Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
1890 és 1920 között másfél millió magyar hagyta el az Osztrák-Magyar Monarchia területét. Milyen megpróbáltatásokkal néztek szembe az úton, és mi várta őket Amerikában? A nagy magyar kivándorlási hullám története.
Azt a másfél millió embert, aki „a zengő tengeren nekivágott Amerikának”, ahogy József Attila hitte apjáról, József Áronról, nem a kalandvágy hajtotta, hanem a jobb megélhetés reménye. Többségükben nincstelen zsellérek és cselédek voltak, akik a jobb boldogulás reményében akartak az „ígéret földjére” jutni. Voltak, akik egyedül indultak el, azzal az elhatározással, hogy kinti keresetükkel majd az itthon maradt családjukat segítik, mások, eladva mindenüket, családostól szálltak fel kivándorlóhajókra. Hosszú (és sokszor gyötrelmes) út vezetett Amerikába, amely tele volt buktatókkal, s korántsem volt biztos, hogy mindenki megtalálja majd a számítását az Újvilágban.
A 19. század végén és a 20. század elején számos hajóstársaság alakult, amelyeknek egyetlen célja a kivándorlók Amerikába juttatása volt. A reménykedő utasokat kivándorlási ügynökök toborozták, akik között sok volt a csaló, és előbb-utóbb szükségessé vált a szabályozása is. A magyar kormány végül egyetlen hajótársaságnak, a Cunard Line-nak engedte meg, hogy hazájukat elhagyni kívánó állampolgárait Amerikába szállítsa.
Várakozás a kikötőben
Bár a kivándorlási ügynökök sokszor azt ígérték az emigrálni vágyóknak, hogy elegendő eljutniuk a fiumei kikötőbe, ott bizony kiderült: szó sincs arról, hogy rögtön hajóra lehetne szállni. Az utasoknak sokszor hetekig várakozniuk kellett, ez idő alatt a hajótársaságok külvárosi panzióiban húzták meg magukat.
„Batyukon, kosarakon, ládákon gubbasztva és heverészve, száz és száz ember a világ minden nyelvén gajdol, sír, jajveszékel és nevet.
(…) S a balkániak tömegében zsinóros nadrág, feszes derék, kis batyu, honi kosár, csattos imakönyv, édes magyar véreim! (…) Egy hónapja kínlódnak már itt, egyik hajó a másik után indul s ők mindig csak ígéretet kapnak, hogy majd a legközelebbivel indulhatnak. De bizony, esek a protekciósoknak, a vesztegetőknek jut hely a hajókon” – panaszkodott 1920-ban a Kis Ujság trieszti tudósítója. A szállás és az étkezés könnyen elvitte a nagy nehezen összespórolt pénzt, ráadásul aki nem figyelt eléggé, könnyen áldozatul eshetett a csaló pénzváltóknak vagy a hajójegyeken üzérkedőknek is. Akinek szerencséje volt, és megtudta, hogy másnap indulhat, énekkel búcsúzott az óhazától: „Isten veled, haza, nem jövök többet haza” – énekelték a kikötőben, az indulás pillanatában a fedélközben pedig sokszor felhangzott a Himnusz vagy a Szózat.
A borzalmas hajóút
Az emigránsok megpróbáltatásai akkor kezdődtek igazán, amikor végre-valahára feljutottak egy hajóra. A kivándorlóhajók sokszor leselejtezett vagy hajdani lószállító hajók voltak, az első világháború után pedig csak hellyel-közzel hozták helyre őket. A hálótermekben több száz utas zsúfolódott össze éjjelente, nappal viszont a matrózok mindenkit kiparancsoltak a fedélzetre. Az utasok többsége a tengeribetegségtől szenvedett, mosakodni csak a legminimálisabb mértékben lehetett, így hamarosan elviselhetetlen bűzben töltötték napjaikat.
Ételt ugyan kaptak, de kevesen tudták megenni a szárított heringből és cikóriakávéból álló menüt – máshoz jutni pedig csak a személyzet megvesztegetésével lehetett. Ha panaszkodtak a „kutyáknak való étel” miatt, „a tisztek és a matrózok megfenyegették őket, hogy valamennyit a tengerbe szórják” – írta meg 1908-ban a Friss Ujság. A nők számára egyéb veszélyeket is tartogatott a hajóút: sokszor kellett elviselniük a személyzet zaklatását. „Némelyik, csakhogy a gyermekét megmentse, dobta oda magát valamelyik otromba állat karjába. (…)
A matrózok és a tisztek úgy tekintették a női kivándorlókat, mint valami mozgó háremet, ahonnan kényük-kedvük szerint válogatták ki a jobb és izletesebb falatokat”
– állította a lap.
