Beütött a kreatív válság? Írj róla egy féktelen regényt, mint Michael Chabon

GettyImages-979820112

A Pulitzer-, Nebula- és Hugo-díjas Michael Chabon az egyik legnagyobb élő amerikai regényíró. Az elmúlt időszakban kétévente magyarul is megjelentek kötetei. Azért sorolom fel őket, mert tényleg jók. 2017-ben jött ki a Ragyog a hold, 2019-ben a Kavalier és Clay bámulatos kalandjai, idén pedig a Fenegyerekek, amelyet még 1995-ben, pályája elején, mindössze 32 évesen írt. A könyv egy őrült hétvége története, tele krafttal, humorral, bódulattal, totál szétcsúszott, mégis szerethető karakterekkel. Főszerepet játszik benne egy ’66-os légyzöld Galaxie kabrió, egy döglött kutya és Marilyn Monroe prémgalléros fekete szaténkabátja. A szöveg ritmusában, fordulatosságában talán a Másnaposok című filmmel rokon, de persze jóval többet is mond annál.

A Fenegyerekek keletkezéstörténete eleve izgalmas sztori. Miután Chabon megírta első művét, a The Mysteries of Pittsburghöt, amely a diplomamunkája is volt egyben, rögtön leszerződtek vele a következő könyvére. Állítólag busás előleget is kapott, ám 5 éven keresztül nem sikerült befejeznie a beígért alkotást. A Fountain City egy tökéletes baseballpálya megépítéséről szólt volna Floridában. Hogy ezen belül miről? Azt aligha fogjuk megtudni, mert Chabon végül belátta: van, hogy a legokosabb feladni. Úgy döntött, új regénybe kezd, amelybe beleszövi saját, alkotói válsággal kapcsolatos tapasztalatait és egykori irodalomprofesszora esetét. Chuck Kindernek állítólag szintén volt egy túlburjánzó, több mint 3000 oldalas szövege, amelyet egyszerűen képtelen volt lezárni. 

Így született meg a Fenegyerekek (eredeti címén Wonder Boys), amelynek sikere visszaigazolta, hogy Chabon eszméletlenül nehéz, mégis szükséges lépést tett meg. A könyvből 2000-ben Curtin Hanson rendezésében film is készült, nem kisebb sztárokkal, mint Robert Downey Jr., Frances McDormand és Tobey Maguire. Michael Douglast direkt a végére hagytam: sokak szerint élete legjobb alakítását nyújtja benne. Ez csak abból a szempontból meglepő, hogy a főhőst, Grady Trippet saját önjellemzése alapján sosem képzelnéd el egy Douglas-féle férfi idolnak.

A történet dióhéjban, spoilerek nélkül

Grady Tripp 44 éves, külsőre esetlen, nagydarab Minotaurusz. Pittsburghben él, egy közepes színvonalú főiskolán tanít kreatív írást. Harmadik könyvével elnyerte a PEN-díjat. Szép teljesítmény, csak sajnos 7 évvel ezelőtt történt. Azóta viaskodik negyedik művével, a Wonder fivérek életét megörökítő, gigászi monstrummal. 2611 oldalra rúg már a fenevad, megzabolázhatatlan szörnyeteg. Messze még a vége, ha egyáltalán van neki, ettől függetlenül Tripp mindenkinek azt ígérgeti, hamarosan befejezi. „Olyan voltam, akár egy totál kétbalkezes mindenes, aki évek óta fent van a tetőn, hogy levágjon egy villámsújtott vén, göcsörtös fát, ami nekidőlt a háznak, és aki a fűrésze távoli, de szüntelen visításával kísért minden összejövetelt, minden családi megbeszélést, minden próbálkozást, hogy leüljenek és megtervezzék a jövőt” – emlékszik vissza. 

Ha ez mind nem lenne elég, a Szó fesztivál hétvégéjén az élet még jobban megsorozza Trippet (kezdetét veszi az igazán bad trip, ha lehet viccelődni a nevével). A felesége elhagyja, a szeretőjéről kiderül, hogy várandós, a tanítványa öngyilkosságra készül, a szerkesztője pedig a városba látogat, többek között azért, hogy végre elolvassa Grady készülő könyvét. Főhősünk rendesen benne van a slamasztikában. Mit tesz, hogy kimásszon belőle? Hát, teker egy spanglit. Aztán még egyet, meg még egyet. 

