Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Györgyi Annát a legtöbb ember a hangja alapján ismeri fel, sok neves szinkront köszönhetünk neki, de emellett jelentős színházi színész, és a filmek rajongói is sokszor találkozhatnak vele. Nemrég kapta meg a Vidor fesztivál legjobb női alakításért járó díját a Szívhang című darabban játszott szerepéért. Az Én Kutyám DOGZ konferenciáján pedig a tacskók és tacskógazdik falkasétáját.
Beszélt egyszer egy interjúban arról, hogy furcsának tartotta magát gyerekként. Miben nyilvánult meg ez a furcsaság?
Én mindig furcsának tartottam magam, ma is annak tartom, de ezzel mindenki így van szerintem egy kicsit. Úgy éreztem, hogy nem tudok betagozódni. A gimnáziumban nagyon rossz tanuló voltam. Nem igazán értettem ezt a poroszos rendet, hogy miért kell nekem matematikát, fizikát, kémiát tanulnom, amikor az agyamnak ez a része hiányzik, ahelyett, amiben jó vagyok. Gyerekkoromban volt egy olyan gondolatom, hogy amikor majd vért vesznek tőlem, akkor nem vörös, hanem kék vér fog belőlem folyni. Vagy belenéztem a tükörbe, és azt éreztem, hogy a testem és lelkem két különböző dolog, a kettő nem fedi egymást. Lehet azt mondani, hogy már gyerekként spirituális gondolkodású voltam, de ezeket inkább ösztönösen éreztem. Minden ember más, nemhogy a másik embert nem ismerjük, hanem saját magunkat se.
Hogyan hatott ez színművészetis éveire?
Engem elsőre felvettek, ami nem biztos, hogy jó. 18 éves se voltam, teljesen zöldfülűként kerültem be minden téren. Ráadásul olyan osztályba jártam, ahol már sokaknak voltak színházi, stúdiós tapasztalatai. Egyébként nagyon jó volt a közösségünk, a mai napig mindenki a pályán maradt, játszik, és dolgozik, ami ritka. De nálam nagyon rezgett a léc, a második évben ki akartak rúgni. Valahogy a harmadik évtől kezdtem el kinyílni, de iszonyatosan naiv voltam és tapasztalatlan. Ha valamit mondtak nekem, akkor azt elhittem. Vagy mondtam én valamit, amit halálosan komolyan gondoltam, és ők nevettek.
Ma visszanézve milyennek látja a karrierjét?
Nem egy sziporka az én karrierem, de szerintem mindenki tudja, hogy jó színész vagyok, és megbízható, sok mindent el tudok játszani, szeretek mindig más lenni. Tudok csúnya is lenni, végzet asszonya, szellemi fogyatékos.
A lánya is ezt a pályát választotta, játszottak is együtt. Más családtaggal játszani?
Nem, nem más. A SHAKESPEARE/37-ben játszottunk, amit a Magács László rendezett, Shakespeare műveire írtak minidrámákat kortárs írók. A miénkben hárman voltunk, Földes Tamás, a lányom, Kiss Anna Gizella és én. Teljesen olyan volt, mint más kollégával, és nem egy családtaggal. Ugyanúgy tudtam vele próbálni, mint egy jó színésznővel. Most is fogunk egy új darabban játszani, csak ketten. Jövőre pedig a Magyar Színházban a Hamletben is együtt játszunk majd, ő lesz Ophelia, én pedig Gertrúd, lesz közös jelenetünk.
Nagyon várom, tehetségesnek tartom, és nemcsak én mondom ezt. Benne szerintem sok minden megvan, ami bennem nincs, de kellene a színészethez.
Ő nem akar elbújni, nőies, van humora, ami nagyon fontos egy nőnél, főleg egy színésznőnél. A humor nem hagy mindenbe belehalni, és jó dolog egy kicsit görbe tükörben látni a világot, illetve egy jót nevetni. Annyi atrocitás ér a pályán, hogy nagy önbizalom és hit kell ahhoz, hogy ismét kiállj több száz néző elé.
Önnek voltak ilyen negatív tapasztalatai, ami miatt mélyrepülése volt a pályáján?
