Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen a Dívány!
Finta Imre csendőr százados (1912–2003), aki a szegedi gettó parancsnoka volt 1944-ben, sok zsidó számára az egyik legkegyetlenebb gyilkos volt a holokauszt idején, élet és halál ura, a sok-sok évvel későbbi torontói per vádlottja. A nagy sajtónyilvánosságot kapott per azonban nem hozott megnyugvást az atrocitások túlélőinek.
Finta Imre 1989. október 12-én állt a torontói bíróság elé Kanadában, a vád ellene háborús bűncselekmény volt. A férfi a szegedi gettó parancsnoka, csendőr százados volt, és őt jelölték ki a szegedi téglagyári gyűjtőtábor vezetőjének, így ő bonyolította le a szegedi zsidók gettósítását, majd a szegedi téglagyárba történő összegyűjtését.
Szerzőnkről
Czingel Szilvia szabadúszó író, kultúrantropológus, évekig volt a Centropa Alapítvány munkatársa. Két könyve, a vallásnéprajzi témájú Ünnepek és hétköznapok és az oral history módszerével készült Szakácskönyv a túlélésért után nemrégiben jelent meg új könyve, A női test alakváltozatai 1880–1945. Tudását és tapasztalatát a hétköznapokra adaptálta, így jelenleg storytelling kurzusokat, városi sétákat és walking coachingot tart.
A szegedi bűnök hosszú árnyéka
„Én akkor láttam őt először, amikor bekerültem a téglagyárba. Akkor, amikor kihirdette, hogy halálbüntetés terhe alatt adjuk le minden vagyontárgyunkat” – idézte fel alakját egy túlélő, a későbbi per egyik koronatanúja. Hozzátette, hogy ő egy órát adott le a gyűjtőhelyen, „ahol ott állt Finta, és egy nagy ruháskosárba dobálták be az emberek az értékeiket. Én is ide dobtam be az órámat. Ő volt az, aki elkísért a pályaudvarra, ahol bevagoníroztak minket. Finta a szegedi Nemzeti Színház táncos komikusa volt egyébként. Ezután a csendőrség kereteibe került, ahol századosi rangot ért el, elég hamar. Hét-nyolcezer embert segített rá a halálba vezető útra.”
1945 után távollétében elítélte a szegedi népbíróság. Addigra ő már Németországból Kanadába került, ott kért menedékjogot. Torontóban élt, ahol vendéglős lett, a torontói magyar emigráció megbecsült tagja. Egy amerikai forgatócsoport egy dokumentumfilm készítésekor rákérdezett Finta csendőrmúltjára, amit ő szemrebbenés nélkül letagadott, majd később igyekezett megakadályozni a film bemutatását, miközben rágalmazásért és becsületsértésért beperelte a film készítőit. Ekkor derült ki sokak számára, mit rejt Finta múltja.
Vádemelés a világ másik felén
Az egykori csendőrtiszt felkutatásában és leleplezésében a Zsidó Dokumentációs Központ is közreműködött. Amerikai zsidó szervezetek pert is indítottak Finta ellen, amelynek folyományaként a kanadai Igazságügyi Minisztérium vád alá helyezte az egykori elkövetőt, majd a pert a torontói Esküdtbíróság előtt folytatták le. A kanadai ügyészség a per előkészítésekor a világ minden táján, Magyarországon, Izraelben és Romániában is kutatott fel olyan tanúkat, akik emlékeztek Fintára. Így jutottak el a szegedi túlélőkhöz is.
A kanadai Igazságügyi Minisztérium a magyar Legfőbb Ügyészség közreműködésével kérte fel ezeket az embereket, hogy vállalkozzanak a tanúskodásra. A kanadai lovas csendőrség és az ügyészség tagjai készítették Magyarországon a videófelvételeket a nyomozáshoz. Olyan túlélők tanúvallomásait rögzítették, akik közvetlen kapcsolatban voltak a csendőrparancsnokkal a szegedi gettóban. A beszélgetés tolmács segítségével zajlott, a túlélőket a deportálásuk körülményeiről és Finta magatartásáról kérdezték.
A csendőrtiszt ellen nem csupán az a vád merült fel, hogy szegediek ezreit küldte Auschwitz gázkamráiba, hanem vizsgálták szegedi cselekedeteit, a gettó felállításában, az embertelen körülmények kialakításában és a gettóban elkövetett kegyetlenkedésekben vállalt szerepét. Gondatlanságból elkövetett emberöléssel is vádolták, amiért a vonatútra nem gondoskodtak megfelelő ivóvíz- és élelemellátásról. Finta tagadta a vádakat és azt állította: nem tudta, hogy megsemmisítő táborokba küldi a szegedi zsidókat.