„Csodálatosan élvezetes kutyakomédia” – írta róla az Independent
„Csodálatosan élvezetes kutyakomédia” – írta róla az IndependentFotó: Ruzsovics Dorina

Visító csillagfelhők szakadnak szét

A Fenegyerekek egyik erőssége, hogy bemutatja, mi lesz veled, ha túlzásba viszed a füvezést. Na, ez így elég dörgedelmesen hangzik, a regényben ez a problematika a háttérben, sokkal finomabb eszközökkel bomlik ki. Mutatok pár részletet, amit pszichológiai szempontból is nagyon érzékletesnek találtam. Grady a kötet elején ezt mondja például a feleségéről, aki épp elköltözött a közös otthonukból: „éreztem, hogy szeretem Emilyt, csak éppen azon a szaggatott, fókuszálatlan módon, ahogyan a betépett ember szeret”. Döntésképtelenül, nehezen elköteleződve, tehetnénk hozzá. Vagy: „A füves klasszikus célja, hogy normálisnak látsszon (és ha lehet, bonyolult gépeket kezeljen), miközben a fejében hatalmas, visító csillagfelhők szakadnak szét.” Jól mutatja a kinti és benti történések közti égbekiáltó különbséget. De Tripp beszél arról az ismerős marihuánaállapotról is, „ami elválasztja a boldogságot és a totális pánikot”. 

Ezen a határmezsgyén lépkedünk tulajdonképpen az egész regényben. Egyrészt jól szórakozunk az eszelős kalandokon, amikbe Grady keveredik, másrészt érezni lehet a sodródó ember kiszolgáltatottságát, ahogy egyre fogy az ereje, a kapaszkodója. „Van-e bármi az életemben, ami valóságos és koherens, és az marad holnap is?” – ez a könyv egyik fő kérdése, de Tripp csak egy részeg hajnalon meri feltenni magának. Jó lenne megbeszélni valakivel, de a szerkesztő, a régi jó barát mással van elfoglalva. Miközben minden szétesik Grady körül, az el nem készült könyv jelenti számára az egyetlen fogódzót. Nem véletlen, hogy családregény, nem véletlen, hogy akkora, amekkora. Nem az a baj, hogy nincs ihlet, hanem az, hogy csak ihlet van – tiszta agy, önkontroll, szelektálásra való képesség az addikciós problémákból adódóan alig. 

Néha túlnő rajtad a szöveg, amit teremtettél
Néha túlnő rajtad a szöveg, amit teremtettélFotó: francescoch / Getty Images Hungary

Meghemperegni az önutálatban

Bár Grady sokszor passzív, tehetetlen figura, mégsem lehet igazán haragudni rá. Részben azért, mert épp eleget kínozza a saját lelkiismerete. A nehéz gyerekkora, a függősége, az elakadása mind összefügg egymással, és azzal, hogy nincs túl jó véleménnyel saját magáról. Az, hogy egy katasztrófának tartja magát, önbeteljesítő jóslatként is funkcionál. Emily elüldözéséről például ezt írja: „Hosszú ideje ügyködtem már ezen – nem szándékosan, esküszöm, nem is elégedetten, hanem gépiesen, módszeresen, ahogy egy gyerek babrálja a meglazult fogát.” Ez a hasonlat azért is telitalálat, mert rámutat arra, hogy a könyv férfi szereplőitől nem áll távol az infantilizmus. 

A regresszió egyrészt a kreativitás, a játékosság fontos forrása, másrészt az is igaz, hogy aki válságban van, hajlamos regresszív állapotba kerülni. Ugyanakkor a gyermeki énbe való kontrollálatlan visszacsúszás meg is nehezítheti, hogy kijöjjön a krízisből és tovább tudjon lépni. Valószínűleg mindhárom mechanizmus jelen van ezeknél a karaktereknél. Legtöbbjük felnőttkorú kamasz, aki valamikor Jack Kerouacot olvasott, és azóta is úton van. „[...] én is számkivetettnek-költőnek-nyomkeresőnek képzeltem magam, amolyan beamfetaminozott John C. Frémontnak némi zen mester beütéssel, a farmerom hátsó zsebében filléres vonalas notesszal. Gondolom, még mindig ennek látom magam, és valószínűleg cseppet sem segít” – írja magáról Grady. 

