Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Hatalmas, ám elhagyatott épület áll Berlin Charlottenburg-Wilmersdorf nevű kerületében. A Berlini Nemzetközi Kongresszusi Központ (ICC Berlin) jó példája annak, milyen furcsa eredményei is voltak a hidegháborúban két részre osztott Németország, az NSZK és az NDK versengésének.
A második világháború után Berlin romokban állt. Mind az amerikai és nyugati befolyás alatt álló Német Szövetségi Köztársaságnak (NSZK), mind pedig a sok szempontból a Szovjetunió által meghatározott Német Demokratikus Köztársaságnak (NDK) az egyik legfontosabb feladata az újjáépítés volt. A hidegháborús szembenállás azonban nemcsak a nukleáris fegyverkezési és űrversenyben, hanem a többi között a városfejlesztésben is megmutatkozott.
A berlini fal az NDK és az NSZK, valamint Kelet- és Nyugat-Berlin szembenállásának mindenki által ismert szimbóluma. A fizikai határvonal a német főváros két része között azonban csak 1961-ben készült el, az ideologikus, gazdasági és egyáltalán az élet szinte minden területén tetten érhető versengés azonban már a második világháború után pár évvel kialakult.
Mindkét fél fejlettebbnek, felsőbbrendűnek tartotta magát, és minden alkalmat megragadott, hogy ezt ki is nyilvánítsa.
Újjáépítés: az NSZK és az NDK szembenállásának eszköze
Ez a szembenállás átitatta Berlin mindkét részének újjáépítését is. A keleti oldal például létrehozta a grandiózus Karl Marx sugárutat, az NDK szocialista realizmusának egyik legmonumentálisabb alkotását. Az egy darabig (a diktátor 71. születésnapja alkalmából) Sztálin sugárútra átkeresztelt utca (Kelet-)Berlin legfontosabb, a városba bevezető útja keleti irányból. Így ezen érkeztek a keleti blokk országainak, köztük a Szovjetunió vezetői politikusai, akiket különösen fontos volt lenyűgözni. A sugárúton tartották a szocialista országokban szokásos, nagy jelentőségű katonai felvonulásokat is.
A második világháború előtt Berlinnek ezen a részén leginkább munkásbarakkok álltak: túlzsúfoltak, koszosak és szegények. Az 1950-es években azonban a sugárút és környéke teljesen megújult: egyszerre modern és a historikus épületek jelentek meg. A hivatalos álláspont szerint
„tartalmilag demokratikus, formailag nemzeti”
házak készültek. Munkáspalotáknak is nevezték őket: lift, központi fűtés és parkettázott padló is volt bennük. A szerencsés lakókat lottón sorsolták ki – ám előnyt élveztek azok, akik részt vettek az építkezésekben.
A fal kettévágta a metrót is
Amikor a 1961-ben felépítették a berlini falat, a korábban épült metróhálózat kérdése komoly problémát jelentett. Az alagutakat nem zárták le: helyette az U6-os, az U8-as vonal, valamint az S-Bahn nagyrészt Nyugat-Berlinben közlekedő metrószerelvényei megállás nélkül hajtottak át az NDK szigorúan őrzött állomásain – még föl is gyorsítottak, nehogy a kelet-berliniek fölugorjanak a kocsikra.
A Karl Marx sugárút egyik érdekessége, hogy az itt álló épületeket meglepően sok helyen borítja kívülről csempe. Ennek sajátos oka van: a második világháború után a német nehézipar gépeinek és felszerelésének nagy részét a Szovjetunióba szállították, mint a háborús kompenzáció részét. Ezért a sugárút mentén épített házak nem acélból és betonból, hanem téglából készültek. Mivel a Meissen kerámiaüzemet az oroszok meghagyták, az ott készült csempékkel „dobták föl” az épületeket.
Az individualizmus diadala
A kelet-nyugati szembenállást jól példázza az NSZK válasza a Karl Marx sugárútra és környékére: a Hansaviertel, Berlin legkisebb városrésze, amely szinte teljesen elpusztult a háborúban. Megújítására egy sajátos ötlet született: az Interbau. A projekt az individualista építészet ünnepe és diadala volt: a világ minden tájáról hívtak meg elismert építészeket (harmadrészt nemzetközi, harmadrészt NSZK-beli, harmadrészt pedig kifejezetten nyugat-berlini szakembereket), és mindegyikük szabad kezet kapott egy-egy épület megtervezésében.
