A század eleji Budapesten virágzott a prostitúció: a néhány pengőért megkapható utcalányoktól a legmagasabb társadalmi körökben forgó művelt kurtizánokig sokféle örömlány csalogatta a testi szerelemért fizetni is hajlandó férfiakat.
„Az idegenbe tévedt honfitársainkat francia, angol, német, amerikai ezzel a kérdéssel lepi meg: – Budapest? Ja igen, Budapest, a Volga mellett. Ott van a Maison Frida ugy-e?” – írta a Szeged és Vidéke 1908 novemberében, arról tudósítva, hogy a messze földön híres luxusbordély tulajdonosa, Östreicher Ede ellen okirat-hamisítás és sikkasztás miatt eljárás folyik. De miről volt híres ez a ház, és milyen hasonló intézmények működtek még Budapesten a századelőn?
Pest város tanácsa 1867-ben fogadta el a kéjelgésről, a bordélyházakról és a kéjhölgyekről szóló rendeletet. Ez azt jelentette, hogy a kiegyezéstől kezdve egészen 1926-ig szigorú feltételek mellett engedéllyel üzemelhettek a bordélyok a főváros egész területén. A VIII. kerületben fürdőszoba nélküli, gangos házakban fogadták vendégeiket néhány pengőért a nem éppen hamvasan fiatal prostituáltak. Beljebb haladva, a VI. és VII. kerületben bejegyzett bordélyház kevés akadt, annál több volt viszont a garniszálló. Ezekben nem volt szalon, ahol ki lehetett volna választani a nőket: az utcán, kocsmában, fürdőben, kávéházban stb. szerzett partnerrel mehettek szobára. Végül pedig az igazán tehetőseknek szánt luxusbordélyok a Belvárosban kaptak helyet: a Királyi Pál, a Képíró, a Bástya és a Magyar utcában. Ez utóbbiban három legendás intézmény is működött: Schumayer Róza, Östreicher Ede és Schlesinger Lipót házai jelentették a „szakma” csúcsát.
A magyar kaméliás hölgy
Schumayer Róza nem csupán „kéjnőtartással” (ez volt a tevékenység korabeli meghatározása) foglalkozott, hanem Pilisy Róza néven irodalmi babérokra is tört: verseket, novellákat, sőt regényeket publikált. Az 1857-ben született Schumayert nagyszülei nevelték, de 17 évesen teljesen egyedül maradt. A fővárosba kerülve egy virágboltban kezdett dolgozni, hogy eltartsa magát. Itt hívta fel magára több jól szituált férfi figyelmét: aki számított a felsőbb társadalmi osztályokban, az Schumayer Rózánál vásárolt virágot tűzött a gomblyukába. Közéjük tartozott gróf Apponyi Albert politikus is, aki hamarosan lakást vásárolt a nő számára.
Schumayer egy kétemeletes, Károlyi-kertre néző bérház tulajdonosa lett, és árva leányokat tanított „kézimunkára és házi teendőkre”.
Később sem szűkölködött befolyásos hódolókban: viszonya volt az író-államtitkár-akadémikus Pekár Gyulával is. Pekár híresen jóképű férfinak számított, állítólag róla mintázták a Nemzeti Múzeum előtt álló Arany János-szobor Toldi Miklósának alakját. (Schumayer Róza öngyilkosságot is megkísérelt a férfi miatt, amikor az egyik napról a másikra elhagyta.) A Magyar utcai ház szalonjában arisztokraták, diplomaták, írók, színészek, sőt állítólag hercegek és királyok is megfordultak. A Krúdy Gyula által „Pest Rózájának” (másutt a „magyar kaméliás hölgynek”) nevezett Pilisy alakja A vörös postakocsiban is feltűnik. A Magyar utca 20. szám alatt lévő „szalon” tulajdonosa 1931-ben hunyt el, Krúdy Gyula írt róla nekrológot. Fennmaradt bútorait a Petőfi Irodalmi Múzeumban őrzik.
Bordélyból színészotthon
A Magyar utca 34. szám alatti házat Schlesinger Lipót és neje vásárolták meg 120 ezer koronáért, és bordélyként működtették egészen 1926-ig. Akkor garniszállóvá alakíttatták át, és Splendid néven üzemelt tovább. A házban 1946-tól 1948-ig a József Attila Népi Kollégium működött, majd 1948-ban Gobbi Hilda kezdeményezésére itt kapott helyett a Jászai Mari Színészotthon – némi pereskedés után az aktuális tulajdonossal, Berkovits Sámuelnéval. Gobbi Hilda Közben című önéletrajzi könyvében így emlékszik vissza a helyre: „A ház előzőleg garniszálló volt, nem kifejezetten kupleráj, bár az is volt ebben az utcában, a Maison Frida. A Maison Frida előkelő, gazdag uraságok szórakozóhelye volt. Ez, amit mi birtokba vettünk, sokkal »népibb« intézmény, de lényegileg alighanem ugyanaz.”
A Maison Frida
A Magyar utca 29. szám alatt működő Maison Frida Östreicher Ede tulajdona volt. 110 ezer koronáért vásárolta a házat, kifejezetten azzal a céllal, hogy bordélyházat működtessen benne. Az ehhez szükséges engedélyeket beszerezve és a megfelelő átalakításokat elvégezve 14 bejelentett prostituálttal kezdte meg működését az intézmény, amelynek élén madame Frida állt. A tulajdonos a törvénnyel többször is összeütközésbe került, bordélya viszont rövid időn belül népszerűvé vált az ilyesfajta szolgáltatásokat kereső tehetős férfiak körében.
Berendezése miatt bizonyára valóban kiérdemelte a „luxus” jelzőt: „Fényes termek, tüköróriások, süppedő szőnyegek, bódító illat, sejtelmes zene, szőke, barna hurik” – lelkendezett a Szeged és Vidéke újságírója. A falakat vörös kárpitok borították, és nem fukarkodtak sem az aranystukkókkal, sem a befáradó vendégeknek kínált drága italokkal. „Gondoskodtak a kifogástalan kiszolgálásról, a vendég osztályon felüli kezeléséről, hangulatait lesték. Ha fantáziátlan volt, helyette is kitalálták a kedvteléseket, fortélyokat, leleményeket. (…) Nemcsak öltözködni, vetkőzni tudtak, de szeretkezni is. A nemiségből kitűnően vizsgázottak voltak, akiket magas szakértelmű tanárnők, az intézmény szexuális pedagógusai kiképeztek, osztályoztak, minősítettek szerelemre alkalmasnak. (…) De mindennek ma már semmi köze a Maison Fridához. Ma tisztességes lakóház. Szürkén, igénytelenül, hétköznapian, mint a többi sok tízezer ház a fővárosban” – kesereg a régi idők bordélya fölött Vajda Sándor Egy nagy hírű ház a Magyar utcában című írásában.