A regény helyszíne Pittsburgh. Chabon is ide járt egyetemre
A regény helyszíne Pittsburgh. Chabon is ide járt egyetemreFotó: mcdomx / Getty Images Hungary

A legendás irodalmi élet pusztító hétköznapisága 

A regény másik izgalmát az adja, hogy egyszerre misztifikálja (gyakran ironikusan) és deminisztifikálja azt, amit irodalomnak gondolunk. Egyrészt ott vannak a nagy példaképek. Szinte egytől egyig macsó férfiak: Hemingway, Faulkner vagy a Grady által még gyerekkorában megismert Albert Vetch, aki August Van Zorn néven horrortörténeteket publikált. A regény kezdő mondatában megidézi alakját Tripp, ő az első igazi író, akit életében megismert, az origó, ahonnan minden indul. Milyen is az író prototípusa? Tartozik hozzá egy toronyszoba, egy hintaszék, amelyen egész éjjel eszelősen lehet hintázni, egy elmaradhatatlan whiskysüveg és egy szem, ami nappal is álmatlanságtól vibrál. Az igazi író önpusztító zseni, magányos farkas, aki Grady szóhasználatával élve éjfélkórtól szenved, azaz egy idő után képtelen megkülönböztetni a kitalált és a tényleges világot, összekeveri magát a szereplőivel. Mint a Szó fesztiválon előadást tartó Q., akinek van egy gonosz hasonmása: azért keveri állandóan bajba, hogy neki legyen miről írnia.  

Ezzel szemben milyen a valódi irodalmi élet? Sokkal profánabb. A könyvben bepillantást nyerhetünk a kreatív írótanfolyamok, az egyetemi oktatás, a különböző könyves rendezvények, fesztiválok világába, ahova ellátogatnak „[...] ügynökök, szerkesztők és egyéb New York-iak, akik elképesztően bírják az alkoholt és a pletykát”. Az irodalom ugyanúgy üzlet, politika, gépezet is, mint bármi más. Néha hátsó alkuk eredményeként jelennek meg könyvek, és az is előfordulhat, hogy tehetséges szerzők egy kolbászgyártó cégnél végzik szövegíróként, mint Emily. A nők írói létezéséről amúgy is kevés szó esik ebben a regényben. Noha Grady kimondja, hogy Hannah a legjobb tanítványa, az ő munkásságát egy bekezdésben elintézi, sokkal jobban érdekli a köztük formálódó vonzalom. 

A filmben Katie Holmes alakítja Hannah-t
A filmben Katie Holmes alakítja Hannah-tFotó: Archive Photos / Getty Images Hungary

Ha a fenti Kerouac–Hemingway–Faulkner-hagyományból indulsz ki, nőnek és írónak lenni nem is igen összeegyeztethető fogalmak. Hannah legfőbb attribútuma, a vörös csizmája, talán ebből a maszkulinitásból, hatóképességből ment át valamit. A figyelem homlokterébe mégis James Leer kerül, akire sokkal jobban illik a meg nem értett, beilleszkedésre képtelen, zavart művész képe. Ki lehet, ki kell ebből nőni? Lehet úgy is maradandót alkotni, ha közben kiegyensúlyozott életet élsz, relatíve boldog vagy, és van családod? Vagy bizonyos mértékű szenvedés és őrültség kell a nagy művekhez? 

Lehetséges válaszokért olvasd el a könyvet

Sok mindenről szerettem volna még írni, köztük egy kígyóról, egy izgalmas transz szereplőről, egy titokzatos tubáról és egy fergeteges széderestről. Utóbbiból talán lehetett volna húzni egy kicsit, ez az a rész, aminél mintha túlságosan is lelassulna az egyébként kiváló ritmusú regény. De a könyv mindvégig élvezetes, remek arányban villannak fel benne Chabon jellegzetes hasonlatai is. Pék Zoltán fordítását dicséri, hogy magyarul is nagyon jól szólnak. Például, amikor Grady azt mondja szeretőjéről, a kicsit szigorú, kicsit konzervatív kancellárról: „Sarát levetkőztetni gátlástalan cselekedet volt, szinte vandalizmus, mint szabadon ereszteni egy állatkert lakóit vagy felrobbantani egy gátat.” James Leer kabátját így jellemzi: „Olyan erős kihaltbuszállomás-szag áradt belőle, hogy az embert csak attól elhagyta a szerencséje, ha mellette állt.” Emilyvel való kapcsolatáról pedig ezt írja: „Emlékeztem a csikorgó csendre, ami egy gleccser széleként borult a házasságomra, miután Hannah-nak kiadtam az alagsort albérletbe.”

Lenyűgöző mondatok egy olyan könyvben, amely emlékezetes szereplőkkel, pörgős jelenetekkel, rengeteg humorral és fontos kérdésfeltevésekkel, a lehető legvagányabb módon tanítja meg nekünk, hogy sokszor nem a kitartás visz előre.

Mustra