Ellis Island, a Sóhajok szigete
Az utasok először a Szabadság-szobrot pillantották meg. Ekkor úgy érezhették, hogy megérkeztek a „szabadság hazájába”, de előtte még át kellett esniük a megalázó bevándorlási procedúrán. A turistákat még a hajón kikérdezték az amerikai bevándorlási hivatal munkatársai, de aki letelepedési céllal érkezett, hosszadalmas eljárásnak nézett elébe. Erre a Sóhajok szigetének vagy Könnyek szigetének is nevezett Ellis Islandon került sor. Alapos orvosi vizsgálatra került sor, s akinek tüdőbaja, fertőző szembetegsége, szívbetegsége volt, esetleg állapotosan érkezett, nem léphetett Amerika földjére, hanem visszafordították. A visszatoloncoltak közül sokan a tengerbe vetették magukat, talán azt is remélve, hogy kiúszhatnak a manhattani partra.
Hunyady Sándor író 1940-ben nem azzal a céllal érkezett Amerikába, hogy ott telepedjen le, de a háborús helyzet miatt visszafordították hazafelé tartó hajóját. Ellis Islandre került, utóbb így mutatta be a „börtönszigetet”: „Kopár hely. Mindössze egy vörös kőből rakott, elég cifra, de csúnya épület van rajta. Az egyik szárny tengerészlaktanya, a másik szárny – minek tagadjuk – tömlöc, rácsos ablakokkal és automatikusan záródó vasajtókkal. Ha az Amerikába érkező idegennek a papírjai körül valami rendetlenség van, ügyének kivizsgálása alatt ide internálják.
Megnézik alaposabban, hogy kicsoda azután vagy szabadon engedik, vagy deportálják oda, ahonnan jött.”
A hivatalnokok alaposan kifaggatták az érkezőket családi állapotáról, anyagi viszonyairól, fizikai és mentális egészségi állapotáról, de azt is kerek-perec megkérdezték, hogy nem anarchista, poligám vagy prostituált-e. Aki nem felelt megfelelően a szigorú hivatalnokoknak, fogoly lett: egy óriási, közös teremben töltötte napjait a kitoloncolásig vagy ügyének felülvizsgálatáig. Bár – legalábbis Hunyady beszámolója szerint – tiszta és kényelmes volt a „börtön”, nyáron a fülledt New York-i hőségben igencsak szenvedtek a bezárt emigránsok. „A »foglyok« közt voltak négerek, kínaiak, filippínók, kreolok és fehérek, jóformán minden európai ország polgáraiból. Magyarok is voltak... Hamar megtudtam, hogy ez nagyon emberséges börtön. Telefonálni lehet belőle, sőt külön postahivatala is van a »rabok« számára. És mégis tömlöc. Be kell tartani benne bizonyos börtönszabályokat.”
Magyarok Amerikában
Akivel kegyes volt a sors (no meg a hivatal), végre-valahára Amerika földjére léphetett. Legtöbben a keleti parton maradtak, és mivel angolul egy szót sem beszéltek, a legnehezebb és legveszélyesebb fizikai munkákat tudták csak elvállalni. A férfiak bányászként, kohászként dolgoztak, vagy gyárakba, acélművekbe szegődtek el. Napi 50-60 órát dolgoztak, kiszolgáltatva munkaadóiknak, sokszor a legszegényebb negyedekben kaptak csak szállást, rosszabb körülmények között, mint otthon. Mégis maradtak: hetente háromszor ehettek húst, és fizetésük még így is sokszorosa volt annak a jövedelemnek, amire itthon számíthattak volna. Idővel valóságos magyar kolóniák és kisvárosok alakultak ki: például a pennsylvaniai Betlehemben volt magyar templom, pap, sportegyesület, sőt még magyar nyelvű hetilap is. Az emigránsok többsége magyar nyelvű boltosok, cipészek, fűszeresek között élte mindennapjait, angoltudásuk így soha nem jutott olyan szintre, amellyel magasabb pozícióba emelkedhettek volna.
Az „amerikás magyarok” közül sokan csak néhány évet terveztek idegenben tölteni, végül mégis kinn maradtak. Gyermekeik, ha beszéltek is magyarul, már amerikainak tartották magukat, unokáik és dédunokáik pedig legtöbbször már a nyelvet sem tanulták meg. Akadtak olyanok is, akik bár nem akartak, hazatértek, miután nem vált be a számításuk. És voltak, akiknek sikerült megvalósítaniuk az amerikai álmot – például Kertész Mihálynak vagy Johnny Weissmullernek, aki családjával együtt, karonülő csecsemőként hagyta el Magyarországot.
Ha kíváncsi vagy a magyar származású amerikai úszóbajnok-filmszínész életére, ebben a cikkben olvashatsz róla.