Legalább háromszor abba akartam hagyni. Ugye a főiskolán majdnem kirúgtak, Fehér György volt a filmes tanárunk, és ő mentett meg. De az évek alatt több hullámvölgyet is megéltem, amikor úgy éreztem, hogy most én ezt abba akarom hagyni, minek vagyok még itt, keresni kellene inkább valami mást. Nagyon szeretem például az állatokat, a következő életemben biztos, hogy állatokkal fogok foglalkozni. Imádom a két macskámat, de a kutyám a nagy kedvencem, Alíz, vele együtt is alszom. Nagyon szeretem a munkámat, de a családom a mindenem.
A férje színházi rendező, hogyan ismerkedtek meg?
Az azóta megszűnt Bárka Színházhoz szerződtem, ők csináltak egy koprodukciót a győri Padlásszínházzal, aminek akkor Kiss Csaba volt a vezetője. Csakhogy kaptam egy filmfőszerepet, amelyet visszamondtam. El is készült a film egyébként, A rózsa vére volt. Sokan nem értették, hogy miért léptem vissza egy főszereptől, ami hírnevet hozhatott volna, de én akkor elszerződtem a színházhoz, ahol számítottak rám, már ki voltak osztva szerepek, így nem mondhattam azt, hogy elmegyek forgatni. Ekkor találkoztam a Csabával, ő volt a rendező. Összeismerkedtünk, szerelmes lettem, de neki még volt felesége.
Végül bevallottam neki, hogy szeretem, aztán egy hétre rá hozzám költözött, ennek már 26 éve.
Most arra vagyok nagyon büszke, hogy ketten körbebicikliztük a Tisza-tavat. A férjem azt találta ki, hogy családostól, de a gyerekek azt mondták, hogy ők ilyen forróságban nem fogják végigcsinálni. Így ketten vágtunk neki, és sikerült, igaz, többször megálltunk, ettünk, fürödtünk, de megcsináltuk.
26 év manapság nagyon soknak tűnik, mi a jól működő kapcsolat receptje?
Manapság valóban ritka az ilyen, mert sok munka van benne. Nem csak a karrierkergetésről szól, hanem az egymásra figyelésről. Amikor neki van sok munkája, akkor én viszem a családot, amikor nekem, például forgatok, akkor pedig az ő feladata a család.
Vitte a gyerekeket bölcsibe, oviba, cserélt pelenkát, elmosogatott, takarított. Szerintem ezt csak így lehet, ha mindketten benne vagyunk.
Ugyanúgy munkát kell fektetni belé, mint a pályádba, ebbe is figyelmet, odafigyelést, szeretetet kell tenni. Én abban hiszek, hogy csak akkor tud a képbe lépni egy harmadik, ha valami gond van a kapcsolatban.
Legtöbbször a Rózsavölgyi Szalon színpadán látni. Speciális ez a játszóhely, milyen egy ilyen kávéházi közönségnek játszani?
Úgy játszom, hogy a nézőktől nagyjából egy méterre vagyok. Mintha egy lakásban lennénk a nézőkkel. Egy nagy színházban fent a színpadon a reflektorok alatt teljesen más az energiaáramlás. Sokkal nagyobban kell játszani, mint egy ilyen kis helyen, ezt az utóbbit egyébként nagyon szeretem. Nem kell harsogni, hanem úgy beszélhetsz, mint az életben, mert itt meghallják.
Van egy vicces színházi anekdota, hogy megkérdeztek egy színházi portást: „Ne haragudjon, de meg tudja mondani, hogy elkezdődött-e a próba?”, a portás behallgatott, majd azt felelte: „Igen, mert a színészek már nem a saját hangjukon beszélnek.”
Természetesen lehet itt létezni, van egy jelenet, ahol átfutok a nézők között, ha valaki kicsit kintebb rakja a karját a karfára, akkor nekimegyek, vagy, ha kilóg a lába az asztal alól. Szerintem a nézők is élvezik ezt a közelséget. Enni nem nagyon szoktak, esetleg inni, de ez engem nem zavar.
A Mi kis falunkba Teca (Bata Éva) karaktere helyére jött. Nem félt attól, hogy hogyan fogadja a közönség?
