tenni értük a pedagógusok, ha megkapnák hozzá a kellő háttértámogatást, vagy egyáltalán szólnának, hogy baj van.