Tárgyalás több évtized elteltével
A tárgyalás a kanadai Esküdtbíróság épületében volt, ahova a szemtanúk a kanadai kormány költségén utaztak ki. A túlélőket lelkileg is fölkészítették a tárgyalásra, ahol a vádlott elegáns úriemberként jelent meg. Sok-sok év elteltével tehát sértett és elkövető szemtől szemben állt egymással.
Az eseményektől való idő- és térbeli távolság egyaránt nehezítette az eljárást.
Ez volt a kanadai igazságszolgáltatás első ilyen típusú tárgyalása, és erőteljesen megosztotta az ország közvéleményét. Sokan csak annyit érzékeltek, hogy a kormány jelentős összegeket költ a kanadai adófizetők pénzéből egy idős ember üldözésére. A tárgyaláson jól láthatóan elkülönültek a résztvevők: a terem jobb oldali harmadában gyűltek össze a kanadai magyar jobboldali emigránsok, középen foglalt helyet a baloldali érzelmű közönség, a torontói zsidó szervezetek és a holokauszt túlélői, a harmadik harmadban pedig a sajtó tudósítói. A tárgyalás igen nagy nyilvánosságot kapott, a Toronto Star és az angol The Independent is sokat foglalkozott a témával. Fotózni nem lehetett, az ilyenkor szokásos módon csak rajzok készülhettek.
A vádlott szabadlábon védekezhetett, és a tárgyaláson szinte végig meg sem szólalt. Kitűnő védőügyvédje azt igyekezett bebizonyítani, hogy a tanúk ennyi év távlatából nem emlékezhetnek jól az eseményekre és valótlanságot állítanak. A különböző időpontokra behívott tanúkat az ügyvéd igyekezett összezavarni, erre az egyik tanúként beidézett túlélő így emlékezett: „Amikor én kerültem sorra, a kérdések arra vonatkoztak, hogy milyen élményem volt a deportálás során, és hogyan találkoztam Finta Imrével. A kérdések már a budapesti meghallgatáson is úgy hangzottak el, hogy az ember belezavarodjék a mondanivalóba, és hogy a szavahihetőségét meg lehessen kérdőjelezni. Amikor az első meghazudtoló kérdést föltette az ügyvéd, én a bíróhoz fordultam, és megkérdeztem, kötelességem-e eltűrni ezt a vehemens stílust. Mire a bíró rendreutasította őt.” A tárgyalást vezető bíró értékelése szerint azonban az ügyvéd „abszolút nem volt elfogult, és tökéletesen a demokrácia játékszabályai alapján cselekedett”.
Eltávozott tanúk, halványuló emlékezet
A tárgyalás végén sokak számára meglepő ítéletet született: a per a vádlott felmentésével zárult, mivel a bíróság nem tartotta elégségesnek a bizonyítékokat Finta Imre ellen. Erről a beidézett tanúk már csak hazatérésük után értesültek, egyikük a The Independent újságírójának kommentárt kérő telefonhívásából értesült a fölmentő ítéletről. A hír sokkolta a túlélőket, sokan szinte összeomlottak lelkileg, hiszen végig azt hitték, hogy annyi év után végre igazságot szolgáltatnak nekik, mivel eredményesen képviselték a vádat. A torontói Igazságügyi Minisztérium is perújrafelvételt kért. Ismét megkeresték a szemtanúkat, hogy hajlandók lennének-e újra tanúskodni, ám a perre mind ez idáig nem került sor.
Az ügy nem jutott nyugvópontra a per lezárultával sem. Az egyik túlélőt emlékezete szerint megkereste egy „jobboldali ember, aki kérte, hogy egy öregemberre való tekintettel”, bocsássanak meg az elkövetőnek, miközben arról biztosította őt, hogy „megérti a mi érzéseinket is”. A szemtanú erre azt válaszolta: „Én már rég megbocsátottam volna, ha éreztem volna Fintán a legkisebb megbánást is, de erről szó sem volt. Finta hidegvérrel ült és hallgatta a tárgyalást.”
Finta Imre 2003-ban meghalt, és időközben a tanúk többsége is elhunyt. A perre azonban sokan emlékeznek, és a kulturális emlékezetben is nyomot hagyott. Ez lett az alapja Costa-Gavras 1989-ben készített Music Box című, Arany Medve díjas filmje forgatókönyvének, amelynek egy rövid jelenetében Törőcsik Mari is felbukkant.
