Ha a történelem egy festmény, akkor a botrányok a legsötétebb, de talán a legizgalmasabb ecsetvonásai. Az emberek gyakran hajlamosak a középkort egy vallásközpontú, merev erkölcsű korszakként elképzelni, de az igazság valójában az, hogy az emberi természet akkoriban sem volt mentes a hibáktól.
A pénz, a hatalom és az élvezetek iránti vágy olykor a legmagasabb társadalmi körökben is kicsapta a biztosítékot. Nem véletlen, hogy ezek a kicsapongások – még a maguk korában is – szaftos pletykaként jártak szájról szájra, és máig ámulatba ejtenek bennünket. Íme három eset, amely túlmutat a középkori erkölcs normáin, és megmutatja, hogy az uralkodók, papok és nemesek is pusztán emberek.
A Vatikán legsötétebb napjai: a kurtizánok lakomája
Az ember elvárná egy pápától az erkölcsi tisztaságot és a visszafogottságot, ám VI. Sándor pápa uralkodása (1492–1503) alatt a Vatikánban mindennek híján volt: igazi botrányok központjává vált a Szentszék. Rodrigo Borgia, vagyis VI. Sándor pápa híres volt kicsapongó életviteléről, a politikai manipulációkról, valamint arról, hogy a vallási intézményt saját családja hatalmi ambícióinak szolgálatába állította.
De ami igazán nagy port kavart, az az úgynevezett „gesztenyelakoma” volt.
Johannes Burchard, a Liber Notarum szerzője és VI. Sándor pápa ceremóniamestere arról számolt be, hogy 1501-ben, Sándor pápa egy fényűző lakomát rendezett, amelyen nemcsak nemesek és politikai szövetségesek, de római kurtizánok is részt vettek.
A feljegyzések szerint a vacsora végén a kurtizánok táncolni kezdtek a vendégekkel. Ezalatt pedig leszedték az asztalokat, az égő gyertyatartókat pedig a földre helyezték, amik közé gesztenyéket szórtak. A kurtizánoknak – akik közben levetkőztek – a földön négykézláb kellett vonaglaniuk, ugyanis aki a legtöbb gesztenyét gyűjtötte, díjakat, selyemtunikákat, cipőket zsebelhetett be.
A meglehetősen pikáns vacsora hitelességét néhány történész megkérdőjelezi – és valljuk be, könnyen lehet, hogy a történelem lapjait ezúttal jobban kiszínezték –, az esemény mégis jól tükrözi, hogy VI. Sándor pápa uralkodása alatt morális hanyatlás vette kezdetét, és ezek az évtizedek máig a katolikus egyház egyik legbotrányosabb korszakának számítanak. Nem csoda, hogy a reformáció idején a vezéralakok az ilyen esetekre hivatkoztak, amikor felszólaltak az egyház „megtisztításáért”.
Szeretők a pápai trón árnyékában: a pornokrata korszak
A katolikus egyház a IX. és X. század fordulóján egy olyan időszakon ment keresztül, amelyet utólag a „pornokrata korszakként” (vagyis a „Szajhák uralmának koraként”) emlegettek. Ez a nagyjából 60 évet lefedő időszak a pápai hatalom mély erkölcsi válságát tükrözte: az egyházat ekkoriban nem a szellemi vezetők, hanem inkább a világi hatalmak és a pápák szeretői irányították.
Az egyik legismertebb botrány III. Sergius pápa (904–911) uralkodásához köthető:
a feljegyzések szerint III. Sergius pápa viszonyt folytatott egy Marozia nevű nemesasszonnyal.
Amellett, hogy Marozia III. Sergius pápa szeretője volt, komoly politikai befolyással is bírt: gyakorlatilag ő és családja döntöttek arról, hogy ki kerüljön a pápai trónra. Ennek okán Sergius és Marozia kapcsolatából született fiúk – XI. János néven – lett a pápa a későbbiek folyamán.
A pornokrata korszak eseményei azért különösen felháborítóak, mert megmutatták, hogy az egyház feje fölött gyakran a világi hatalmak döntöttek, és a pápai trón nem az erkölcsi kiválóság, hanem a politikai játszmák terepe volt. Ez a botrányos időszak élesen szembenállt az egyház által hirdetett eszmékkel, és évszázadokra megrendítette az intézmény hitelességét.
A megaláztatás politikai színjátéka: IV. Henrik Canossa-járása
A középkornak talán az egyik legmegalázóbb hatalmi jelenete 1077-ben – az invesztitúraharc közepette – a német-római császár, IV. Henrik és VII. Gergely pápa között játszódott le. IV. Henrik császár úgy gondolta, hogy joga van kinevezni a birodalomban szolgáló püspököket, míg Gergely pápa ezt isteni előjognak tekintette. A történet addig fajult, amíg Gergely pápa kiátkozta IV. Henriket az egyházból. Ez a döntés a császár politikai tekintélyét is romba döntötte, mivel abban a korban a kiátkozott uralkodót alattvalói szabadon megtagadhatták.
Annak érdekében, hogy IV. Henrik császár elkerülje a teljes bukást, kénytelen volt Canossába utazni, ahol a pápa tartózkodott. A legenda szerint darócruhában, mezítláb tette meg az utat, miközben a földön aludt, és ez idő alatt csak imádkozott és böjtölt. Amikor elérte IV. Henrik császár a havas várkaput, a pápa ennek ellenére nem nyitotta meg a kapukat a császár előtt, így amaz három napon keresztül rostokolt a kapu előtt, mígnem a pápának megesett rajta a szíve, és hajlandó volt feloldozni őt.
A Canossa-járás néven elhíresült jelenet nemcsak a hatalomért folytatott harc szimbolikus csúcspontja, hanem a politikai manipuláció ékes példája is volt, hiszen látszólag Gergely pápa győzött, ám tulajdonképpen Henrik császár is nyert. A történet itt még nem ért véget, ugyanis Henrik később bosszút állt a pápán: miután visszatért Rómába, elűzte Gergely pápát, és saját bábját, III. Kelement ültette a trónra. Canossa így a középkori hatalmi játszmák emblematikus színtere lett, ahol az alázat és a bosszú egymás kezét fogva vonultak be a történelembe.
Ezek a szaftos középkori botrányok mind olyan történetek, amelyek egyszerre szolgálnak útmutatásul, mégis szórakoztatóak. Az emberek mindig is hajlamosak voltak hibázni – legyen az akár egy egyszerű földműves vagy egy hatalmi csúcsokon trónoló pápa, esetleg uralkodó. A fent említett esetek jól bizonyítják, hogy a hatalom nem mindig jár kéz a kézben a bölcsességgel és az önuralommal – így a történelem legsötétebb pillanatai sem nélkülözik a tanulságot. Talán éppen ezért annyira izgalmasak ezek az esetek: a történelem szereplői – bármilyen hatalmasak is – végső soron emberek, minden gyengeségükkel együtt.
A legelátkozottabb ékszer tragédiát hozott mindenkire: olvasd el a teljes cikket ide kattintva.