Igazából az a nagyon vicces ebben, hogy sosem láttam belőle egyetlen részt sem, mert nincs tévém. A forgatáson mindenkit kérdezgettem, hogy kit játszanak. Azt hallottam, persze, hogy a Bata Éva volt Teca, és a nézők nagyon szerették, mint egy szexszimbólumot, de egyrészt én 20 évvel biztosan idősebb vagyok, másrészt nem is vagyok olyan karakter. Kicsit gondolkodtam is ezen, hogy engem választottak egy kocsmárosnő szerepére, amikor nagyon messze állok ettől a figurától. Nem vagyok praktikus, dörzsölt vagy gyakorlatias. Nem szoktak egyébként annyira foglalkoztatni ezek, hogy akkor mit szólnak. De szerintem a karakterem nem is olyan hangsúlyos, mint az övé volt. Ami nem zavar, mert másra is van időm a forgatás mellett.
Sokan mondják, hogy el kellene engedni a szinkront, mert a külföldi filmekből lehet igazán nyelvet tanulni. Egy szinkronizáló színész hogyan látja ezt?
Most magam ellen fogok beszélni, de én mindig eredeti nyelven nézem a filmeket. Mivel nincs tévém, moziba járok. Soha nem nézem szinkronnal, mert nem szeretem. Nem tudja visszaadni ugyanazt az érzést, főleg ma már, amikor nagyon gyorsan kell dolgozni. Sokszor egy fülessel, próba nélkül kell felvenni, lényegében egy közhelyet tudsz produkálni. Gyakran éppen ezért előfordul, hogy köszönő viszonyban sincs a szinkron az eredetivel, például egy mély hangú színésznőt egy magas, éneklő hang szinkronizál. A lányom, a kisebbik, úgy tette le a középfokú angol nyelvvizsgát, hogy filmeket nézett eredeti nyelven, már kicsi korában angolul nézte a rajzfilmeket. Most teszi le a franciát, az apjával néznek francia filmeket eredeti nyelven.
Régen csodálatos szinkronok voltak, de szerintem nem a színészek hibája, hogy romlott a színvonal. A baj az, hogy nincs rá idő, tömeggyártás folyik, nincs idő felkészülni, próbálni.
Így pedig sokszor egészen más lesz egy karakter. Biztosan én is veszek fel közhelyes figurákat, mert csak így lehet már ilyen gyorsan dolgozni. Régen teljesen más volt, megnézték a filmet, napokig dolgoztak rajta.
A művészet mellett a kutyák is nagy szerepet játszanak az életében. Részt vett Az Én Kutyám DOGZ konferenciáján is. Honnan ez a nagy kutyás szeretet?
Nekem édesanyám nagyon nagy állatszerető, ő Kecskemétről származik, édesapám kutyás volt, aztán egy macska lett a mindene. Mindig volt állatom, de amikor beköltöztünk Budapest belvárosába, és mindketten állandóan dolgoztunk, nem tudtunk elég időt szakítani rá, bár a gyerekek szerettek volna kutyát. Úgy éreztük, hogy nem fér bele az életünkbe, nem tudunk róla gondoskodni. Végül addig mondogatta a nagyobbik lányom, hogy lett tengeri malacunk, aztán vettünk neki egy társat, hogy ne legyen depressziós. Az utóbbira azt mondták, hogy lány, mint az első. Azonban kiderült, hogy fiú, mert kis tengeri malacaink lettek. Megpróbáltuk kikerülni a kutyát, voltak ugróegereink, papagájunk, aztán macskánk. Majd lett egy havanese kutyusunk, Tiborka, aki 17 évig volt velünk. A halála után egy héttel került hozzánk Alíz, egy tacskó. Volt afrikai sünink is, nem rég halt meg, még megvan a ketrece is. El nem tudnám képzelni az életemet kutya nélkül.
Csányi Vilmos szerint már nem vagyunk messze attól, hogy négylábú társaink megszólaljanak. A világhírű etológussal az állatok viselkedéséről és a kutyatartásról beszélgettünk az alábbi cikkünkben.