Olyan építészek feleltek a hívásra, mint Alvar Aalto, Oscar Niemeyer és Walter Gropius.
A Hansaviertel az 1920-as évek városfejlesztési elvét, a decentralizált várost igyekezett megvalósítani: elszórtan létesítettek különböző funkciójú épületeket, lakóházakat, üzleteket, iskolákat, irodákat – mindezt zöldterületekkel körbevéve.
A Karl Marx sugárút grandiózus kialakításában nagy szerepe volt annak a kívánalomnak, hogy megmutassa az NDK elsőségét. Hasonló célt szolgált a berlini tévétorony, ami 368 méteres magasságával ma is az Európai Unió harmadik legmagasabb szabadon álló épülete (elkészültekor a világ negyedik legmagasabbja volt), valamint a sérülései mellett a porosz militarista államban betöltött jelképes szerepe miatt lebontott Berlini Városi Palota helyén felépített Köztársasági palota. Ezek egyszerre funkcionális és jelképes épületek is voltak: a palota például amellett, hogy itt tartották a Népi Kamara üléseit, és kulturális, közösségi, valamint szabadidős térként is működött, az NDK modernségét, erejét és technológiai fejlettségét is hivatott volt megmutatni.
Mintha űrhajó szállt volna le Berlinben
A valóban roppant modern és fejlett Köztársasági palota 1976-os átadását az NSZK sem hagyhatta válasz nélkül. Ám nem akármilyen reakcióra volt szükség – olyanra, amely
minden téren fölülmúlja az NDK teljesítményét. Ennek a hozzáállásnak a szellemében épült föl a Berlini Nemzetközi Kongresszusi Központ.
Egészen sajátos épületről van szó: hatalmas mérete (320 méter hosszú, 80 méter széles és 40 méter magas) csak egy számos lenyűgöző tulajdonságai közül. Nem véletlenül becézik a helyiek űrhajónak: valóban nem nehéz elképzelni, hogy egy másik bolygóról érkezett. A belseje is olyan, mintha egy (mai szemmel nézve kissé retró) sci-fi díszletei között járnánk. Kék és piros, tekergő neonfények segítik a tájékozódást a folyosók, lépcsők és termek kuszának tűnő összevisszaságában. A futurisztikus érzés nem véletlen: a tervezők elmondása szerint
néhány helyiség, például egyes előadótermek belső kialakításához az inspirációt a Star Trek című sorozat űrhajójának vezérlője szolgáltatta.
Átadásakor Nyugat-Németország akkori elnöke, Walter Scheel azt mondta: az ICC Berlin hosszabb ideig áll majd, mint a gízai piramisok.
Az ICC legizgalmasabb része azonban kétségtelenül a két hatalmas konferenciaterem (a nagyobba 5 ezer ember fér el – ráadásul a két helyiség a padló fölemelésével egybenyitható). A készítők különleges megoldást alkalmaztak, hogy megoldják a megfelelő hangszigetelést – az ICC Berlin ugyanis roppant forgalmas utak mentén helyezkedik el, így a hangok és a rezgések kizárása kiemelt jelentőséggel bírt. Végül épület az épületben megoldást alkalmaztak:
a konferenciaközpont külső része csak egy héj, és a két csarnok erre van fölfüggesztve – így roppant hatékonyan el van zárva mind az ICC többi helyiségétől, mind a külvilágtól.
Az ICC azonban ma már csak nagyon ritkán látogatható. 2014-ben bezárták, hogy eltávolítsák az építés során nagy mennyiségben használt, az egészségre rendkívül káros azbesztet, ám az eljárás hatalmas költségei miatt ez máig nem történt meg. Egyszer-kétszer nyitották csak meg azóta, művészeti fesztiválok keretében. Az idők során többször felmerült a lebontása is, ám ehhez az épület kétségtelenül túlságosan ikonikus: egyszerre jelképezi Németország és Berlin múltját és jövőjét.
A berlini fal jelentette akadályt sokféleképpen próbálták leküzdeni a nyugatra vágyó keletiek: volt például, aki alagutat ásott.
